BK BH 1980/370
BK BH 1980/370
1980.12.01.
Nem cserbenhagyás vétsége, hanem segítségnyújtás elmulasztásának a veszélyhelyzetet előidéző által elkövetett bűntette valósul meg, ha a vontató vezetője a szántóföldön a vezetőfülkéből kiesett ittas személyt segítség nélkül hagyva a helyszínről eltávozik [1961. évi V. törvény 172. § (3) bek., 190. §].
A járásbíróság a terheltet foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetés és segítségnyújtás elmulasztásának a veszélyeztető helyzetet előidéző által elkövetett bűntettében mondotta ki bűnösnek s ezért őt 2 évi és 8 hónapi – börtönben végrehajtandó – szabadságvesztésre és 2 évre a vontatóvezetői foglalkozástól való eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A vontatóvezetőként dolgozó terhelt primitív személyiség és idült alkoholista.
A terhelt az mgtsz vontatójával – amely után egy pótkocsi volt kapcsolva – kukoricát szállított. Rakodója a sértett volt. A munka befejezése után mindketten szeszes italt fogyasztottak, majd a terhelt elhatározta, hogy az ittas állapotba került sértettet hazaszállítja a vontatóval. Útközben felvették U. I.-t és mindhárman a vezetőfülkében foglaltak helyet oly módon, hogy a közepes fokban ittas sértett a súlyosan ittas U. I. ölébe ült. A terhelt a fülke bal oldali ajtaját – amely nem volt zárható – becsukta. Ezután a kukoricaföldek közötti, letaposott, erősen gödrös földúton haladt és az időközben kinyíló bal oldali ajtót egy alkalommal becsukta. Miután jobbra kívánt kanyarodni, az emelkedő úton balra haladt. Ekkor észlelte, hogy a bal oldali ajtó nyitva van és a sértett nincs a fülkében. Mivel U. I. a sértett hollétéről nem tudott felvilágosítást adni, a terhelt meg akart fordulni, a szántásba belehaladva azonban a vontatóval megakadt. Ezért gyalog indult el a sértett keresésére, akit a kukoricatábla végén a földön fekvő állapotban talált meg. A sértett a hozzá intézett kérdésekre nem válaszolt, csak nyöszörgött, s bár a terhelt többször a hóna alá nyúlva megkísérelte felállítani, az igyekezete eredménytelen maradt. Ezért a sértettet visszafektette a földre s a vontatóhoz ment, azt egy ásóval kiszabadította a szántásból és a lakására távozott.
A sértettet másnap reggel holtan találták meg. A nevezett medencéjén ugyanis áthaladt a vontató bal hátsó kereke, amely oly súlyos belső sérüléseket okozott, hogy a sértett rövidesen sokkos állapotba került és mintegy 2 órával a baleset után meghalt.
A megyei bíróság az első fokú ítéletet megváltoztatta, a terhelt cselekményét halálos közúti baleset gondatlan okozása vétségének és cserbenhagyás vétségének minősítette, ezért a terheltet 1 évi és 6 hónapi – fogházban letöltendő – szabadságvesztésre és a járművezetéstől 2 évi eltiltásra ítélte.
A másodfokú bíróság az ítéleti tényállást azzal egészítette ki, hogy a terhelt – bár vérében 0,66 ezrelék alkoholkoncentráció volt a cselekmény idejében – a klinikai tüneteket alapul véve józannak volt tekinthető; a terheltet primitív személyisége befolyásolta abban, hogy a sértett tényleges állapotát nem volt képes felismerni.
A 1961. évi V. törvény 2. §-a alapján a terhelt közlekedési cselekményét a 1961. évi V. törvény 191. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel a 1961. évi V. törvény 187. §-ának (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdésének b) pontja szerint minősülő halálos közúti baleset gondatlan okozása vétségének;
míg a balesetet követő terhelti magatartást a 1961. évi V. törvény 190. §-a szerinti cserbenhagyás vétségének minősítette.
A megyei bíróság ítélete ellen a terheltnek a baleset bekövetkezése után tanúsított cselekménye téves büntetőjogi értékelése, továbbá az alkalmazott fő- és mellékbüntetés kirívóan enyhe volta miatt emelt törvényességi óvás alapos.
A megyei bíróság álláspontja szerint „a vádlott előtt nem volt ismert az a tényleges helyzet, hogy a sértett sérülést szenvedett és az életét közvetlenül veszélyeztető helyzetbe került”. Ezt az álláspontját pedig arra alapította, hogy
a) egyfelől a sértett testén a ruhával nem fedett részeken észlelhető sérülések nem voltak;
b) másfelől pedig a terheltnél a primitív személyiségszerkezet szerepet játszott a felismerési képesség helyes kialakulásánál.
Mindezekre tekintettel az adott tárgyi körülmények és a személyes adottság a terhelt „tudatában azt a képzetét eredményezték, hogy a sértett segítségre nem szorul, lábra állítani őt azért nem tudja, mert ittas”.
Valójában a megyei bíróság – bár az ilyen értelmű jogi álláspont részletesebb kifejtésével és értékelésével adós maradt – a 1961. évi V. törvény 27. §-ának (1) bekezdésében foglalt ténybeli tévedés fennállására alapította a döntését, nevezetesen arra, hogy a terhelt a sértett tényleges állapotát nem ismerte fel és ez tőle nem is volt elvártható.
A továbbiakban viszont a megyei bíróság – felróva a terhelt „körültekintés nélküli, az elemi gondossági követelményeket sértő, felületes eljárását” megvalósultnak látta 1961. évi V. törvény 190. §-a szerinti cserbenhagyás vétségét.
A megyei bíróság álláspontja több vonatkozásban is téves.
Amennyiben bármely külső tényező vagy negatív személyi adottság miatt nem róható fel a terheltnek az a tény, hogy a sértett „tényleges segítségére szoruló” állapotát felismerje, úgy a kellő körültekintés elmulasztásában megtestesülő gondatlansága nem alapozhatja meg bűnösségét sem a segítségnyújtás elmulasztásában, sem a cserbenhagyásban. Ugyanis a 1961. évi V. törvény 190. §-ában megfogalmazott bűncselekmény minkét fordulata – a megállás elmulasztása, illetve a tényleges helyzetről való meggyőződés nélküli eltávozás – kizárólag szándékos magatartással valósítható meg.
A cserbenhagyás vétségének törvényi tényállásában a súlyosabb bűncselekmény megvalósulásának hiányára vonatkozó utalás azt jelenti, hogy megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha az elkövetőt tényleges segítségnyújtási kötelezettség egyébként nem terheli, viszont az erről való kötelező meggyőződést mégis elmulasztotta.
Ezen túlmenően a „segítségre szorulás” vagy a „segítségre nem szorulás” ténye objektív körülmény. Az ezekben való tévedés ugyan nem zárható ki, e körben azonban bármiféle feltételezésnek nincsen helye.
Az adott esetben a sértett egy haladásban levő, magas építésű vontató vezetőfülkéjéből zuhant ki. Ez a körülmény már önmagában, minden különösebb körültekintés és tüzetesebb meggyőződés nélkül megalapozza annak a reális lehetőségnek a felismerését, hogy az ilyen személy az életét, testi épségét fenyegető közvetlen veszélybe került vagy megsérült.
Ha elfogadható is az a megállapítás, hogy a terhelt az egyenetlen talajon haladva nem észlelte sem a sértett kiesését, sem azt, hogy a vontató rajta áthaladt, a több mint 10 éves vezetési gyakorlat alapján, a vontató felépítésének (a hátsó kerék szélesebb nyomtávjának) ismeretében következtetnie kellett a kiesést követő földre zuhanás eredményeképpen létrejövő sérülésre, illetve az azon túlmenő más természetű, súlyosabb károsodás okszerű lehetőségére.
Pusztán az a körülmény, hogy a sértett közepes fokú ittas állapotban volt, ilyen előzmények után nem alapozhatott meg olyan feltételezést, hogy vele a megszokott kapcsolatot az alkoholos állapot következtében fellépő tudatzavar és mozgáskorlátozottság miatt nem lehet felvenni. Annál kevésbé, mivel a terhelt együtt ivott a sértettel és tudta azt is, hogy a sértett saját lábán szállt fel a vontató magasabb építésű vezetőfülkéjébe, tehát az alkoholos befolyásoltság távolról sem indokolhatja későbbi teljes magatehetetlenségét.
Az elvárhatóság alanyi kategória, amelynek alsó és felső határai között jelentős eltérés adódhat egy konkrét helyzettől vagy a segítségre kötelezett egyéni adottságaitól függően.
Ugyanakkor a hosszú gépjárművezetői gyakorlattal rendelkező személynek – bármilyen primitív egyéniség is – a legelemibb kötelessége az – és ez tőle egyértelműen elvárható –, hogy ilyen helyzetben, még ha a segítségre szorultság tényében esetleg bizonytalan is, azonnal megkísérelje a hatóságok vagy az orvosi segélyszolgálat értesítését. A terhelt azonban október hónap közepén a sértettet a hideg talajon hagyta anélkül, hogy erről bárkit – akár hozzátartozóját – értesített volna.
A kifejtettekre tekintettel tévedett a megyei bíróság, amikor a terheltnek a balesetet követő mulasztását cserbenhagyás vétségeként értékelte.
A terhelt cselekményének tárgyi súlya egyfelől a többszörös szabályszegésre visszavezethetően, másfelől azért is, mivel az antihumánus jellegű, a szocialista etikai felfogással merőben ellentétes, felelőtlen, közönyös magatartást tükrözött – kiemelkedő. Az ilyen elkövetővel szemben ezért megfelelő súlyú szabadságvesztés alkalmazása indokolt.
Ez annak ellenére megállapítható, hogy az elbíráláskor már hatályban levő büntető rendelkezések – összhatásukban – a cselekmény viszonylag enyhébb elbírálását tették lehetővé; ugyanakkor a közúti közlekedés biztonsága – különös tekintettel a terhelt idült alkoholista voltára is – lényegesen magasabb tartalmú mellékbüntetés kiszabását indokolta volna.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a megyei bíróság ítélete a balesetet követő terhelti magatartás jogi minősítését és a büntetés kiszabását érintően törvénysértő, ezért a határozatot e részben hatályon kívül helyezte, a terhelt említett magatartását a 1961. évi V. törvény 172. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdésének első tétele szerint minősülő segítségnyújtás elmulasztásának a veszélyeztető helyzetet előidéző által elkövetett bűntettével minősítette; ezért a terheltet halmazati büntetésül a cselekmény tárgyi súlyával arányban álló és a közlekedés biztonságát is szolgáló 2 évi szabadságvesztésre és 5 évre a közúti járművezetéstől eltiltásra ítélte azzal, hogy a szabadságvesztést börtönben kell végrehajtani. (B. törv. V. 213/1980. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás