PK BH 1981/402
PK BH 1981/402
1981.10.01.
A sajtó-helyreigazítás alapja a személyiség sérelme, célja a sérelem orvoslása. Sajtó-helyreigazítást azonban csak akkor lehet elrendelni, ha a jogsérelem valótlan tényállítás, illetőleg való tények hamis színben történő feltüntetése útján valósult meg. Az esetleg sérelmes értékelés, bírálat, újságírói vélemény, értékítélet csak akkor lehet sajtó-helyreigazítás alapja, ha az valótlan tényállítást tartalmaz vagy fejez ki, illetőleg hamis színben tünteti fel a valóságot [Ptk. 79. § (1) bek.].
I. Az irodalmi-művészeti-közművelődési és kritikai folyóirat az 1980. évi decemberi számában „Az éhező művész nem megy el…” címmel beszélgetést közölt Sz. J.-vel, aki egy éve végezte a főiskolát és már vezető rendező. A közlemény szerint Sz. J. beszélt a hivatásáról. Elmondotta, hogy rendezése során az életet alkotásokká formálja, a színpadon a mozgás, a zene, a szöveg, a szó, a hang, a gesztus, a zenei effektusok elemeinek a szintéziséből sajátos nyelvet, nyelvrendszert teremt. Már egyetemista, illetve katona korában a barátaival alakított együttesben erre törekedett. A Főiskolától csak műveltséget és tájékozottságot kapott. A színházcsinálás ösztönös szükséglet a számára. A színpadon nem tudja elviselni az élet imitációját. Ennek ellenére munkájában akaratlanul is „sok szakmai és etikai hibát vét”.
Beszámolt egyes kiemelkedő rendezéseiről. Utolsó főiskolai vizsgaelőadásként Rozevicz darabját rendezte, amely Kafka novellájából készült. Az előadásnak – eredendően persze Rozevicz művének a hibájából – nem sikerült kibontania az éhező művész tisztaságában rejlő lehetőségeket. Kafka gondolatainak tisztaságához zártságához képest Rozeviczéi rendkívül hevenyészettek, vázlatosak. Legsikerültebb munkájának az Óriáscsecsemőt tartja. Ezzel kapcsolatban elmondotta, hogy Déry drámájával a legmostohábban bánt, az ő instrukcióihoz volt a leghűtlenebb és a magáéhoz a leghűbb. A darabot a felére „húzta meg”, a szöveget megtisztította a nyelvi sallangoktól. Rendezését a tehetetlenségből származó düh hatotta át, amely abból származott, hogy látta saját korosztályának a fokozott elhülyülését, hogy ők is „ugyanúgy élnek”, velük is „mindent meg lehet majd csinálni”.
Diplomamunkaként Kafka Per című művének a dramatizálását rendezte. A produkciót egészében nem tartja igazán jónak. Ennek fő oka, hogy Kafka nem igazán színpadra való. A színpadi előadáshoz nem Peter Weiss dramatizálását használta fel. Ezt unalmasnak találta, szerinte ez az átdolgozás roppant sekélyes. Weiss átírta és átértelmezte a cselekményt, a marxista didaxissal nyilvánvalóvá akarta tenni a K.-t üldöző és szorongató erőket. Ezért készítettek saját maguk (M. G. szerzőtársával) egy újabb adaptációt, amely nem kívánja Kafkát értelmezni, hanem meghagyja misztikus fedettségében. A cselekményt – Kafka művével szemben – a parkba helyezte. Szerinte ugyanis a Kafka-regények színterei, a nyomasztó, fullasztó belső terek már közhelyessé váltak. A modern ember mindinkább otthon érzi magát szürke kis odúiban. Ibsen Tenger asszonya című drámája rendezésének a sikertelenségét, visszhangtalanságát azzal magyarázza, hogy megváltozott a közönség összetétele, a fiatalok távol maradtak, a darab elsősorban nem nekik szólt, az emberi kapcsolatok szabadságproblémájának ilyen bonyolult megközelítése csak bizonyos élettapasztalat birtokában érthető. Legutolsó rendezése Boris Vian Birodalomépítők című darabja volt. A felperes nyilatkozata szerint Vian darabja napok alatt készült, könnyed szürrealizmus, nagyvonalúság és elnagyoltság jellemzi. A darabot egy-két heti próba után már túlságosan is értette. Ezzel a művel szorongásait, a militarizálódás miatti rossz közérzetét tudta kifejezni.
Nyilatkozott a színházi kultúráról. Szerinte a színészek nagy részét rá kell kényszeríteni, hogy sablonjaik helyett próbáljanak meg eredeti megoldást kipréselni magukból. Minél hosszabb színészi múlttal rendelkezik valaki, eszközei annál megcsontosodottabbak. Színházi életünkben rengeteg a középszerű tehetség és a dilettáns. Színházigazgatóink, rendezőink nagyobb része műveletlen karrierista, erkölcsileg pedig alkalmatlan arra, hogy emberi sorsok irányítója és gondozója legyen. Szellemi magatartásukat renyheség, elzárkózás jellemzi. Amit csinálnak: poros, unalmas, elavult.
A nemzeti drámairodalmunkkal kapcsolatban azt a véleményét mondotta el, hogy azok a témák, amelyek Magyarországon az embereket érdeklik, gyakran tabunak számítanak. A színház szerinte mindig „udvari művészet” volt, a maga módján ő is udvari alkalmazott, bár pillanatnyilag fizetett ellenzéknek számít. Ellenzékisége abban nyilvánul meg, hogy nyíltabban szólt a társadalom bűneiről mint mások. Meghasonlottnak érzi magát, mert nagy az eltérés az elképzelésében élő színházidea és a között, amit művel. Ezért rendezéseit avíttnak érzi. Tervezi, hogy maga és kollégái képzési lehetőségeit egy önépítő laboratóriumi tevékenységgel pótolja. Olyan műhellyel, ahol próbaidőtől bemutatótól, a színházi üzem összes kényszerétől függetlenül dolgozhatnak, kísérletezhetnek. Szerinte nálunk sajnos elvárják a színésztől, hogy folyamatosan termeljen, hozzon létre produkciókat anélkül, hogy állandó szellemi, szakmai kondicionálását biztosítanak.
A politikai napilap – alperes – az 1981. évi január 18-i számában a 13. oldalon „Csodálkozások” címmel, „Olvasás közben” alcímmel cikket közölt E. F. P. tollából. A cikk néhány – különböző folyóiratokban megjelent – közleményről számolt be, amelyek a cikkíró szerint nyilvánvaló képtelenségeket tartalmaznak. A felperessel lefolytatott beszélgetésről a művészeti folyóiratban megjelent közleményre utalva – a felperes nevének és a folyóirat címének a közvetlen megjelölése nélkül – a következőket közli:
„Csodálkozom, mert nem gondoltam volna, hogy akad ma nálunk olyan folyóirat, amelyben megróhatnak valakit azért, mert marxista. Peter Weiss az, akit e szemrehányás ért, különös tekintettel arra, hogy Franz Kafkát próbálta meg a marxizmus elvei szerint értelmezni. És azt hogyan minősítsük, ha a szövegből arról értesülünk, hogy Peter Weiss nem ért a színpadhoz… Istenem az ízlések különbözőek, s Weisst még az is megvigasztalhatja, hogy Tadeusz Rozeviczcel, a kitűnő lengyel íróval együtt marasztaltatott el a színház ifjú vezető rendezője által. Aki persze magabiztosan kijelenti, hogy ő – ért a színházhoz, s a megnevezett szerzők helyett maga ír, dolgoz át műveket színpadra. Irigylésre méltó öntudat ez, amelyet a nyilatkozó további ötletei is bizonyítanak. Mondjuk – a fentebb esztétikai-eszmei „ítéletek” mellett – az az ideálja, hogy az igazi színházban a művészek csupán akkor játszanak, amikor eljött az ihlet órája, vagy az, hogy „fizetett ellenzéknek” érzi magát, mert egy évvel a főiskola elvégzése után kinevezték az ország legmodernebb színházépületébe, vezető munkakörbe…”
A felperes kifogásolta az alperes által közzétett közleményt és helyreigazító nyilatkozat közlését kérte. Az alperes ezt megtagadta. Ezért a felperes igényének érvényesítésével a bírósághoz fordul.
II. A felperes a keresetében kérte megállapítani, hogy az alperes által közölt cikk valótlan tényállításokat tartalmaz, és ezek helyreigazítására kérte kötelezni az alperest. Kifogásai a következők szerint foglalhatók össze:
1. A felperes nem rótta meg Peter Weisst azért, mert marxista, mert Kafkát a marxizmus elvei szerint próbálta értelmezni. Csupán Kafka művének a színpadi átdolgozását bírálta, a didaxis szájbarágós módszerét kifogásolta.
2. A felperes nem állította, hogy Péter Weiss nem ért a színpadhoz, nem általánosságban marasztalta el Weiss drámaírói tevékenységét, csupán egyetlen átdolgozását értékelte.
3. A felperes nyilatkozatában nem jelentette ki magabiztosan, hogy ő ért a színpadhoz, ellenkezőleg, többször hangoztatta rendezésének a gyengeségeit.
4. A felperes nem jelentette ki, nem is utalt arra, hogy ideája az olyan színház lenne, amelyben a színészek csak akkor játszanak, ha eljött az ihlet órája. Azt kifogásolta, hogy színészektől anélkül várják el a folyamatos termelést, hogy állandó szakmai kondicionálásukat biztosítanák.
5. Nem mondotta, hogy fizetett ellenzéknek érzi magát, csupán azt, hogy annak tartják, és valótlan, hogy ennek az lenne az oka, mert egy évvel a főiskola elvégzése után kinevezték főrendezőnek.
Az alperes védekezésében kérte a kereset elutasítását. Álláspontja szerint a támadott sajtócikk lényege ideológiai bírálat. Nem idézi a felperessel készült interjú mondatait, csupán értelmezi a felperes egyes megállapításait, és bírálja azokat. Ezért sajtó-helyreigazításnak nincs helye. Egyébként előadta, hogy az újságcikk értelmezése és bírálata valóságos tényállításokon alapszik, és nem tünteti fel hamis színben a valóságot.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében egyes kifogások tekintetében helyt adott a felperes keresetének, egyes kifogásokkal kapcsolatos részében elutasította a keresetet, és az alperest a felperes javára 720 Ft részperköltség megfizetésére kötelezte. Helyreigazítást rendelt el lényegében a következők szerint: a felperes nyilatkozatában nem tett olyan kijelentést, hogy Peter Weiss nem ért a színpadhoz, nem mondotta, hogy ő ért a színpadhoz, és nem állította, hogy az igazi színházban a színészek csak akkor játszanak, amikor eljött az ihlet órája.
Az elsőfokú bíróság ítéletének az indokolásában rámutatott arra, hogy újságírói véleményt, értékítéletet fejez ki a támadott cikknek az a része, amely szerint „akad ma nálunk olyan folyóirat, amelyben valakit megróhatnak azért, mert marxista, a marxizmus elvei szerint próbálta Franz Kafkát értelmezni”. Ezzel azonos megítélés alá esik a cikkírónak az a „csodálkozó” véleménye, hogy miért érzi magát fizetett ellenzéknek a felperes. A cikkíró véleményét fejezi ki az a közlés is, amely szerint ennek a csodálkozásnak az az oka, hogy a főiskola elvégzése után egy évvel kinevezték az ország legmodernebb színházába vezető munkakörbe.
Megállapította azonban az elsőfokú bíróság, hogy a felperes nyilatkozatában nincs utalás arra, hogy Peter Weiss nem ért a színházhoz, sem arra, hogy a felperes ért a színpadhoz. Ellenkezőleg, a saját hibáit hangsúlyozza. Ezért ezek valótlan tényközlést jelentenek, amelyeket helyre kell igazítani. A felperes nyilatkozatában nem fogalmazódott meg az az idea sem, miszerint az igazi színházban a színészek csak akkor játszanak, ha eljött az ihlet órája. Az erre vonatkozó helyreigazítási kérelem is alapos.
Az első fokú ítélet ellen az alperes fellebbezett, a felperes csatlakozó fellebbezést jelentett be.
III. Az alperes fellebbezése alapos, a felperes csatlakozó fellebbezése alaptalan.
1. Az 1977. évi IV. törvénnyel módosított és egységes szövegben közzétett – a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló – 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 79. §-ának (1) bekezdése szerint sajtó-helyreigazítást az kérhet, akiről napilap, folyóirat valótlan tényt közöl vagy híresztel, illetőleg való tényeket hamis színben tüntet fel.
A sajtó-helyreigazítás alapja a személyiség sérelme, célja a sérelem orvoslása. Alkalmazási lehetősége azonban korlátozott, kizárólag abban az esetben lehet a Ptk. 79. §-a alapján sajtó-helyreigazítást elrendelni, ha a jogsérelem valótlan tényállítás, illetve való tények hamis színben történő feltüntetése útján valósult meg. Az esetleg sérelmes értékelés, értelmezés, bírálat, újságírói vélemény, értékítélet nem szolgálhat alapul sajtó-helyreigazításra, csak abban az esetben, ha az értékelés (bírálat, vélemény, értelmezés) valótlan tényállítást tartalmaz vagy fejez ki, illetve hamis színben tünteti fel a valóságot.
A jogsérelem megítélésénél a tényállításokat, közléseket, kifejezéseket, illetve ezek valódiságát nem lehet formálisan vizsgálni. Tartalmilag kell értékelni és a sajtóközlemény egymással összetartozó részeit összefüggésükben kell elbírálni. Csak így lehet megállapítani, hogy valóban történt-e olyan jogsértés, amelynek alapján sajtó-helyreigazításra kerülhet sor.
2. A kifogásolt sajtóközlemény a felperesnek egy művészeti folyóiratban megjelent nyilatkozatára vonatkozik. A felperes nyilatkozata részben a saját célkitűzéseit, elképzeléseit, pályafutását ismerteti, részben bírálatot tartalmaz a jelenlegi társadalmi és színházkultúránk tekintetében. Meglehetősen negatív képet fest a hazai állapotokról. Szerinte színházi életünkben rengeteg a középszerű tehetség, a dilettáns; színházigazgatóink, rendezőink nagy része műveletlen, karrierista, munkájuk eredménye poros, unalmas, elavult. A színészek sablonokat alakítanak eszközeik megcsontosodtak. Bírálja az általa előadott darabok szerzőit is. Déry Tibor drámájának a szövegében nyelvi sallangok vannak, instrukciói mellőzhetők, Rozevicz lengyel szerző gondolatai rendkívül hevenyészettek, vázlatosak… Boris Vian darabjai nagyvonalúak, elnagyoltak. Peter Weissnek a Kafka-dramatizálása unalmas, roppant sekélyes. A felperes nyilatkozata szerint a magyar színház sosem volt önálló, hagyományai koloncként húzzák, ide-oda kacsingat, a megújulást külső formai jegyek mechanikus átvételétől várja.
Jogunk biztosítja a gondolatközlés, véleménynyilvánítás, a tájékoztatás és a bírálat szabadságát, és mindezek egyik eszközét, a sajtószabadságot. Kiemelkedő szerepe van e körben a bírálatnak, amely társadalomformáló és személyiségalakító hatású. Ezért a felperes jogosult volt véleményét, állásfoglalását nyilvánosságra hozni, sajtó útján közölni – feltéve, hogy a gyakorolt bírálat megfelelt társadalmi rendeltetésének, nem sértett közérdeket, nem sértette mások egyéni érdekeit, személyiségi jogait. Ezeknek a feltételeknek a vizsgálata azonban nem tárgya a jelen pernek.
Aki azonban a nyilvánosság porondjára lép, aki másokat bírál, annak számolnia kell azzal, hogy őt is megbírálják, nyilatkozatait értelmezik, elemzik, és hogy ez az értelmezés, bírálat esetleg eredményében sérelmes is lehet a számára.
Az alperes által közölt sajtócikk kifogásolt része összhatásában, lényegét tekintve a felperes nyilatkozatának értelmezése, elemzése, bírálata, az újságíró véleményének a kifejezésre juttatása a felperes nyilatkozatáról, elképzeléseiről, ideáiról, bírálatáról, állásfoglalásáról a színházzal kapcsolatos egyes kérdésekben. Már a kifogásolt cikk címe is ezt fejezi ki „Csodálkozások” megjelöléssel, amely önmagában is értékelést, véleményt jelent. Ez tűnik ki a cikk részleteiből is. Újságírói véleményt jelent, amikor a cikkíró csodálkozik, hogy valakit megróhatnak azért mert, marxista, a marxizmus elvei szerint értelmezi Franz Kafkát. A cikkíró véleményt közöl, magyaráz, értékel akkor is, amikor arról számol be, hogy miről értesülünk a szövegből. A cikkíró véleményét tartalmazza az irigylésre méltó öntudatra, a magabiztosságra történő utalás abban a kérdésben, hogy ki ért jobban a színházhoz. Véleményt közöl a cikk, amikor azt vázolja, hogy – „mondjuk” – mi az ideája a felperesnek az igazi színházról. A cikkíró véleményét és bírálatát fejezi ki annak a közlése, hogy az érzi magát fizetett ellenzéknek, akit egy évvel a főiskola elvégzése után vezető rendezőnek neveztek ki.
A bírálat szabadsága, illetve a Ptk. 79. §-ának a kifejezett rendelkezése folytán az értékítélet, újságírói vélemény, értelmezés, értékelés sajtó útján történő helyreigazítására nincs lehetőség.
3. A támadott sajtócikk szövegének a tartalmi, az összefüggések figyelembevételével történt vizsgálata alapján azt lehet megállapítani, hogy az újságírói vélemény, értékelés, értelmezés nem épül valótlan tényállításokra, nem fejez ki valótlan tényállítást, illetve nem tünteti fel a való tényeket hamis színben. Helyreigazításra ezért ezen a címen sem kerülhet sor. Egyenként vizsgálva az egyes kifogásolt részeket a következőket kell megállapítani:
a) A felperes nyilatkozatának a lényeges tartalma szerint Peter Weiss marxista didaxis útján értelmezte és átírta a cselekményt Kafka művének a dramatizálása során. A részben a felperestől származó új átdolgozás mellőzte ezt a szerinte téves értelmezést, meghagyta a művet misztikus fedettségében. A felperes kifejezésre juttatta, hogy P. Weiss átdolgozását roppant sekélyesnek tekinti.
Nem hamisította meg az alperes a kifogásolt sajtóközlemény valóságát, és nem is tüntette fel azt hamis színben, amikor mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a felperes megrótta Weiss-t, mert marxista módon értelmezte Kafkát. Tévesen utal a felperes arra, hogy nyilatkozatában nem a marxista értelmezést, hanem a didaktikus (szájbarágós) feldolgozást kifogásolta. Lehetséges, hogy a felperes erre kívánt utalni. A közölt nyilatkozat azonban kifejezetten a „marxista” didaxis útján történő értelmezést kifogásolta és minősítette sekélyesnek.
b) A felperes nyilatkozata azt is tartalmazta, hogy P. Weiss dramatizálása unalmas, roppant sekélyes, P. Weiss tévesen értelmezte és írta át a cselekményt. Ezért a felperes – és M. G. nevű szerzőtársa – maguk készítettek egy újabb adaptációt.
Való, hogy a nyilatkozat P. Weiss egyetlen művére, egy meghatározott dramatizálásra vonatkozik. Kétségtelen az is, hogy a felperes a közlemény szavai szerint nem jelentette ki azt, hogy P. Weiss nem ért a színházhoz. Ezt azonban a kifogásolt újságcikk sem tartalmazza. Nem állítja, hogy a felperes ilyen kijelentést tett, csupán azt közli, hogy miről értesülünk a felperes nyilatkozatát tartalmazó szövegből. A kettő nem azonos. Értesülni közvetetten, áttételesen is lehet, a szöveg értelmezése útján is.
A cikkíró számára megengedett értelmezés pedig valóságon alapszik. A felperes által P. Weiss-szel szemben gyakorolt valóságos kritikát ismerteti, csupán általánosít, az alkotással szemben gyakorolt bírálatot az alkotóra vonatkoztatja. Az alkotást pedig nem lehet elválasztani az alkotótól, az alkotással szemben gyakorolt negatív értékelés az alkotót érinti. Természetesen való az, hogy minden írónak – így a világhírű P. Weiss-nek is – lehet egyéb műveinél gyengébb munkája. Az adott esetben azonban olyan erős a kritika (unalmas, roppant sekélyes, téves értelmezés, Kafka megértésének a hiánya), hogy az egyébként kétségtelenül túlzást jelentő általánosítás bírálat formájában megengedhető volt.
c) A felperes nyilatkozatában nem jelentette ki azt, hogy saját maga ért a színházhoz. Formális értelmezés mellett tehát az alperesi cikknek ez a közlése valótlan. Tartalmilag azonban a felperes valóságos önértékelését fejezi ki. A művészeti folyóiratban közölt nyilatkozat tartalma szerint a felperes – bár vannak tévedései – kitűnő szakembernek, kiváló rendezőnek tartja magát. Életét alkotásokká formálja. Több tényező szintéziséből sajátos színpadi nyelvet, nyelvrendszert teremt, bár a Főiskolától csak műveltséget és tájékozottságot kapott. A színházcsinálás ösztönös szükséglete. Alkalmasnak találja magát arra, hogy jobb átdolgozást készít, mint a világhírű P. Weiss. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy az átdolgozásnál szerzőtársa is volt, hiszen ezzel kapcsolatban is – egyetlen utalást kivéve – egyes szám első személyben beszél. Hivatottnak érzi magát, hogy Déry Tibor instrukcióit mellőzze, darabjának a felét kihagyja. Kafka színtereit közhelyesnek minősíti, jobbat talál helyette. Elismeri ugyan, hogy vannak kudarcai, de ezekért is általában mások felelősek. A Per színrehozatala azért nem igazán jó, mert Kafka nem színpadra való. Az éhező művész lehetőségeinek a kibontakozása Rozevicz darabjának a hibájából nem sikerült. Rendezéseit azért érzi avíttnak, mert elképzelései és lehetőségei között nagy a distancia. Magabiztosan nyilatkozik a színházi helyzetről, a magyar színjátszásról, a színészekről, színigazgatókról, rendezőkről.
Mindezek értelmében, a felperes nyilatkozatában bár szó szerint nem jelentette ki, de határozottan kifejezésre juttatta, hogy saját maga ért a színpadhoz. Tartalmilag tehát a valóságnak megfelelően közölte az alperes újságcikke, hogy miről értesülünk a felperes nyilatkozatából.
d) A támadott újságcikk csak feltételesen állította, hogy mi lehet a felperes elképzelése az igazi színházról. Ezt fejezi ki a mondatkezdő „mondjuk” szócska, amelynek a mondatbeli környezetben „talán” értelme van. Ez a vélemény sem volt megalapozatlan. A felperes nyilatkozatában a színház üzemi kényszere, a színház folyamatos termelése, a színészi munkával kapcsolatos korlátok ellen beszél. Ebből okszerűen lehet következtetni arra, hogy a felperes elképzelése az olyan színház, ahol a színészek a színház üzemi kényszerétől mentesen játszanak, azaz akkor, ha eljön az ihlet órája. Való, hogy a felperes ezt a véleményét nem általánosságban, csupán egy önképző laboratóriummal kapcsolatban fejti ki, ez azonban nem zárja ki a bizonytalanságot kifejező feltételezés lehetőségét.
e) A felperes nyilatkozatában kijelentette, hogy „fizetett ellenzéknek számít”. Ez tartalmilag valóban nem azonos a támadott cikknek azzal a közlésével, amelynek értelmében a felperes fizetett ellenzéknek „érzi magát”. A támadott újságcikk azonban ezt is csak feltételesen állította, a mondat „mondjuk” kezdő szava erre a megállapításra is vonatkozik. Ez a feltételezés sem volt megalapozatlan.
A folyóiratban közölt interjú szövege szerint arra a kérdésre, hogy miben nyilvánul meg a felperes ellenzékisége, a felperes nem tagadta az ellenzékiséget, sőt meg is indokolta, hogy miben áll ez az ellenzékisége. Ezért a támadott újságcikk nem megalapozatlanul állította azt, hogy a felperesnek az az ideája, hogy ellenzékinek érzi magát.
A támadott újságcikk szövegéből az tűnik ki, hogy a felperes azért érzi magát fizetett ellenzéknek, mert egy évvel a főiskola elvégzése után kinevezték az ország legmodernebb színházépületébe, vezető munkakörbe.
Ez a megállapítás nyilvánvalóan nem tényállítás, a támadott újságcikk nem tartalmazza, hogy a felperes ilyen nyilatkozatot tett. Az újságcikk ezt is csupán a felperes feltételezhető elképzeléseként közölte „Mondjuk az ideája” bevezetéssel. Helyes szövegértelmezés szerint a „mert” oksági viszonyt kifejező kötőszó a „fizetett” jelzőre utal vissza. Azért fizetett ellenzék, mert ellenzékisége dacára számára szokatlanul gyors érvényesülési lehetőséget biztosított az a színházi környezet, amelyről a legélesebb bírálatot gyakorolja, amelyről általános elítélő véleményt nyilvánít. Tehát azért fizetett ellenzék, mert azok biztosítják gyors előrehaladását – fizetik meg –, akikkel szemben ellenzékiségét gyakorolja.
A támadott sajtóközlemény szövegének a tartalmából, értelméből nyilvánvaló, hogy mindez az újságíró véleménye, különös kontraszthatásként kívánja az újságíró a két tényt – az ellenzékiséget és a gyors karriert – szembeállítani. A szembeállítás való tényekre épül. Nem vitás, hogy a felperest egy évvel a főiskola elvégzése után kinevezték az ország legmodernebb színházába vezető rendezőnek, és kétségtelen, hogy ennek ellenére a művészeti folyóiratban megjelent nyilatkozatában bizonyos ellenzékiséget nyilvánított.
IV. Mindezeket értékelve a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a sajtó-helyreigazítás iránti kérelem alaptalan. Ezért az első fokú ítéletnek a keresetet részben elutasító rendelkezését helybenhagyta, az első fokú ítéletnek a helyreigazításra kötelező rendelkezését megváltoztatta és a felperes keresetét ebben a részében is elutasította.
A pervesztes felperes köteles méltányos összegű első és másodfokú perköltséget fizetni arra is tekintettel, hogy az alperest jogtanácsos képviseli, és fellebbezési illetékköltsége merült fel.
A 7/1972. (X. 28.) IM számú rendelet 18. §-a értelmében a perköltséget a Hírlapkiadó Vállalat részére kell megfizetni, mert a napilap nem önálló jogi személy. (Legf. Bír. Pf. I. 20. 409/1981. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás