PK BH 1982/140
PK BH 1982/140
1982.04.01.
Bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség megállapítása szempontjából a felróhatóság megítélése körében kettős követelmény érvényesül: egyfelől elvárható a szocialista törvényességnek megfelelő lelkiismeretes bírói munka, ugyanakkor e téren is érvényre kell jutnia az ítélkezés függetlensége garanciális elvének. – Egymagában az a körülmény, hogy a bíróság határozata utóbb tévesnek (törvénysértőnek) bizonyult, nem vezethet annak megállapítására, hogy a meghozatalában közreműködő bíró vétkes magatartást tanúsított, így felróhatóság hiányában a kártérítési felelősség sem foghat helyt [Ptk. 349. §., 339. § (1) bek.; PK 42. sz].
A felperesnél a külföldi cég képviseletére létesített külön iroda vezetője L. I. volt. A külföldi cég 1980. január 1. napjával engedélyt kapott saját iroda létesítésére, ezért 1979 tavaszán – 1979. december 31-re – felmondta a felperessel kötött képviseleti szerződést. A felperes erre tekintettel a külön iroda dolgozóinak – köztük L. I.-nak – a munkaviszonyát mondta fel, ugyanerre az időpontra. L. I.-nak a felmondás hatálytalanítása iránti kérelmét a felperes munkaügyi döntőbizottsága elutasította.
L. I. a határozat ellen keresetet terjesztett elő a munkaügyi bíróságnál, amely a keresetnek helyt adott, a döntőbizottság határozatát megváltoztatta és a felmondást hatálytalanította. A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperesnél átszervezés következtében L. I. munkaköre megszűnt. A nevezett azonban a felmondási idő kezdetén már betöltötte 55. életévét, így munkaviszonyát az Mt. V. 27. §-ának (1) bekezdése értelmében csak különösen indokolt esetben lehet felmondani, s e § (2) bekezdése szerint egyáltalán nem, ha a vállalatnál van olyan munkakör, amelynek ellátására az ilyen dolgozó alkalmas, és e munkakört vállalja. A Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 10. számú állásfoglalása szerint a különös indok fennállásához mindig olyan súlyos ok szükséges, amely mellett a vállalat részére tarthatatlanná válna, vagy aránytalan terhet jelentene a munkaviszony további fenntartása. A munkaügyi bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felperesnél ilyen helyzet nem állt elő, belső átcsoportosítás útján L. I.-t olyan munkakörben tudná alkalmazni, amelyhez képesítése és gyakorlata megvan. Mulasztott tehát a vállalat, amikor a felmondás helyett ilyen munkakört nem ajánlott fel L. I.-nak.
A munkaügyi bíróság ítéletét törvényességi óvás folytán a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte és L. I. keresetét elutasította. A határozat indokolásában a Legfelsőbb Bíróság rámutatott, hogy a felperesnél működött külön iroda megszűnésével egyidejűleg a felügyeleti szerv kötelezte a felperest létszámának három fővel való csökkentésére, a létszámát 32,6 főben állapította meg, s ez be volt töltve. A felperes mindent elkövetett, hogy L. I. részére más vállalatnál, illetőleg a külföldi cég megalakuló önálló képviseleténél megfelelő munkakört biztosítson. Mulasztás így nem terheli. A munkaügyi bíróság az Mt. V. 27. §-a (2) bekezdésének és az MK 10. számú kollégiumi állásfoglalásnak a téves értelmezésével jutott arra az álláspontra, hogy a felperes a felmondással kapcsolatos munkáltatói jogait nem törvényesen gyakorolta. Az adott esetben a felperes bizonyította, hogy a vállalatnál betöltetlen, tehát L. I.-nak felajánlható munkakör nem volt. Az említett kollégiumi állásfoglalásban kiemelt súlyos ok – amely az Mt. V. 27. §-ának (1) bekezdésében meghatározott dolgozók munkaviszonya megszüntetéséhez szükséges külön indok fennállásának megállapításához szükséges – jelentkezhet a vállalat gazdálkodási körében is. Rajta kívül álló, de reá nézve kötelező intézkedés – a külföldi cég képviseletének megszűnése – nyomán a felperestől nem várható el, hogy munkaszerződésének fenntartása érdekében esetleg más megfelelően dolgozó munkavállalóját bocsássa el. Az adott létszámhelyzetben pedig olyan megoldás, amellyel a felperes L. I.-t mástól átcsoportosítandó munka elvégzésével bíz meg, gazdasági szempontból megengedhetetlen.
A felperes módosított keresetében 21 335 Ft kártérítés és járulékai megfizetésére kérte az alperest kötelezni a Ptk. 349. §-nak alapján. Előadta, hogy a munkaügyi bíróságnak a felmondást hatálytalanító – utóbb azonban törvénysértőnek bizonyult – ítélete nyomán L. I. részére 1980. január 1-jétől 1980. március 5-ig – a nevezett munkaviszonyának áthelyezéssel történt megszüntetéséig – munkabér, SZTK-járulék és nyereségrészesedés címén ilyen összeget fizetett ki.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Álláspontja szerint a bírósági jogkörben okozott kár megtérítésére is alkalmazandók a Ptk.-nak a kártérítésre vonatkozó általános szabályai (339. §). A kártérítési felelősség megállapításához elsősorban jogellenesség szükséges, az alperes azonban jogellenes magatartást nem tanúsított. Eljárása során az alperes a bizonyítékok minden részletre kiterjedő összegyűjtésével a tényállást helyesen állapította meg, s ennek alapján a Pp. 206. §-ában foglalt mérlegelési jogkörében jutott arra a meggyőződésre, hogy L. I. munkaviszonyát a felperes az Mt. V. 27. §-a (1) bekezdésének megsértésével szüntette meg. A bírói mérlegelés körébe tartozó döntés a bírónak törvényben biztosított joga, ezért még akkor sem lehet jogellenes, ha a döntését felülbíráló magasabb fokú bíróság ettől eltérő más eredményre jut, megállapítva, hogy a bíróság a jogszabály tartalmának és a Legfelsőbb Bíróság kollégiumi állásfoglalásának téves értelmezésével hozta azt. A Ptk. módosított szabályai mellett is csak olyan jellegű bírói mulasztás, késedelem vagy a jogszabály és a joggyakorlat olyan mérvű figyelmen kívül hagyása, félretétele mellett állapítható meg a jogellenesség, amely a fegyelmi felelősségre vonásra is alapot adna. E jogellenes magatartásoknak a törvényben biztosított mérlegelési jogkörön kívül kell esniük. Az alperes magatartása tehát nem jogellenes, nem felróható kártérítési felelősséggel nem tartozik.
Az első fokú ítélet ellen a felperes fellebbezett, annak megváltoztatását és az alperes kereset szerinti marasztalását kérte. Álláspontja szerint a munkaügyi bíróság ítélete – az MK 10. számú kollégiumi állásfoglalás téves alkalmazása miatt – törvénysértőnek bizonyult, ilyen körülmények között a jogellenesség hiányára nem lehet hivatkozni.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az első fokú ítélet helybenhagyására irányult.
A fellebbezés alaptalan.
Az elsőfokú bíróság a felek között nem vitás tényállásból arra a jogi következtetésre jutott, hogy az alperes kártérítési felelőssége nem áll fenn. Ezt a jogi álláspontot a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokokkal találta helyesnek.
A Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése szerint, ha alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a károsulttal szemben a munkáltató felelős. A más által okozott kárért való helytállásnak ebben az esetében is irányadó, hogy a Ptk. felelősségi rendszere a vétkesség elve alapján áll, s ezért kártérítésre általában azt lehet kötelezni, aki a kárt nemcsak jogellenesen, hanem egyszersmind vétkesen is okozta. A munkáltató felelőssége tehát főszabályként akkor állapítható meg, ha a kárt az alkalmazott felróható és jogellenes magatartása okozta [Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése].
Az alkalmazott károkozásáért való felelősség speciális esete az államigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség, amelyet – az előzőekben említett feltételek mellett – a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése értelmében csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. A kár megtérítésére irányuló követelés egy év alatt elévül [349. § (2) bekezdése]. Ezeket a szabályokat kell alkalmazni a bírósági és ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségre is, ha jogszabály másként nem rendelkezik [349. § (3) bekezdése].
Ahogyan a Ptk. 349. §-nak alkalmazása szempontjából államigazgatási jogkörben okozott kárnak csak az államigazgatási jellegű, tehát a közhatalom gyakorlása során kifejtett szervező-intézkedő tevékenységgel, illetőleg ennek elmulasztásával okozott kárt lehet tekinteni (PK. 42. számú állásfoglalás), hasonlóképpen a bírósági jogkörben okozott kárról abban az esetben lehet szó, ha az az igazságszolgáltatás gyakorlásával okozati összefüggésben keletkezett, vagyis a bíróság feladatai teljesítése körében megvalósított vagy elmulasztott tevékenységgel függ össze. Ebből következik, hogy a bírósági útra tartozó ügyekben, vitákban hozott bírósági határozat – mint amelyben kifejezésre jut, testet ölt az igazságszolgáltatási tevékenység – adott esetben kárt okozhat, így amennyiben a kár rendes jogorvoslattal el nem hárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette, alapja lehet a kártérítő felelősségnek.
Az ilyen kár megtérítését igénylő személynek kell – az általános szabályoknak megfelelően – bizonyítania, hogy kára keletkezett és ez jogellenes (törvénysértő) bírósági határozattal okozati összefüggésben van. A felelősség megállapítása illetőleg az ez alóli mentesülés azon múlik, hogy az őt terhelő bizonyítás eredményeképpen hogyan alakul a bíró vétkessége, amely elbírálásának társadalmi szempontja az elvárhatóság: úgy járt-e el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, azaz: felróható-e a magatartása.
A Ptk. módosításáról és egységes szerkezetbe foglalt szövegéről szóló 1977. évi IV. tv. javaslatának indokolása a Ptk. 349. §-nak módosított rendelkezéseivel kapcsolatban rámutat: a bírósági gyakorlatra vár annak kialakítása, hogy alkalmazott magatartásának a felróhatósága körében hogyan kell értékelni a munka jellegével együtt járó jogszabály-értelmezési tévedéseket, továbbá az ügyintézési eljárásban az esetleges késedelmeket.
A bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség elbírálása során a felróhatóság megítélése körében kettős követelmény érvényesül: egyfelől elvárható a szocialista törvényességnek megfelelő lelkiismeretes bírói munka, ugyanakkor e téren is érvényre kell jutnia az ítélkezés függetlensége garanciális elvének. Ez minden esetben az adott ügyben eljárt bíróság tevékenységének konkrét vizsgálatát igényli ugyanakkor általánosan irányadó szempont, hogy a munka jellegével együtt járó jogszabály-alkalmazási, -értelmezési tévedések a felróhatóság körén kívül esnek. Egymagában tehát az a körülmény, hogy a bíróság határozata utóbb tévesnek (törvénysértőnek) bizonyult, nem vezethet annak megállapítására, hogy a meghozatalában közreműködő bíró vétkes magatartást tanúsított, így felróhatóság hiányában a kártérítési felelősség nem foghat helyt.
A perbeli esetben – amint arra az elsőfokú bíróság helytállóan mutatott rá – a munkaügyi bíróság L. I. munkaviszonyának felmondásával kapcsolatban a pert kellő körültekintéssel, gondosan folytatta le, a Legfelsőbb Bíróság idézett törvényességi határozata szerint azonban az MK 10. számú kollégiumi állásfoglalás téves értelmezése mellett helytelenül alkalmazta az Mt. V. 27. §-ban foglalt jogszabályt.
A kifejtettekből nyilvánvaló, hogy ez a tévedés nem alkalmas a bíró magatartása felróhatóságának megállapítására így az alperes kártérítő felelőssége nem jöhet szóba. A felperes keresete alaptalan az elsőfokú bíróság ezt elutasító, érdemben helyes ítéletét ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
A pernyertes alperesnek költsége nem merült fel, ebben a kérdésben nem kellett határozni. (Legf. Bír. Pj. V. 20 617/1981. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás