BK BH 1982/316
BK BH 1982/316
1982.08.01.
I. A gondozás elmulasztásának bűntette és a gondozási kötelezettség elmulasztásával elkövetett emberölés között alapvető különbség:
míg az előbbi bűncselekmény eredménye a gondozásra szoruló személy életének, egészségének vagy testi épségének veszélyeztetése;
az emberölésnél az elkövető tudata átfogja a halál bekövetkezésének a lehetőségét és ezt kívánja vagy ebbe belenyugszik [Btk. 173. §, 166. § (1) bek.].
II. Az emberölés különös kegyetlenséggel elkövetett, ha az elkövető a betegen fekvő idős édesanyja ápolását, gondozását és élelmezését elmulasztja, és ez a sértett hosszan tartó szenvedéssel járó halálához vezet.
Ilyen esetben a büntetés kiszabásánál az enyhítő rendelkezés alkalmazásának nincs helye [Btk. 166. § (2) bek. d) pont, 83. §, 87. § (1) bek., 15. sz. Irányelv].
A megyei bíróság az I. r., valamint a II. r. terhelt bűnösségét társtettesként elkövetett emberölés bűntettében állapította meg és ezért az I. r. terheltet börtönben végrehajtandó 8 évi szabadságvesztésre és a közügyektől 10 évi eltiltásra;
a II. r. terheltet pedig ugyancsak börtönben végrehajtandó 4 évi szabadságvesztésre és a közügyektől 5 évi eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A fogászati asszisztens foglalkozású I. r. terhelt és férje – a II. r. terhelt – 1957. óta édesanyjának a lakóházában lakik.
A 79 éves özvegy sértett idősebb kora ellenére egészséges szervezetű, fürge mozgású asszony volt. Az utóbbi években elhanyagolta magát, nem tisztálkodott rendszeresen, az étvágya azonban kifogástalan volt.
A sértett 1980. november l. napján az udvaron elesett és úgy megütötte magát, hogy nem tudott a földről felkelni. A terheltek a sértettet az ágyba fektették, de orvost nem hívtak hozzá. Olyan módon látták el élelemmel, hogy minden reggel az ágya mellett levő asztalra tettek kb. 10 dkg felvágottat, néhány szelet kenyeret, valamint egy pohár vizet, és a sértett csupán elvétve, a hét végén kapott főtt ételt.
A sértett a szükségletét éjjeli edénybe végezte, melyet a terheltek egy ideig naponta kivittek a szobából, de 1981 februárjától kezdve már ezt sem tették. Ebben az időben a sértett már olyan mértékben legyengült, hogy az ágyból felkelni sem tudott és szükségletét maga alá engedte.
A terheltek sem a sértettet, sem annak szobáját nem tisztították, az ágyneműt és a szalmazsákot nem cserélték, ennek folytán az idős asszony a teljesen elrothadt fekhelyen feküdt.
A szobában állandóan sötét volt, mivel az ablakot besötétítették, ott elszaporodtak a férgek, valamint elviselhetetlenné vált a bűz, minthogy sohasem szellőztettek.
A II. r. terhelt 1981-ben két ízben mondta feleségének, hogy orvost kellene hívni, mert különben a sértett meghal, mire az I. r. terhelt azt válaszolta: „hogyha meghal, eltemetjük”. A II. r. terhelt ezután a sértett unokahúga előtt – anélkül, hogy a valóságos helyzetet feltárta volna – felvetette, hogy a sértettet elfekvőintézetbe kellene elhelyezni, de a továbbiakban a sértett gyógykezelése, élelmezése és gondozása tekintetében semmiféle intézkedés nem történt.
A terheltek titkolták a rokonok előtt a sértett állapotát, a házba senkit nem engedtek be, a magára hagyott idős asszonyt valósággal elszigetelték a környezettől, és ha bárki érdeklődött a sértett egészségi állapota felől, az I. r. terhelt olyan valótlan tájékoztatást adott, hogy a sértett jól érzi magát és az arca szép piros.
1981. április 9. napján a sértett meghalt. Halálának közvetlen oka a nagyfokú testi leromlás, a hosszadalmas ágyban fekvés folytán előállott tüdőgyulladás, valamint légzési és vérkeringési elégtelenség volt. Abban az esetben, ha a sértett halála előtt 10–14 nappal orvosi ellátásban részesül, élete megmenthető lett volna, mivel nem szenvedett olyan betegségben, amely a halálát okozhatta volna.
Amikor az I. r. terhelt értesült édesanyja haláláról, rokonát hívta a házba, hogy segítsenek a sértettet megmosdatni, de az meglátva a sértettet és annak környezetét, rosszul lett.
A terheltek ezután a körzeti orvost arra kérték, állítsa ki a temetési engedélyt anélkül, hogy a halottat megtekintené. A körzeti orvos erre nem volt hajlandó, és amikor a sértett holttestét megtekintette, értesítette a rendőrséget.
A Legfelsőbb Bíróság a terheltek és védőik által a cselekmény minősítése miatt és a büntetés enyhítése végett bejelentett fellebbezések alapján bírálta felül az elsőfokú bíróság ítéletét és ítéletével a megyei bíróság határozatát a terheltek cselekményének a jogi minősítésére vonatkozó részében megváltoztatta, a cselekményt különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettének minősítette és a szabadságvesztéseket fegyházban rendelte végrehajtani.
Az eljárt bíróságok határozatai ellen emelt törvényességi óvás az I. r. terhelt terhére a szabadságvesztés kirívóan enyhe voltát, a II. r. terhelt terhére pedig a fő- és mellékbüntetés törvénysértően alacsony tartamát kifogásolta.
A törvényességi óvás elbírálása során az Elnökségi Tanács a következőkre mutat rá.
1. A megalapozott tényállás alapján az első fokon eljárt megyei bíróság helyesen állapította meg, hogy a terheltek szándékos mulasztási magatartást tanúsítottak, amelynek során tudatuk átfogta a sértett halála bekövetkezésének a lehetőségét. Tisztában voltak azzal, hogy a sértett egészségügyi ellátásának hiánya, a legelemibb életszükségletektől való megfosztása és mindezek következményeként szükségszerűen fellépő betegségektől megóvásának elmulasztása feltartóztathatatlanul a halál bekövetkezését eredményezi, ezért a terheltek cselekményét helyesen értékelte szándékos emberölésként.
Téves az az álláspont, amely szerint a terheltek cselekménye legfeljebb a Btk. 173. §-a szerinti gondozás elmulasztásának bűntettét valósítja meg. Kétségtelen, hogy a Btk. 173. §-ába ütköző bűntett és a gondozási kötelezettség elmulasztásával a terheltek által elkövetett emberölés több rokon vonást mutat. Mindkét bűncselekmény alanya az állapotánál vagy idős koránál fogva önmagáról gondoskodni nem képes személy;
az elkövetési magatartás nem tevőlegesen, hanem passzív magatartással, vagyis szándékos mulasztással valósul meg;
az elkövetés jellegzetessége, hogy az elkövető egyáltalán nem, vagy csak részben tesz eleget a sértett irányában fennálló és családi köteléken vagy jogi alapokon nyugvó konkrét gondozási kötelezettségének, amelynek tartalma a létszükséglet biztosításán kívül az alapvető gyógykezelés, felügyelet és az élet fenntartásához nélkülözhetetlenül szükséges egyéb körülmények biztosítása.
Alapvető különbség azonban a gondozás elmulasztásának bűntette és a mulasztással elkövetett emberölés között, hogy míg az előbbi bűncselekmény eredménye a gondozásra szoruló személy életének, egészségének vagy testi épségének veszélyeztetése, addig a passzív magatartással elkövetett emberölés esetén az elkövető tudata átfogja, hogy a koránál vagy egészségi állapotánál fogva önmagáról gondoskodni nem tudó személy létfenntartásának, gyógykezelésének és felügyeletének elmulasztása a halálos eredmény bekövetkezésének a reális lehetőségét teremti meg, és e következményt kívánja vagy ebbe belenyugszik.
Az eljárt bíróságok helyesen állapították meg, hogy a terheltek tudata teljes határozottsággal átfogta a halálos következmény beállását. Ezt nemcsak a több évtizedes gyakorlattal rendelkező egészségügyi dolgozó I. r. terhelt ismerte fel, hanem az ilyen szakismerettel nem rendelkező II. r. terhelt is. Így a terhelteknek az a passzív magatartása, hogy a sértett élelmezéséről, gondozásáról, gyógykezeléséről nem gondoskodtak, hanem hagyták, hogy a halálos eredmény bekövetkezzék: nem a Btk. 173. §-ába ütköző bűntettet, hanem az emberölés bűntettét valósítja meg.
Ugyanakkor a terheltek szándékos mulasztása és a sértett halála közötti közvetlen okozati összefüggés is felismerhető, az orvos szakértői vélemény szerint ugyanis a sértett nem szenvedett olyan testi megbetegedésben, amely étvágytalanságot idézett volna elő, hanem a bekövetkezett tüdőgyulladás kórtani alapja a rendkívül nagyfokú testi leromlás és a hosszas ágyban fekvés. Ekként a terheltek mulasztásának okozatossága egyértelműen bizonyított.
2. A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési eljárás során hozott határozatában okszerű jogi következtetést vont le arra nézve is, hogy a terheltek tekintetében a szándékosság eltérő formája volt felismerhető. Az I. r. terheltnek – mint a sértett gyermekének – elsőrendű kötelezettsége volt, hogy a családi (vérségi) kapcsolaton alapuló gondozási kötelezettségének eleget tegyen, s erre mint egészségügyi dolgozó szakképzettségénél fogva is képes volt. Ezen túlmenően lehetősége volt, hogy az édesanyját olyan egészségügyi intézetbe helyezze el, ahol megfelelő gondozása és gyógykezelése biztosított. Az I. r. terhelt mindezeket elmulasztva, édesanyja számára az élet minimális fenntartásához szükséges lehetőségeket nem biztosította, őt a külvilágtól teljesen elzárta, végül házastársának a figyelemfelhívására adott az a válasza: „hogy ha meghal, eltemetjük”: olyan következtetés levonására nyújt alapot, hogy nemcsak közömbös maradt a szükségszerű halálos eredmény bekövetkezése iránt, hanem azt egyenesen kívánta, remélte; vagyis egyenes ölési szándék ismerhető fel a magatartásában.
Ugyanakkor helyesen mutattak rá az eljárt bíróságok, hogy a II. r. terhelt esetében a halálos következmény beállásával kapcsolatos ilyen érzelmi viszony nem volt felismerhető. A II. r. terheltet nem fűzte ugyan a sértetthez vérségi kötelék, mégis az I. r. terhelt és annak hozzátartozói irányában tett – bátortalan – lépéseket annak érdekében, hogy a sértett orvosi ellátásban részesüljön, de felesége rideg elutasítása után a további szükséges intézkedések megtételétől tartózkodva belenyugodott a sértett halála bekövetkezésének lehetőségébe; ezért az ő esetében eshetőleges ölési szándék állapítható meg.
3. A Legfelsőbb Bíróság a 15. sz. Irányelvben foglalt elvi iránymutatás helyes értelmezésével és alkalmazásával járt el, amikor a terheltek cselekményét a Btk. 166. §-a (2) bekezdésének d) pontja szerint minősülő különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettének minősítette. A terheltek a cselekmény elkövetése során az átlagot messze meghaladó embertelenségről és mélyen elvetendő erkölcsi érzületről tettek tanúbizonyságot. Ez kifejezésre jutott abban hogy a sértettnek 1980 novemberétől 1981. április 9. napján bekövetkezett haláláig a szobában egyedül fekvő, járóképtelen, beteg, idős asszonynak a megfelelő élelmezéséről, táplálásáról és szükséges gyógykezeléséről nem gondoskodtak;
ez idő alatt a szobát nem szellőztették;
ott egyáltalán nem takarítottak;
a sértettet nem mosdatták meg még azt követően sem, amikor az az ágyról nem volt képes leszállni, így a szükségletét maga alá engedte;
ágyneműjéről nem gondoskodtak;
a szalmazsákot annak ellenére nem cserélték ki a sértett alatt, hogy a szobában uralkodó förtelmes bűzből is tudták, hogy az a sértett alatt elrothadt;
a szobában elszaporodott élősködő férgek, bolhák irtásáról megfelelőképpen nem gondoskodtak;
a sértettet magára hagyva, besötétített szobában tartották;
ismerőseitől teljesen elszigetelték és őt a másokkal való kapcsolattartásban meggátolták.
A hosszas fekvés, az ennek következtében kialakult és a test jelentékeny felszínén mutatkozó nagy fájdalommal járó ún. felfekvés, a táplálás utóbbi időszakban teljes elhanyagolása és az elégtelen gondozás – amely a sértett teljes testi leromlásához vezetett – olyan pszichés behatásokkal párosult, mint a magárahagyatottság és függőség negatív élménye, és mindez nemcsak hosszasan elhúzódó testi gyötrelmet és kínt, hanem olyan lelki szenvedést is okozott, amely a sértett testének lassú fájdalmas elsorvadásához vezetett.
Mindezeket a körülményeket értékelve helyesen állapította meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy a terheltek – akik öt hónap alatt nap mint nap közvetlen észlelői voltak a sértett lassú haldoklásának – felismerték a mulasztásban megnyilvánuló magatartásuk különös kegyetlenségét és ezért törvényes az emberölés említett minősített esetének megállapítása.
4. Végül alapos a terheltekre kiszabott büntetések kirívó enyhesége miatt emelt törvényességi óvás.
A Legfelsőbb Bíróság a terheltek által elkövetett bűncselekmény tárgyi súlyát, a személyükben rejlő társadalomra veszélyesség fokát és a bűnösség mértékét helyesen ismerte fel, de a terheltek terhére bejelentett fellebbezés hiányában csupán annak megállapítására szorítkozhatott, hogy a megváltozott minősítés folytán a megyei bíróság által kiszabott büntetés mértéke kirívóan enyhe.
A bűnösségi körülmények értékelése során, a megyei bíróság tévesen tekintette súlyosítóként, hogy a megye területén az utóbbi időben az ilyen jellegű bűnügyek elszaporodtak. A terheltek által elkövetett élet elleni bűncselekmény véghezvitele – annak módja és jellege folytán – nem jelentkezik olyan gyakorisággal, amely az ilyen cselekmények elszaporodottságára utalna.
Az eljárt bíróságok helyesen enyhítő körülményként vették figyelembe a terheltek eddigi büntetlen előéletét, bár ennek a súlyos, élet elleni bűncselekmény esetében éppen úgy nincs kiemelkedő jelentősége, mint az I. r. terhelt vonatkozásában annak, hogy mint egészségügyi dolgozó munkahelyén a munkáját kifogástalanul végezte.
Helyesen tulajdonítottak az eljárt bíróságok enyhítő hatást a terheltek beismerésének, különösképpen a II. r. terhelt őszinte, feltáró jellegű és megbánással is párosuló beismerésének.
A II. r. terhelt esetében nyomatékos enyhítő körülmény, hogy akaratgyenge, visszahúzódó és könnyen befolyásolható személy, akinél házastársának ráhatása észlelhető volt. Enyhítőként jelentkezik az is, hogy tett bizonyos lépéseket a sértett egészségromlásának megakadályozása érdekében. Úgyszintén enyhítő körülmény a II. r. terhelt esetében az ölésre irányuló szándék eshetőleges volta.
Ugyanakkor az I. r. terhelt esetében nyomatékos súlyosító körülmény: az édesanyja sérelmére elkövetés, vagyis, hogy annak az édesanyának a hosszas szenvedése okozásával követte el a cselekményét, akinek a házában lakott, és akinek a cselekmény elkövetésének időszakában a nyugdíját is felvette.
A bűncselekmény és az elkövetők személyében rejlő társadalomra veszélyesség mértékének, a bűnösség fokának és a bűnösségi körülményeknek értékelése alapján az Elnökségi Tanács megállapította, hogy az eljárt bíróságok határozatai az I. r. terhelt esetében a szabadságvesztés mértékének, a II. r. terhelt esetében pedig a fő- és mellékbüntetés tartamának a megállapítására vonatkozó részükben törvénysértők, ezért az említett határozatok szóban levő rendelkezéseit hatályon kívül helyezte és maga hozott a törvénynek megfelelő határozatot.
Ennek során úgy ítélte meg, hogy az I. r. terhelt esetében nem állapítható meg olyan körülmény, amely a törvényi büntetési tétel alsó határa alatti szabadságvesztés kiszabását indokolttá tenné, hanem a már említett körülményekre tekintettel 12 évi szabadságvesztést látta szükségesnek a büntetés céljának elérése érdekében.
A II. r. terhelt esetében az Elnökségi Tanács alapot látott a Btk. 87. §-a (2) bekezdésének a) pontja alkalmazásával a törvényi büntetési tételnél alacsonyabb időtartamú szabadságvesztés kiszabására, és ezért 6 évi szabadságvesztést látott arányban állónak a cselekmény tárgyi súlyával és a személyében rejlő társadalomra veszélyesség fokával. Ugyanakkor e terhelt esetében – a szabadságvesztés főbüntetéssel arányban állóan – a közügyektől eltiltás tartamát 7 évben határozta meg. (Eln. Tan. B. törv. 410/1982. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás