GK BH 1981/516
GK BH 1981/516
1981.12.01.
Nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely szerint az áramszolgáltatás szüneteltetéséről a fogyasztót tértivevénnyel kell értesíteni, így az ajánlott levél formájában való közlés nem szolgálhat kártérítési felelősség megállapításának alapjául [4/1971. (VI. 6.) NIM sz. r.-tel közzétett Villamosenergia Közszolgáltatási Szabályzat 12. § (2) bek., 21. § (2) bek.].
A per adatai szerint az áramszolgáltató vállalat I. r. alperes 1979. március 6-án feladott postai ajánlott küldeményben arról értesítette a felperes fogyasztó vállalatot, hogy ott 1979. március 15-én 8–15 óra között szünetelteti az áramszolgáltatást. A posta az ajánlott küldeményt 1979. március 15-én kézbesítette a címzettnek.
A felperes a keresetében az I. r. alperest kártérítés címén 586 529 Ft-nak és kamatának megfizetésére kérte kötelezni. Arra hivatkozott, hogy az áramszolgáltatás szünetelésére vonatkozó értesítés késedelmes kézbesítése folytán az 1979. március 15-i termelési tervét már nem tudta módosítani; az 5.45 órakor kezdődő első műszak dolgozói 8 óráig, míg a 13.45 órakor induló második műszak dolgozói 15 óra után tudtak csak dolgozni, ebből eredően a megjelölt összegű kára keletkezett. Szerinte az áramszolgáltató vállalat I. r. alperes megszegte a 4/1971. (VI. 6.) NIM számú rendelettel közzétett Villamosenergia Közszolgáltatási Szabályzat (a továbbiakban: SZ.) 12. §-ának (2) bekezdésében foglalt azt a szabályt, amely szerint az áramszolgáltató az előrelátható szüneteltetés vagy korlátozás időpontjáról és tartamáról a fogyasztót legalább 6 nappal előbb köteles értesíteni, következésképpen a kárt köteles megtéríteni.
Az I. r. alperes vétlenségére hivatkozott, egyben keresetet terjesztett elő a Postaigazgatósággal szemben és abban őt a postai küldemények késedelmes teljesítése miatt – a Ptk. 339. §-a alapján – a vele szemben előterjesztett keresetben megjelölt összegű kártérítés megfizetésére kérte kötelezni.
Az elsőfokú bíróság a két pert egyesítette, amelyben a Postaigazgatóság II. r. alperesként szerepelt.
A II. r. alperes kérte a vele szemben előterjesztett keresetnek az elutasítását, és előadta, hogy csak az 1964. évi II. törvény 14. §-ának (1) bekezdése alapján és a 10/1968. (XI. 3.) KPM számú rendelettel módosított 1/1966. (V. 15.) KPM számú rendelettel közzétett Postaszabályzat 90. §-ának (1) bekezdésében meghatározott mértékben tartozik felelősséggel.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint nem kétséges, hogy az Sz. 12. §-ának (2) bekezdése értelmében az áramszolgáltatás előre látható – nem üzemzavar jellegű – szüneteltetésének vagy korlátozásának időpontjáról és várható időtartamáról a helyi szokásoknak megfelelő közhírré tétellel, illetve más módon – eltérő jogszabályi rendelkezés vagy szerződéses megállapodás hiányában – legalább 6 nappal megelőzően kell a fogyasztót értesíteni. Az I. r. alperes ennek a kötelezettségének eleget tett, amikor az 1979. március 15-ére tervezett szüneteltetésről szóló értesítését 1979. március 6-án, vagyis 9 nappal megelőzően ajánlott postai küldeményként a II. r. alperes postahivatalánál feladta. Joggal bízhatott abban, hogy értesítését a feladástól számított 48 órán belül kézbesítik. Az I. r. alperes tehát a tőle elvárható módon járt el. Ezért kártérítési felelőssége nem áll fenn. Tény, hogy a II. r. alperes késedelmesen kézbesítette a szóban levő postai ajánlott küldeményeket, ebből eredő felelősségét azonban a Postaszabályzat 90. §-ának (1) be kezdése 100 Ft-ra korlátozza, az ezt meghaladó igény érvényesítését pedig az 1964. évi II. törvény 14. § nak (2) bekezdése kizárja. Emiatt nem volt megállapítható a II. r. alperes kártérítési felelőssége sem.
Az ítéletnek az I. r. alperes elleni keresetet elutasító rendelkezése ellen a felperes fellebbezett.
A fellebbezés nem alapos.
Nincs szükség az ítélet alapjául szolgáló perbeli tényállás kiegészítésére.
A döntés szempontjából ugyanis nincs jelentősége annak a körülménynek, hogy az I. r. alperes az áramszolgáltatás szüneteltetéséről szóló postai küldeményen a postafiók szerinti irányítószám helyett az érintett gyáregység telephelye szerinti utcai irányítószámát tüntette fel. Erre a felperes csak az esetben hivatkozhatna sikerrel, ha a levélpostai küldeményeken a postafiók szerinti irányítószám feltüntetését a felek között létrejött szerződés vagy jogszabály írná elő. Ilyen szerződési, illetve jogszabályi rendelkezés azonban nincs. Az utca szerinti irányítószám alkalmazása tehát még az esetben sem lenne kifogásolható, ha a küldemény kézbesítése ez okból szenvedett volna késedelmet.
Helytálló viszont a felperesnek az a fellebbezési érvelése, amely szerint az Sz. 12. §-ának (2) bekezdésében előírt értesítést nem a postai feladással, hanem a részére való kézbesítéssel kell teljesítettnek tekinteni.
Az egyes nyilatkozatok vagy intézkedések megtételére megállapított határidő – hacsak a jogszabály kifejezetten másképp nem rendelkezik – akkor veszi kezdetét, amikor az intézkedés megtételére kötelezett fél az erre irányuló nyilatkozatot átvette. A felek nyilatkozataikat általában postán küldik meg egymásnak, ezért kétség merülhet fel a tekintetben, hogy a kézbesítés mikor történt meg, és ehhez képest a határidő lejártához fűződő jogkövetkezmények mely időpontban állnak be. Az ebből származó zavarok elkerülése érdekében indokolt a postai kézbesítésre szükséges időnek vélelem útján való meghatározása. A tapasztalat az, hogy a postai kézbesítés az országon belül az esetek döntő többségében 2 napon belül megtörténik. Ezért a postai kézbesítést az írásbeli nyilatkozat postára adásától számított második napon megtörténtnek kell tekinteni (a feladás napját a számításnál figyelmen kívül kell hagyni). Az egyes konkrét esetekben azonban bizonyítani lehet, hogy a kézbesítés nem a vélelmezett időpontban történt. (LKT. 4/1973. sz. állásfoglalás.)
A jelen esetben tényként lehetett azt megállapítani, hogy az I. r. alperesnek az 1979. március 6. napján postára adott értesítése nem a vélelmezett időpontban hanem – a Sz. 12. §-ának (2) bekezdésében megjelölt időszakhoz képest – késve került kézbesítésre. Az I. r. alperes – az elsőfokú bíróság álláspontjával ellentétben – nem tett ugyan eleget a jogszabályban előírt kötelezettségének, az ezzel összefüggő felelősségét azonban kimentette. Bizonyította ugyanis, hogy úgy járt el, ahogy az az adott esetben tőle elvárható volt. Joggal bízhatott abban, hogy a felperesnek küldött ajánlott postai küldeményeket a II. r. alperes kellő időben kézbesíti. Az I. r. alperes terhére tehát nem állapítható meg olyan mulasztás, amely megalapozná a kártérítési felelősségét.
A felperesnek a postai szolgáltatás helytelen megválasztásával kapcsolatos fellebbezési érvelése azért nem volt elfogadható, mert nincs olyan jogszabály, amely előírná az áramszolgáltatás szüneteltetéséről szóló értesítéseknek tértivevénnyel való továbbítását. A szóban levő értesítéseknek ajánlott postai küldeményként való feladása tehát önmagában még nem szolgálhat alapul az I. r. alperes kártérítési kötelezettségének megállapítására.
A felperes indokolatlanul kérte a fellebbezésében az Sz. 21. §-ának (2) bekezdésében jelzett szakvélemény beszerzését. Erre ugyanis csak az esetben van szükség, ha az áramszolgáltató az Sz. 19. §-ának (1) bekezdésében felsorolt módon a szerződést megszegi és szerződésszegéséért – kimentés hiányában – kártérítési felelősséggel tartozik, illetve ha az 1962. évi IV. törvény 5. §-ának (1) bekezdésében felsorolt eseteken túlmenően az áramszolgáltatást szünetelteti vagy korlátozza és ebből eredően a fogyasztónak kára keletkezik. Minthogy a jelen perbeli esetben egyik feltétel sem valósult meg, nincs szükség „az elvárhatósággal kapcsolatos szakkérdésre” vonatkozó szakvélemény beszerzésére.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján az első fokú ítéletnek a keresetet az I. r. alperessel szemben elutasító rendelkezését helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. III. 30 812/1980. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás