GK BH 1980/98
GK BH 1980/98
1980.12.01.
A károsult olyan felróható magatartása, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott kár tekintetében nem tekinthető elháríthatatlan oknak, alapja lehet a kár megosztásának [Ptk. 345. § (1) és (2) bek.].
A felperes tehenészeti telepe Pókaszepetk község irányából nézve a vasút bal oldalán, legelője pedig Pakod község határában a vasúti pálya jobb oldalán terül el. A Pókaszepetk és Zalabér–Batyk állomások közötti, 211/12 számú szelvényben levő, sorompó nélküli vasúti átjárón történik a teheneknek a legelőre való áthajtása. A felhajtó utat karám biztosítja, 1978. augusztus 10. napján 1/2 8 óra körül a Zalaszentiván irányából közlekedő tehervonat az átjáróban haladó 196 tehénből álló gulyába hajtott. Ennek következtében 4 állat a helyszínen kimúlt, 4-nél pedig súlyos sérülés miatt kényszervágásra volt szükség. A szerelvény mozdonya kisebb sérülést szenvedett.
Az ügyben indult büntetőeljárás eredményeképpen a járásbíróság – fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett – ítéletében a felperesnek a gulyás hajtását végző dolgozóit a vasúti közlekedés biztonsága ellen gondatlanul elkövetett vétség miatt egyenként 3200 Ft pénzbüntetésre ítélte. Az indokolás szerint a nevezettek az állatok folyamatos áthajtásával – egyéb bűntető rendelkezések mellett – megszegték a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM-BM számú együttes rendelet (KRESZ) 62. §-ának (3) bekezdésében foglalt előírásokat. Eszerint ugyanis a vasúti átjárón állatokat csak kisebb – legfeljebb 10 állatból álló – csoportokban szabad áthajtani.
Az ismertetett előzmények után előbb a felperes 316 222 Ft iránt keresetet, majd az alperes – a kereset elutasítására irányuló kérelem mellett – 2372 Ft iránt viszontkeresetet terjesztett elő. Az előbbi a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdésére alapította az alperessel szembeni igényét, azt állítva, hogy a baleset a dolgozóinak a szabályszegése nélkül is bekövetkezett volna. Az utóbbi pedig a felperes dolgozóinak büntetőjogilag is értékelt kizárólagos felelősségére hivatkozással kérte a kereset elutasítását és a mozdonyban keletkezett kárának a megtérítését.
Az Állami Biztosító a felperes érdekében a perbe beavatkozott és bejelentette, hogy a felperessel kötött biztosítási szerződés alapján a keresetben követelt összegből 1977. október 31. napján 15 964 Ft-ot, majd 1978. április 7. napján 95 200 Ft-ot a nevezettnek átutalt. A további kárért nem tartozik helytállni.
Az elsőfokú bíróság a baleset körülményeinek tisztázása végett beszerezte a büntető ügy iratait, majd szakértőt rendelt ki és ennek eredményeként a keresetet elutasította, a viszontkeresetnek pedig helyt adva arra kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 2372 Ft-ot.
Az ítélet indokolása szerint a MÁV 25. számú szolgálati menetrendkönyvében szereplő Diesel-vontatású tehervonat 17, vasércrakománnyal terhelt vagonból állt és a baleset időpontjában késéssel közlekedett. A MÁV a tehervonatok menetrendjét nem hozza nyilvánosságra. Az alperes becsatolt kimutatása szerint a balesetet megelőző egy hónapban 11 alkalommal közlekedett olyan vonat Pókaszepetk irányából, amely 7.30 óra előtt vagy után 2-3 perccel haladt át a baleset színhelyén. Ebből következik, hogy a nem biztosított átjárónál bármikor számítani kellett a vonat érkezésére. A vaspályán átvezető útátjáró egyébként egy elnyújtott „S” ív közepén van. Az adott körülmények között azt, hogy az útátjáróban veszélyhelyzet van, az ülő mozdonyvezető szemmagasságából kb. 420 méterről vehető észre.
A felperes dolgozói 1977. augusztus 10-én 7 óra tájban – a menetrendszerű vonat elhaladása után – engedték ki a 196 szarvasmarhából álló gulyát az istállóból, majd megkezdték terelésüket a vaspályával párhuzamos, drótkerítéssel övezett ún. felhajtó úton, az ehhez derékszögben csatlakozó átjáró felé, a vaspálya túlsó oldalán elterülő legelőre. Mindketten észlelték a pakodi megállóhely szabadjelzését, ezért az átkelőn megkezdték a gulya áthajtását a legelőre. Már mintegy 30–40 állat áthaladt a vaspályán, amikor a felperes dolgozói hallották a vonat füttyjelzését, és ekkor – bár igyekeztek a folyamatosan haladó állatokat megállítani, illetve az átjárót szabaddá tenni – a balesetet már nem tudták elhárítani.
A szerelvény az engedélyezett 50 km/h helyett 52 km/h sebességgel közlekedett, vezetője a veszélyhelyzet észlelésekor nyomban hangjelzést adott, majd – a 2 mp-es reakció és cselekvési idő figyelembevételével – az átjárótól mintegy 390 méter távolságra fékezett. Így a szerelvény 10-12 km/h sebességgel érkezett az átkelőkhöz és azt követően mintegy 140 méterre állt meg.
A felek mindegyikénél megállapítható bizonyos szabálytalanság. A felperesnek legalább 4-6 dolgozót kellett volna biztosítania az állatok áthajtásához. A felperes csak a baleset után ismertette dolgozóival az áthajtásra vonatkozó szabályokat. Ennek következtében a dolgozói nem ismerték a KRESZ 62. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezéseket. Az alperes szerelvénye a megengedett 50 km/h helyett 52 km/h sebességgel haladt a baleset előtt. A pakodi útátjárónál az engedélyezett 80 km/h legmagasabb pályasebességhez képest az útátjáró előjelzőt nem 300 méterre, hanem a pályasebesség ötszörösének megfelelő távolságra, azaz 400 méterre kellett volna elhelyezni. A szakértő véleménye szerint azonban az alperes terhére megállapított fenti szabálytalanságok nincsenek okozati összefüggésben a balesettel. Az alperes dolgozói (mozdonyvezető, figyelő) kellő időben, kellő módon és hatásfokkal eleget tettek az előírásoknak, mindent megtettek a kár elhárítása, illetve mérséklése érdekében. A baleset azonban a sebesség alapján számított 533 méteres féktávolságon belül következett be, így azt nem tudták elhárítani. Ezzel szemben a felperes terhére róható a KRESZ 39. §-ának (2) bekezdésében, 62. §-ának (2) és (3) bekezdésében foglalt szabályok megszegése, következésképpen a felperes a Ptk. 339. §-a értelmében az alperesnek okozott kárt köteles megtéríteni, a saját kárát pedig az önokozás folytán magának kell viselnie.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett és abban az ítélet megváltoztatásával a keresete szerinti ítélet hozatalát és a viszontkereset elutasítását kérte. Ezt követően bejelentette, hogy a 316 222 Ft-ban kimutatott kárából 95 200 Ft a beavatkozó útján, 11 347 Ft pedig 2 db kényszervágott állat ellenértékeként megtérült, ezért az alperes marasztalására vonatkozó fellebbezési kérelmét 209 675 Ft-ra és kamatára tartotta fenn. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a kárviselés kérdésének elbírálásánál figyelmen kívül hagyta az alperes fokozott felelősségét.
A fellebbezés alapos.
Az elsőfokú bíróság a Pp. 206. §-a (1) bekezdésének megfelelően, a per adatainak helyes mérlegelésével állapította meg a tényállást, téves azonban az abból a felperes kizárólagos kárviselési felelősségére nézve levont következtetése.
A felperes – az elsőfokú bíróság által is helyesen megállapított – többrendbeli szabályszegés folytán felelős a balesetért. Ezért a teljes kárának a megtérítésére és a viszontkereset teljes elutasítására irányuló fellebbezésnek nincs alapja.
Tévedett ellenben az elsőfokú bíróság annyiban, hogy az alperes fokozott felelősségét nem értékelte.
A Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése értelmében a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatója abban az esetben mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik. A külső ok tehát akkor mentesít, ha az objektíve elháríthatatlan.
Az elháríthatatlanság objektív alapokra helyezése természetszerűen nem jelent abszolút elháríthatatlanságot, mert mind a technika fejlődése, mind a népgazdaság teherbíró képessége relatívvá teszi azt. A népgazdaság teherbíró képessége abban az esetben lehet szempont, ha a veszélyhelyzet elhárítása aránytalan anyagi ráfordítás (pl. a tehenek áthajtásához aluljáró építése) útján lenne megvalósítható. A károsult váratlan közrehatása is válhat elháríthatatlanná. Az állandó ítélkezési gyakorlat azonban a károsult közrehatását csak akkor tartja elégségesnek a fokozott felelősség kimentéséhez, ha az olyan jellegű volt, hogy elhárítása objektíve nem volt lehetséges.
Az elsőfokú bíróság helytállóan értékelte azt, hogy a felperes dolgozói felróható magatartásukkal közrehatottak a baleset bekövetkezésében, magatartásukat azonban nem lehet a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső, objektíve elháríthatatlan oknak tekinteni. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint ugyanis a baleset – a felperes jelentős közrehatása ellenére – elhárítható lett volna. Ez úgy lett volna elérhető, ha – mivel a pálya kanyarodása miatt a vasúti átjáró csak 420 méterről látható – vagy a szerelvény olyan sebességgel érkezik ehhez a helyhez, amely az akadály észlelésekor nyomban megkezdett fékezéssel az átjáró előtti megállást lehetővé teszi, vagy pedig az átjáróban sorompót helyeznek el. Igaz, hogy a vasútra vonatkozó rendelkezések a sorompó elhelyezését nem teszik kötelezővé és forgalmi szempontból nem írják elő a vonatnak a veszélyhelyzettől független ilyen lassítását sem, az átjáró előtti megállás, illetve az összeütközés elhárítási lehetőségének ilyen okból fennálló hiányát azonban a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásával okozati összefüggéseken állónak kell tekinteni. A felperes közrehatásaként értékelt cselekmény tehát nem minősül olyan objektíve elháríthatatlan külső oknak, amely az alperes mentesítését megalapozná. Ezért a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján az alperes felelősségét is meg kellett állapítani. A kár viselése tekintetében a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 345. §-ának (2) bekezdése alapján a felperes közrehatásának figyelembevételével kármegosztással akként rendelkezett, hogy a kereset és a viszontkereset alapját képező kár 60%-a a felperes, 40%-a az alperest terheli. (Legf. Bír. Gf. III. 31 453/1978. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás