GK BH 1982/383
GK BH 1982/383
1982.09.01.
A vadászatra jogosultnak és a vadak által veszélyeztetett területek használójának a vadriasztásban együtt kell működniük és lehetőleg meg kell állapodniuk a leghatásosabb vadriasztási módozatokban. Ha a vadászatra jogosult felhívás ellenére sem közli a vadak elleni védekezésnek szakszerűen hatékony és a területhasználó rendes gazdálkodásának körét meghaladó módozatait, úgy a vadriasztás igazolt költségeit teljes egészében meg kell téríteni [1961. évi VII. tv. 34. § (3) bek.].
Az illetékes községi tanács v. b. szakigazgatási szerve szakvélemény alapján a felperest – az erdeiből kiváltó nagyvadak által 1978. évben az alperes növénykultúrájában okozott kár címén – 3 342 490 Ft és 9194 Ft szakértői költség megfizetésére kötelezte.
A felperes az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló, az 1970. évi 28. sz. tvr.-tel módosított 1961. évi VII. törvény 36. §-ában meghatározott – az államigazgatási határozat kézbesítéséről számított – 30 napon belül keresetet terjesztett elő és abban a határozat részbeni megváltoztatásával végeredményben a vadkár összegének 2 468 726 Ft-ban való megállapítását és az alperes közrehatása folytán l 481 238 Ft-ot meghaladó igény elutasítását kérte. Kérelme alátámasztásaként arra hivatkozott, hogy az államigazgatási határozat alapjául elfogadott szakvélemény az alperes károsított növényzeténél – a vadkárral korrigált érték szerint – hektáronként 95,46 q átlagterméssel számolt, ami 44-45 q-val haladja meg az országos átlagot. Emellett 867,99 q kukorica ment veszendőbe, aminek legalább 50%-a begyűjthető lett volna. Végül kérte a szerinte túlzott szakértői díj felülvizsgálatát.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, egyben viszontkeresetet terjesztett elő és abban a vadriasztással kapcsolatban felmerült költségei fejében 284 233 Ft megfizetésére kérte kötelezni a felperest.
Az elsőfokú bíróság meghallgatta az államigazgatási eljárásban kirendelt szakértőt, megkereste a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályát az elérhető átlagtermés közlése céljából, majd az ellentmondások feloldása végett felülvizsgálati szakvéleményt szerzett be. Ez utóbbi szerint az államigazgatási eljárásban kimunkált átlagterméssel szemben 87 q/ha átlagtermés tekinthető reálisnak.
Az elsőfokú bíróság az államigazgatási határozatot részben megváltoztatta, a felperest terhelő vadkár összegét 1 967 237 Ft-ra leszállította, és a viszontkeresetnek részben helyt adva a felperest 227 386 Ft vadriasztási költség megfizetésére kötelezte. Az ezt meghaladó keresetet és viszontkeresetet pedig elutasította.
Az ítélet indokolása szerint a felperes erdeiből kiváltó nagyvadak által károsított 496 ha kukoricásban 87 q/ha átlagtermés és 276 Ft/q egységár alapulvételével 4191,2 q terméskiesés, illetve 1 152 580 Ft kár keletkezett. Ebből azonban le kell vonni az elmaradt, 10%-ot kitevő betakarítási költséget, és így e tekintetben a vadkár összege 1 032 322 Ft.
A felperest terheli továbbá a vadak által letaposott és így betakarításra nem került 868 q kukorica értékének 50%-a, valamint a fűszerpaprika vetésterületének A/1. és A/2. tábláin keletkezett és az alperes közrehatása folytán valamennyi tételt illetően mintegy 10%-kal csökkentett kár is.
A vadriasztással kapcsolatban felmerült összes költséget magában foglaló 284 233 Ft viszontkereseti követelést annyiban ítélte meg a bíróság, hogy ennek 20%-a az alperes rendes gazdálkodása körében merült fel, így az ennek megfelelő 56 847 Ft-ot az alperesnek magának kell viselnie.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezett.
A felperes fellebbezése nem alapos, az alperes fellebbezése részben alapos.
A felperes indokolatlanul kérte a fellebbezésében az alperes közrehatása arányának 10%-ról 20%-ra való felemelését. Az a körülmény ugyanis, hogy a Legfelsőbb Bíróság a felek között a korábbi években felmerült hasonló tényállású ügyekben hozott eseti határozataiban az alperesi közrehatás arányát 20%-ban határozta meg, önmagában még nem szolgál alapul a kármegosztás arányának megváltoztatására. A jelen perben érvényesített vadkárnak az alperes által nagyobb arányban való viselése érdekében a felperesnek azt kellett volna bizonyítania, hogy az alperest a kármegelőzés, kárenyhítés terén konkrét mulasztás terheli. A felperes azonban – annak puszta előadásán túlmenően, hogy „a vadkár legalább 20%-ban elhárítható lett volna” – a fellebbezési eljárás során sem ajánlott fel olyan bizonyítékot, amely a kármegosztás arányának megváltoztatását indokolná.
A felperes indokolatlanul sérelmezte a viszontkeresetnek részben helyt adó ítéleti rendelkezést is azon az alapon, hogy az alperes vadriasztási tevékenysége – amint azt a kár nagysága mutatja – nem járt megfelelő eredménnyel. A már említett törvény 34. §-ának (3) bekezdése értelmében az alperes köteles volt a vadkár elhárítása, illetve csökkentése érdekében a leghatásosabb tevékenységet kifejteni. Az e tevékenység során felmerült vadriasztási költségek mértéke és viselése kérdésében nem az eredményességnek, hanem a veszélyeztetett ingatlan használója rendes gazdálkodása körét meghaladó közreműködésének, a vadriasztással összefüggésben felmerült igazolt költségnek van döntő jelentősége. A felperes a viszontkeresetet általánosságban támadta és nem jelölte meg a fellebbezési eljárás során sem azokat a vadriasztással kapcsolatban elszámolt tételeket, amelyek az alperes rendes gazdálkodása körében merültek fel.
Az alperes indokoltan kérte a fellebbezésében a marasztalás összegének a be nem takarítható 434 q kukorica értékével, azaz 119 350 Ft-tal való felemelését. A Legfelsőbb Bíróság nem ért egyet az elsőfokú bíróságnak azzal az álláspontjával, amely szerint az alperesnek a 867,99 q földön maradt kukorica felesben történő betakarításának meghirdetésén felül saját gazdálkodása körében is gondoskodnia kellett volna e nagy értékű termény megmentéséről. Nem vitás, hogy a vadak által letaposott kukorica nagyüzemi módon nem volt betakarítható, ugyanakkor az alperes hirdetés útján igyekezett a terménynek felesben történő betakarításáról gondoskodni. Nem rajta múlott, hogy nem járt eredménnyel.
Nem bizonyult viszont alaposnak az alperesnek a kármegosztás teljes mellőzésére irányuló fellebbezése. Az alperes 1978. április és május hónapban több intézkedést tett a vadkár elhárítására. Ezt követően azonban már csak mezőőrei útján végzett vadriasztást. Az elsőfokú bíróság az alperes egész gazdálkodását, az abban rejlő nehézségeket (a paprikatermesztés munkaigényességét) is értékelve jutott arra a helyes eredményre, hogy a vadriasztásban részt vevő mezőőröknek mindössze néhány fővel való kiegészítése még a más irányú mezőgazdasági munkák mellett is indokolt lett volna. Ily módon a vadkár mértékét valamivel csökkenthette volna. Ennek mértékét az elsőfokú bíróság – mérlegeléssel – 10%-ban határozta meg és ennek a hányadnak a csökkentése nem indokolt.
Az elsőfokú bíróság kellő alap nélkül csökkentette 20%-kal a viszontkeresetben érvényesített vadriasztási költségeket. Kétségtelen, az adott helyzetben lehetnek a veszélyeztetett területek használójának a rendes gazdálkodás körében felmerülő költségei. Az a tény azonban, hogy a 284 233 Ft magában foglalja a vadriasztás összes költségét – a tételek konkrét megjelölése nélkül –, önmagában még nem nyújt alapot a megtérítendő vadriasztási költségek mérlegeléssel történő csökkentésére. A kérdés elbírálásánál elsősorban abból kell kiindulni, hogy a vadászatra jogosultnak és a veszélyeztetett területek használójának a vadriasztásban együtt kell működniük. Ennek keretében lehetőleg meg kell állapodniuk a leghatásosabb vadriasztási módozatokban. Ilyen, a vadászatra jogosult szakmai ismereteit is magában foglaló megállapodás hiányában nem várható el a vadászattal nem foglalkozó mezőgazdasági nagyüzemektől, hogy az általuk hatékonynak vélt védekezés költségeit tekintve eldöntsék, melyek azok a vadriasztási költségek, amelyeket nem háríthatnak át a vadászatra jogosultra. Ezt a felperes egyértelművé tehette volna, ha egy az alperessel kötendő megállapodásban szakmai szempontból is rögzíti az alperes rendes gazdálkodási körét meghaladó leghatékonyabb védekezési módozatokat. Ilyen megállapodást azonban – jóllehet erre az alperes többször felhívta – a felperes nem kötött, következésképpen az így fennmaradó bizonytalanság következményeit nem a felek között megosztva, hanem egyedül a felperesnek kell viselnie és az alperes igazolt vadriasztási költségeit teljes egészében meg kell térítenie.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján az első fokú ítéletet részben megváltoztatta és a felperest terhelő kártérítés összegét 2 370 820 Ft-ra felemelte. (Legf. Bír. Gf. III. 31 167/1980. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás