GK BH 1981/114
GK BH 1981/114
1981.03.01.
A vadkár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében a károsultnak is – a veszélyeztetett termelvények őrzésével, a vadak elriasztásával stb. – úgy kell eljárnia, ahogy az tőle az adott körülmények között általában elvárható [1961. évi VII. tv. 34. §].
A felperes kezelésében levő erdőből kijáró nagyvadak kárt okoztak az alperesnek az erdővel határos kukorica- és búzaültetvényeiben. Az alperes a községi tanács v. b. szakigazgatási szervétől kérte a felperes kötelezését a vadkár megtérítésére. A szakigazgatási szerv előzetes kárbecslés és szakvélemény alapján 1 106 839 Ft kártalanítás és 6198 Ft szakértői díj megfizetésére kötelezte a felperest.
A felperes keresetében az államigazgatási határozat megváltoztatásával a vadkár összegének 565 064 Ft-ban való megállapítását és – az alperesnek a vadkár elhárításával kapcsolatos mulasztása miatt – annak a felek között egyenlő arányban történő megosztását kérte. Az ezt meghaladó kárösszeg jogalapját és összegszerűségét egyaránt vitatta. Szerinte ebből a szempontból mind a kárbecslés, mind pedig a szakértői vélemény megalapozatlan, emellett az alperes közrehatását is meg kell állapítani.
Az alperes védekezésében a kereset elutasítását kérte, egyben viszonkeresetet terjesztett elő és abban az államigazgatási határozatban megjelölt összegen felül vadkár címén 433 288 Ft, vadriasztással kapcsolatban felmerült költségek fejében pedig 153 180 Ft megfizetésére kérte kötelezni a felperest.
A felperes védekezése a viszontkereset teljes elutasítására irányult.
Az elsőfokú bíróság a vadkár összegének tisztázása végett előbb mezőgazdasági, majd könyvszakértői véleményt szerzett be, majd a felperes keresetének részben helyt adva, a felperes által az alperesnek fizetendő vadkár összegét 814 385 Ft-ra leszállította, míg az alperes viszontkeresete folytán a felperest a vadriasztással kapcsolatban felmerült költségek fejében 148 924 Ft-nak a megfizetésére kötelezte. Az ezt meghaladó keresetet és viszonkeresetet elutasította.
Az ítélet indokolása szerint a bíróság az eljárás során beszerzett szakvélemények számszaki adatait elfogadva megállapította, hogy a vadak kártétele következtében az alperesnél a kukoricában 940 833 Ft, a búzában 77 148 Ft, összesen 1 017 981 Ft kár keletkezett. A bíróság megítélése szerint azonban az alperes nem tett meg minden tőle telhetőt a vadkár megelőzése, illetve csökkentése érdekében. Ezért a felperest terhelő térítést a kár összegének 20%-os mértékű csökkentésével határozta meg. Az alperes viszontkeresete – figyelemmel a könyvszakértői véleményre – csak 148 924 Ft vadriasztási költség tekintetében bizonyult alaposnak.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezett, és abban a felperes az alperes közrehatása arányának 20%-ról 30%-ra való felemelését, a viszontkeresetnek teljes egészében történő elutasítását, az alperes pedig a kármegosztás mellőzésével a felperest terhelő vadkár összegének 203 596 Ft-tal való felemelését kérte.
A felperes szerint az elsőfokú bíróság az alperes közrehatása mértékének meghatározásánál nem értékelte kellőképpen azt a körülményt, hogy a felek között hasonló ügyek kapcsán folyó peres eljárások alapján az alperes már ismerte a kárelhárítás (vadriasztás) optimális idejét. Ennek következtében a vele szemben támasztható elvárhatóság mértéke lényegesen nagyobb, mint olyan mezőgazdasági üzemeké, ahol első vagy másodízben kell hasonló tevékenységet folytatni. Ezért az alperes közrehatásának az arányát 30%-ban indokolt megállapítani. Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor az alperes viszontkeresetének részben helyt adott. A viszonkeresetet ugyanis elkésettség miatt teljes egészében el kellett volna utasítani.
Az alperes fellebbezési kérelmének alátámasztásaként arra hivatkozott, hogy a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium 1977. évben zöldségtermelő gazdasággá jelölte ki, és ennek folytán 4 év alatt 60 hektárral kell növelnie a zöldségtermelő területeket. A zöldségtermelés munkaigényes ágazat. Megnövekedett feladatát az évről évre csökkenő kézi munkaerővel kell megoldania. Figyelembe véve a vadak által károsított területek nagyságát, az összefüggő magas kukoricanövényzetet, valamint a vadkárosítás mértékét, az eredményes riasztáshoz a munkára kötelezhető tagjainak közel egyharmadát kellett volna igénybe vennie. Ezt a gazdaság megnövekedett feladatai nem tették lehetővé, ezért az év június hónapjától kezdődően a vadriasztást csak a mezőőrökkel végeztette. Arra is hivatkozott, hogy a felperes a vadkár elhárítása terén nem mutatott együttműködési hajlandóságot, jóllehet erre felhívta. A vadriasztás valamennyi feladatát az alperesi gazdasággal kívánta megoldani, közben a várható károsítások idejéről, helyéről, az elhárítás módjáról egyetlen esetben sem küldött tájékoztatást.
A fellebbezések nem alaposak.
A felek a fellebbezési tárgyaláson akként nyilatkoztak, hogy a vadak által a búzában okozott kár bruttó összege 85 719 Ft. Ebből a megtakarított költség címén levonásba kell hozni 8571 Ft-ot. A kártérítés megállapítása szempontjából irányadó összeg tehát helyesen 77 148 Ft. Így a perbeli vadkár teljes összege (940 833 Ft + 77 148 Ft) 1 017 981 Ft. A felperes tehát a vadkárból – 20% levonásával – 814 385 Ft-ot, a viszontkeresetbe vett 153 180 Ft vadriasztásra fordított költségből pedig a könyvszakértői vélemény alapulvételével 148 924 Ft-ot köteles megtéríteni az alperesnek.
Nincs alapja az 1 017 981 Ft-ban meghatározott és a felek által a fellebbezési eljárás során összegszerűségében már nem vitatott vadkár megosztási arányának megváltoztatására irányuló fellebbezéseknek. Az elsőfokú bíróság helyesen értékelte mindazokat a szempontokat, amelyek a vadkárnak a felperesre terhesebben 80-20%-ban történő megosztását indokolják, és a fellebbezési eljárás során sem merültek fel olyan további adatok, amelyek alapul szolgálhatnának a kárviselés fenti arányának a megváltoztatására. Az a körülmény, hogy az alperes ismerte a vadriasztás optimális idejét, egymagában még nem teszi indokolttá a kármegosztási arány megváltoztatását. Azt viszont, hogy az alperes az év június hónapjától – egyéb elfoglaltsága miatt – nem tudta teljes mértékben teljesíteni kármegelőzési, illetve kárelhárítási kötelezettségét, a bíróság a 20%-os közrehatás megállapításával kellően értékelte.
Az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló – az 1970. évi 28. sz. törvényerejű rendelettel módosított – 1961. évi VII. törvény 34. §-nak (3) bekezdése értelmében az alperes köteles volt a vadkár elhárításában, illetve csökkentésében, különösen a veszélyeztetett termelvények őrzésével és a vad elriasztásával közreműködni. Ebből következően az alperesnek folyamatosan és megfelelő hatékonysággal kellett volna gondoskodnia a veszélyeztetett növényzet őrzéséről, és a felperessel együttműködve az ún. „legnagyobb dologidőben” is meg kellett volna találnia azokat a legmegfelelőbb vadriasztási módozatokat, amelyek alkalmasak a kár megelőzésére, illetve csökkentésére. A kármegosztás mellőzését tehát az alperes megalapozatlanul kérte.
Nem volt elfogadható a vadriasztási költségre vonatkozó viszontkeresetnek elkésettség miatt történő elutasítására irányuló fellebbezési érvelés sem. A vadriasztással összefüggésben felmerült költség ugyanis nem minősül vadkárnak, és így azt az alperes az általános elévülési időn belül jogszerűen érvényesíthette a viszontkeresetében.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján az első fokú ítéletet az indokolás számszaki adatainak pontosításával helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. III. 30 670/1979. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás