GK BH 1982/201
GK BH 1982/201
1982.05.01.
Fejlesztési pénzeszközök átadására kötött megállapodás nem nevesített – atipikus – szerződés, amelyből a kötelmi jog általános szabályai szerint keletkezik kötelezettség a szolgáltatás teljesítésére és jogosultság annak követelésére [67/1970. (XII. 31.) PM sz. r.; Ptk. 198. § (1) bek., 210. § (4) bek., 395. § (1) bek.]
Az elsőfokú bíróság – a keresetnek megfelelően – arra kötelezte az alperest, hogy a jogelődje által fejlesztési pénzeszköz átadására vállalt kötelezettség alapján fizessen meg a felperesnek 2 millió forintot.
Az első fokú ítélet indokolása megállapíthatja, hogy a felek között 1977. júl. 25-én fejlesztési forrás átadás-átvétele tárgyában kötött megállapodás a közszolgáltatási szerződés kiegészítésének minősül, ezért nem fogadható el az alperesnek a szerződés típusára vonatkozó az az álláspontja, hogy a felek között vállalkozási szerződés jött létre. Ezért őt a Ptk. 395. §-ának (1) bekezdése alapján a feltétlen elállási jog nem illeti meg. Egyébként is ez a jog csak addig gyakorolható, amíg teljesítés nem történt. A perbeli esetben a felperes vállalt kötelezettségét 1977-ben teljesítette, míg az alperes elállásnak minősülő nyilatkozatát 1978. szeptember 9-én közölte a felperessel.
Az alperesnek – az indokolás szerint – nem volt alapja arra, hogy a szerződést a Ptk. 210. §-ának (4) bekezdése szerint sikerrel megtámadja. A felek a fejlesztési eszközök átadásáról több éven keresztül leveleztek, s az annak terhére megvalósított beruházás az alperes műszaki szakembereivel és szaktervezőjével történt előzetes egyeztetések után jött létre. A szerződés megkötésére a felperes nem vette rá az alperest, s a beruházás műszaki körülményeinek előfeltétele körében sem tévesztette meg. Ezért a bíróság az alperest a szerződésben vállalt hozzájárulásból az esedékessé vált 2 millió forint megfizetésére kötelezte.
Az alperes fellebbezésében kérte az ítélet megváltoztatását.
A fellebbezés nem alapos.
A felperes és az alperes jogelődje 1977. július 27-én megállapodást kötöttek arról, hogy az alperes fejlesztési alapjából 3 800 000 Ft-ot átad a felperesnek az m.-i 120/középfeszültségű táppont bővítésére. Ebből az összegből az alperes jogelődje 1978. március 31-ig 1 millió forint és 1979. március 31-ig ugyancsak 1 millió forint átutalását vállalta.
A fejlesztési pénzeszközök gazdasági társuláson kívüli átadását a 67/1970. (XII. 31.) PM sz. rendelet tette lehetővé. A fejlesztési pénzeszközök átadására kötött megállapodás nem nevesített (atipikus) szerződés, amelyre a kötelmi jognak az általános, valamennyi szerződésre vonatkozó szabályai az irányadók, elsősorban az, hogy a szerződésből kötelezettség keletkezik a szolgáltatás teljesítésére és jogosultság a szolgáltatás követelésére [Ptk. 198. § (1) bek.].
A vitás megállapodásból mindkét félre nézve jogok és kötelezettségek származtak. A felperes a maga részéről teljesítette a szerződésben vállalt szolgáltatást és így jogosan lépett fel azzal az igénnyel, hogy az alperes is tegyen eleget a kötelezettségének. A kötelezettség érvényességét nem érintette az a körülmény, hogy a jogutódlás bekövetkezte után az alperes a jogelődje által elhatározott saját fejlesztést nem valósította meg, és többé nem volt szüksége a megállapodásban igényelt többletenergiára.
A felperes már az 1974. évi villamos energia közszolgáltatási szerződésben is a 2700 kW feletti többletteljesítmény biztonságos szolgáltatását csak a felek korábbi elvi megállapodásában szereplő fejlesztési eszközök átengedése és a táppont bővítése után vállalta. Az 1978. évi közszolgáltatási szerződés szerint a felperes a 2700 kW feletti 350 kW többletteljesítményt a keretátadásról szóló szerződésben rögzített feltételek megvalósításáig az üzembiztonsági követelmények vállalása nélkül szolgáltatja. Az alperesnek, illetőleg jogelődjének tehát már a fejlesztés megvalósítása előtt is meghaladta az energiaszükséglete azt a mennyiséget, amelynek a szolgáltatására a felperes kötelezhető lett volna.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg azt, hogy az alperes alaptalanul hivatkozott a Ptk. 395. §-ának (1) bekezdésében szabályozott elállási jogra, mert a felek nem a megrendelő-vállalkozói kapcsolat viszonyában voltak.
A fejlesztésről a felek 1972. évtől kezdve tárgyaltak egymással és annak az elhatározása, valamint az alperes hozzájárulása mértékében való megállapodás már a fejlesztési alap átadásáról szóló vitás megállapodás előtt létrejött. Azokkal az adatokkal, hogy milyen feltételek mellett tud többletenergiát a fogyasztó rendelkezésére bocsátani, kell-e ehhez fejlesztés, valóban a felperes rendelkezik. Az alperes jogelődje a felperes közlése alapján tudomásul vette, hogy a felperes a már akkor is igényelt többletenergiát csak kötelezettség nélkül tudja szolgáltatni, s hogy a biztonságos energiaszolgáltatáshoz és a perspektivikus igények kielégítéséhez fejlesztés szükséges.
Az alperes a perben nem jelölt meg olyan bizonyítékot, amely akár valószínűsítette volna is, hogy a felperes őt megtévesztéssel vette volna rá a fejlesztéshez való anyagi hozzájárulás vállalásához. Márpedig a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése értelmében a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy a bíróság azokat valónak fogadja el. Az alperes tehát nem tett eleget az őt terhelő bizonyítási kötelezettségének. A Legfelsőbb Bíróság pedig – éppen arra a körülményre tekintettel, hogy a felperes megtévesztő magatartása nem is valószínűsíthető – nem látott alapot arra, hogy a felperes kérésének megfelelően szakértői bizonyítást rendeljen el, illetőleg evégből az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezze és az elsőfokú bíróságot újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasítsa.
A kifejtettek értelmében a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése értelmében helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. VII. 30 344/1980. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás