MK BH 1981/386
MK BH 1981/386
1981.09.01.
Ha a perben az a körülmény vitás, hogy a dolgozó szolgálati időként figyelembe venni kívánt tevékenysége munkaviszonyon vagy munka végzésére irányuló polgári jogviszonyon alapult, a bíróságnak a felek messzemenő közreműködésével és a hivatalból elrendelhető bizonyítás eszközeivel kell törekednie a valóságnak megfelelő tényállás felderítésére [1975. évi II. tv. 54. §; Pp. 3. §, 164. §].
Az alperes a határozatában a felperes öregségi nyugellátásra jogosító szolgálati idejét 33 évben és 153 napban határozta meg.
A felperes felszólalásában további szolgálati idők beszámítását kérte.
A társadalombiztosítási bizottság az első fokú határozatot annyiban módosította, hogy a felperes szolgálati idejét 34 évben és 342 napban állapította meg.
A felperes a munkaügyi bírósághoz benyújtott keresetében nyugdíjra jogosító szolgálati időként kérte figyelembe venni az 1943. január 1-jétől 1945. május 22-ig katonai szolgálatban (munkaszolgálatban) töltött idő teljes tartamát és az 1939. év elejétől 1942. év végéig az L. F. kórusnál karnagyhelyettes és korrepetitor munkakörben munkaviszonyban töltött idejét.
A per tartama alatt az alperes bejelentette, hogy az 1943. június 1. napjától 1944. április 30. napjáig terjedő időt szolgálati időként ismerte el és ezzel a felperes javára figyelembe vett szolgálati idő 35 év és 312 napra módosult.
A munkaügyi bíróság a lefolytatott bizonyítás eredményeként hozott ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Ítéletét lényegében azzal indokolta, hogy a perben a felperest terhelte volna annak bizonyítása: a keresetben előadott időtartam alatt a kórusnál mint karnagyvezető-helyettes és korrepetitor biztosításra kötelezett munkaviszonyban állt. A felperesnek azonban – a meghallgatott tanúk vallomásaival – csak azt sikerült bizonyítania, hogy 1939. évtől 1942-ig az L. F. kórusnál működött. Arra nem merült fel megnyugtató adat, hogy a felperes milyen jogviszony alapján tevékenykedett, ki alkalmazta, kapott-e rendszeres fizetést, illetőleg azt kitől kapta.
Mivel az állítólagos alkalmaztatás pontos időtartama és jellege a perben nem igazolódott, a munkaügyi bíróság nem talált lehetőséget arra, hogy ezt az időtartamot nyugdíjra jogosító szolgálati időként ismerje el.
A munkaügyi bíróság ítélete – fellebbezés hiányában – jogerőre emelkedett.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A perben eddig rendelkezésre álló adatok szerint a felperes F. J. ajánlatára az 1938. év végén került az L. F. kórushoz karnagy-helyettesi és korrepetitori minőségben. Foglalkoztatásáról L. E. vezetőkarnaggyal tárgyalt, akivel – szóban – akként állapodtak meg, hogy a kórus vezetőségétől havi 50 pengőt kap és emellett – fellépésenként – további 50 pengő díjazásban részesül.
Adat merült fel a perben arra is, hogy a felperes részben az énekkarnak a próbák alatt történő zongorakíséretét látta el, részben a vezetőkarnaggyal felváltva vezényelt, a vezetőkarnagy távollétében pedig ő vezette a próbákat, illetőleg ő vezényelte a kórust.
Ugyanakkor tanúvallomás hangzott el arra nézve, hogy a felperes végezte az új énekkari tagok toborzását, valamint arra is, hogy heti egy alkalommal volt rendszeres próba, az évenként 8-10, tehát – a nyári szüneteket kivéve – nyilván havonta egy alkalommal megtartott hangversenyek előtt viszont úgyszólván minden nap próba volt.
Végül a peradatok szerint a felperesnek ez a tevékenysége 1939. év elejétől 1942. év végéig, tehát négy éven át tartott.
Kétségtelen, hogy a felperes személyes előadása, illetve a bizonyítás eddigi anyaga alapján megismert ezek az adatok – bár egyes elemekből munkaviszony létrejöttére is lehet következtetni (pl. a felperes személyi kötöttsége, a vezetőkarnagynak való alárendeltsége, a felperes teendőinek munkakör formájában történő meghatározása, a négy éven át történő rendszeres és folyamatos munkavégzés, annak az előírt időben történő teljesítése, a tevékenységért meghatározott havi munkabér fizetése) – a megkülönböztető jegyek összefonódása és az ebből eredő elhatárolási nehézségek folytán önmagukban még nem nyújtanak kellő alapot annak megnyugtató elbírálására, hogy a felperes a vitatott időben biztosítás alá eső munkaviszonyban vagy pedig munka végzésére irányuló egyéb, polgári jogviszonyban volt-e.
Ebből a szempontból azonban nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a felperes ebben az időben – származásánál fogva – hátrányos helyzetben volt.
A munkáltatók ugyanis már az ún. második zsidótörvény javaslatának 1938. év decemberében történt előterjesztése és várható rendelkezéseinek elterjedése folytán arra törekedtek, hogy a majdani joghátrányok elkerülése érdekében munkaviszony keretében lehetőleg ne vagy csak korlátozottan foglalkoztassanak zsidónak minősülő személyt, illetőleg ha a foglalkoztatásra mégis sor került, a tartalmában munkaviszonynak minősülő jogviszonyt formailag más, rendszerint megbízási jogviszonyba burkolták, azzal leplezték.
Különösen hátrányossá vált a helyzet az 1939. évi IV. törvény közzétételét és hatálybalépését követően, amikor a foglalkoztatási arányok ismertté váltak és alkalmazásra kerültek.
Mindezek ismeretében a felperest terhelő és nem csupán az időmúlásra, a korabeli bizonyítékok megsemmisülésére vagy a tényeket ismerő tanúk időközben bekövetkezett halálára visszavezethető, hanem az akkori politikai és gazdasági helyzetből is adódó bizonyítási nehézségeket a bíróságnak a Pp. 3. §-a fokozottabb alkalmazásával, aktív tényállás-felderítési tevékenységgel s a közvetett bizonyítékok szélesebb körű felhasználásával kellett volna ellensúlyoznia.
Ennek keretében pedig – minthogy a felperes L. E. vezetőkarnagy helyetteseként működött – nem lett volna mellőzhető annak az alperes közreműködésével történő megvizsgálása, hogy L. E. az őt helyettesítő felperes által végzett, lényegileg azonos természetű tevékenysége alapján – munkaviszonyban levő dolgozóként – be volt-e jelentve biztosításra. Igenlő esetben ugyanis – a már ez idő szerint is munkaviszonyra utaló tényállási elemek erősödésével – okszerűen lehetne következtetni arra, hogy a felperes ugyancsak nyugdíjra jogosító munkaviszonyban volt.
Ugyanakkor – a rendelkezésre álló adatokhoz képest – tisztázhatók lettek volna a felperes elhelyezkedésének körülményei is. A felperes előadása szerint a kórushoz F. J. ajánlatára került. F. J. írásbeli nyilatkozata, vagy – szükség esetén – meghallgatása ugyancsak támogató adatokkal szolgálhat a felperes jogviszonyának minősítéséhez.
Nem kétséges, hogy a munkaviszony létrejöttét és a szóban levő időben történő fennállását a felperesnek kell bizonyítania. A bizonyítás sikertelenségének hátrányos következményeit azonban csak akkor tartozik viselni, ha a jogvita elbírálásához szükséges teljes tényállás felderítése a felek és a bíróság aktív közreműködése ellenére, a bizonyítékok elégtelensége miatt nem sikerül.
Mivel a bíróság az igazság kiderítése érdekében (Pp. 3. §-a) a felek indítványára, vagy azon túl, hivatalból minden olyan célravezetőnek látszó bizonyítást elrendelhet és lefolytathat, amely alkalmas lehet a valóságnak megfelelő tényállás megállapítására és mivel ezt – a vázolt körben – a munkaügyi bíróság elmulasztotta, a jogerős ítélet nem megalapozott. (M. törv. II. 10 033/1981. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás