GK BH 1982/109
GK BH 1982/109
1982.03.01.
A felperes olyan jognyilatkozatát, amely szerint „keresetét az illetékre szállítja le”, a keresettől való elállásként kell értékelni és az illetékkövetkezményt ennek megfelelően kell alkalmazni [Pp. 3. §, 157. § e) pont, 212. §, 78. § (2) bek.; 11/1976. (VI. 29.) PM sz. r. 119/B. § (1) bek.; 19/1976. (XII. 31.) IM sz. r. 23. §, 24. § (2) bek.; Ptk. 4. §].
A felperes az alperesnek megrendelés alapján különböző hőfokszabályozó műszereket szállított. Ezek ellenértéke 132 200 Ft-ot tett ki. Az erről kiállított 614 132 számú számlát a felperes 1979. november 27-én küldte meg az alperesnek. Az alperes a számla alapján 1979. december 6-án utalta át az ellenszolgáltatást. Az átutalási megbízáson azonban nem az előbbi, hanem a számlán a felperes által kézírással feltüntetett 16–132 számra hivatkozott, majd a helyes számlaszámot az 1979. december 11-i, valamint az 1979. december 14-i, azonosítást célzó felhívások folytán 1980. január 3-án közölte a felperessel.
A felperes kérelmében 132 200 Ft termékellenérték és ennek 1979. december 12-től évi 15% kamata erejéig az alperes ellen fizetési meghagyás kibocsátását kérte.
Az alperes ellentmondásában a kérelem szerint ellene kibocsátott fizetési meghagyást azzal támadta meg, hogy a követelést a felperesnek már 1979. december 6-án kiegyenlítette. Erre hivatkozva az ellentmondás folytán perré alakult eljárásban a kereset elutasítását és az eljárási illeték megfizetésére a felperes kötelezését kérte.
A felperes ellentmondásra adott nyilatkozatában elismerte, hogy az alperes a pénzintézet jóváírási értesítése szerint a fizetési meghagyással érvényesített követelést számára 1979. december 7-én utalta át. Az alperesnek átutalással kellet teljesítenie, mert ez volt a szerződés szerinti fizetési mód. Mivel az alperes vele az átutalt összeg azonosításához szükséges számlaszámot az 1979. december 11-i és az 1979. december 14-i felszólítása ellenére csak 1980. január 7-én érkezett válasznyilatkozatában közölte, ezért ellene indokoltan terjesztette elő a fizetési meghagyás kibocsátására irányuló kérelmét. A „leszállított” kereset szerint az alperest kérte kötelezni az eljárási illeték viselésére.
Az alperes előadta, hogy a felperes felhívására vonatkozó válasza azért késett, mert nála 1979. december 23-tól 1980. január 2-ig a munkavégzés szünetelt. Állította, hogy a műszerek ellenértékét a pénzforgalmi számlája ellen a felperesnek beszedési megbízás útján kellett volna érvényesítenie, miután a megrendelésében a fizetés módját ekként határozta meg, amelyet a felperes annak átvételekor aláírásával látott el és az ellen utóbb sem élt véleményeltéréssel. Álláspontja szerint a felperes a beszedési megbízásos eljárás lefolytatása előtt jogszerűen nem terjeszthette volna elő a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmét.
Az elsőfokú bíróság a felperest kötelezte az 50%-ra mérsékelt eljárási illeték megfizetésére. Az ítélet indokolása szerint a felperes a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmét tévesen terjesztette elő, mivel a követelést az alperestől korábban kapta meg. Ennélfogva az alperes a perre nem adott okot, így az eljárási illeték megfizetésére a 11/1966. (VI. 29.) PM sz. rendelet 119/A. §-a (1) bekezdésének b) pontja, valamint az (5) bekezdése alkalmazásával a felperest kellett kötelezni.
A felperes az ítélet ellen fellebbezett. Ebben arra hivatkozott, hogy a bankszámlák közötti elszámolás esetén az ellenszolgáltatás teljesítése nem valósulhat meg, ha téves a kötelezett adatszolgáltatása.
A fellebbezés érdemben nem alapos.
A bíróság a felek által tett nyilatkozatokat a Pp. 3. §-a (1) bekezdésének utolsó fordulata értelmében nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe. Ebből következik, hogy a felperesnek az a „keresetleszállítása”, amelyben csupán az eljárási illetékre nézve kérte az alperes marasztalását, tartalma szerint voltaképpen nem más, mint a keresettől való elállás bejelentése. Az eljárási illeték ugyanis a gazdasági perben az eljárásnak egy költsége, nem pedig a keresetnek tárgya. Annak viselése tárgyában a bíróságnak a 16/1976. (XII. 31.) IM sz. rendelet 23. §-a értelmében – a pervesztés arányában – utólag, az eljárást befejező határozatában – a Pp. 78. §-a (2) bekezdésének második fordulatában előírtak fennállása esetén is – hivatalból döntést kell hoznia. Az elsőfokú bíróság tehát akkor járt volna el helyesen, ha a felperes említett – a per érdemi tárgyalása előtt érkezett – nyilatkozatát a keresettől való elállásként értelmezve – az elállás időpontjára figyelemmel – a pert az alperes hozzájárulásának beszerzése nélkül megszüntette volna.
Mivel tehát a felperes valójában a keresetétől elállt, az első fokú eljárási illetéket – amelynek mértéke az első fokú ítélet indokolásában is idézett 11/1966. (VI. 29.) PM sz. rendelet 119/B. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a 119/A. §-ban meghatározott illeték fele – a 16/1976. (XII. 31.) IM sz. rendelet 24. §-a (2) bekezdésének első fordulata értelmében a felperes tartozik viselni. A rendelkezésre álló adatokból ugyanis nyilvánvaló, hogy a keresettől való elállásra nem azért került sor, mert az alperes az ellenszolgáltatást utólag – a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem előterjesztését követően – egyenlítette ki. Ellenkezőleg, az alperes 1979. december 6-án teljesített. A felperes a fizetési meghagyás kibocsátására irányuló kérelmét 1979. december 28-án indokolatlanul adta postára, mert annak sem akkor, sem korábban nem volt jogalapja, mivel a követelés a felperes szerint is 1979. december 12-én vált esedékessé, s amelyet az alperes már hat nappal korábban kiegyenlített. Éppen ezért az adott esetben az illetékfizetési kötelezettség szempontjából nincs annak jelentősége, hogy a felek között a fizetés módjára vonatkozólag milyen megállapodás jött létre. Ami pedig a felperesnek az együttműködési kötelezettség megsértésére alapított érvelését illeti, mindenekelőtt arra kell utalni, hogy az alperes tévedését a felperes idézte elő, mivel az utóbb tévesnek bizonyult – azonosításra állítólag nem alkalmas – 16–132 hivatkozási számot is ő és nem az alperes tüntette fel a számlán. Ezt a megállapítást támasztja alá az a tény, hogy a szóban levő hivatkozási számot a felperes által a fellebbezési eljárás során másolatban csatolt számla is tartalmazza. Márpedig saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat [Ptk. 4. § (4) bek.]. A kifejtettek folytán tehát a felperes a fellebbezésében az illetékfizetési kötelezettségét kellő alap nélkül sérelmezte.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 251. §-ának (1) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezte, a pert a Pp. 157. §-nak e) pontja szerint megszüntette és az első fokú eljárási illeték megfizetésére a felperest kötelezte [16/1976. (XII. 31.) IM sz. r. 24. § (2) bek.]. Ténylegesen tehát a felperes illetékfizetési kötelezettsége nem változott. (Legf. Bír. Gf. I. 30 436/1980. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás