PK BH 1983/115
PK BH 1983/115
1983.03.01.
I. Az a szabály, amely szerint a személyi tulajdon mértékét meghaladó ingatlanokért járó kisajátítási kártalanítást ötven százalékkal csökkenteni kell, nem alkalmazható akkor, ha a tulajdonost a kisajátított ingatlanok tekintetében nem terheli elidegenítési kötelezettség [Ptk. 178. §; 1976. évi 24. sz. tvr. 12. § (1) bek.].
II. Az a rendelkezés, amely szerint teleknek kell tekinteni a város (község) belterületén levő ingatlanból kisajátított terület 1500 négyzetmétert meg nem haladó részét, a kisajátítás tárgyára vonatkozóan ír elő olyan korlátozást, amelynek – eltérő rendelkezés hiányában – akkor is érvényesülnie kell, ha az ingatlan tulajdonosa nem állampolgár [33/1976. (IX. 6.) MT sz. r. 13. § (1) bek.]
II. Az ingatlan-nyilvántartásba különállóként bejegyzett kisajátított ingatlanokat külön-külön kell értékelni akkor is, ha azokat a tulajdonos egységesen hasznosította [Ptk. 178. §; 1976. évi 24. sz. tvr. 8–9. §; 33/1976. (IX. 6.) MT sz. r. 13. §].
A járási hivatal igazgatási osztálya a felperes U.-i Katolikus Egyház tulajdonában levő összesen 12 056 m2 területű ingatlanokért 116 825 Ft kisajátítási kártalanítást állapított meg, amelynek meghatározásánál akként járt el, hogy az ingatlanokat egységesen értékelte, 1500 m2-es terület telekként, azon felüli részét pedig földként.
A felperes eredetileg 318 815 Ft-ot követelt, majd keresetét leszállítva 269 000 Ft többletkártalanítás megfizetését igényelte az alperestől.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy a járási hivatal határozatában megállapított kisajátítási kártalanításon felül fizessen meg 15 napon belül 107 175 Ft-ot és annak 1980. szeptember 24. napjától járó évi 5% kamatát. Ezt meghaladó részében a felperes keresetét elutasította. Kötelezte egyben, hogy felhívásra fizessen meg az államnak le nem rótt kereseti illeték címén 9708 Ft-ot. Az alperest ugyanakkor 10 000 Ft első fokú perköltség megfizetésére kötelezte a felperes részére.
Az ítélet indokolása szerint – a perben kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleményét elfogadva – az alperes tulajdonában volt ingatlanok kisajátítási értékét összesen 224 000 Ft-ban állapította meg. Értékelését arra a jogi álláspontra alapította, hogy az ingatlan-nyilvántartás adatai szerint önálló helyrajzi szám alatt nyilvántartott ingatlanokat nem lehet „egységesként figyelembe venni, mivel három különböző ingatlanról van szó, külön-külön kellett értékelni a forgalmi értékeket”. Ezen túlmenően azért nem fogadta el az alperes védekezését, mert a „felperes nem esik ingatlankorlátozás alá”. Az államigazgatási eljárásban elfogadott szakvéleménnyel szemben a perben eljárt szakértő véleményét azért tekintette megalapozottabbnak, mert „az előbbi szakértő nem is vizsgálta, hogy külön-külön az ingatlanok mennyit érnek.
Az ítéletet az alperes, valamint a perben fellépett ügyész támadta fellebbezéssel.
Az alperes eredeti fellebbezési kérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte. Jogi érvelése szerint az elsőfokú bíróság törvénytelen módon figyelmen kívül hagyta a kisajátításról szóló tvr. végrehajtása tárgyában kiadott 33/1976. (IX. 6.) MT rendelet 13. §-ának (4) bekezdését [ez utóbbi feltehetően a 13. § (1) bek. a) pont], mely egyértelműen megállapítja, tekintet nélkül arra, hogy magánszemély vagy jogi személy a kártalanítandó fél:... teleknek kell tekinteni a község belterületén levő ingatlanból 1500 m2-t meg nem haladó részt, az 1500 m2-en túli részt pedig földként kell kártalanítani. Egyébként a „három külön telekkönyvi betétben szereplő” ingatlanokat egy ingatlannak kell tekinteni, minthogy ezeknek egy tulajdonosa van: a felperes. Álláspontja szerint tévedett az elsőfokú bíróság akkor is, amikor arra a fikcióra alapította döntését, hogy mennyit kaphatott volna a felperes a perbeli ingatlanokért, ha azokat külön-külön értékesíti.
A fellebbezési tárgyaláson az alperes fellebbezését annyiban módosította – a korábban tett elismerő nyilatkozatát fenntartva –, hogy 164 000 Ft kártalanítási összeg alapulvételével a felperes keresetét 47 175 Ft tekintetében nem vitatja.
A járási ügyészség fellebbezésében az ítélet részbeni megváltoztatását kérte annyiban, hogy a szükséges részbizonyítás foganatosítása után a kártalanítás összegét „jóval kisebb mértékben állapítsa meg” a bíróság. Fellebbezési érvelése szerint a járásbíróság nem derítette fel kellő alapossággal az ingatlanok jellemzőit. Téves az a jogi álláspontja, amely szerint a perbeli esetben a 33/1976. (IX. 6.) MT számú rendelet 13. § (1) bekezdésének b) pontjában korlátozó rendelkezés nem alkalmazható.
A legfőbb ügyész indítványára a Legfelsőbb Bíróság elnöke a Pp. 23/A. §-a alapján az ügyet másodfokú elbírálásra a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe vonta.
A másodfokú eljárásban a Legfőbb Ügyészség azzal a módosítással tartotta fenn az ügyészi fellebbezést, hogy a kisajátított ingatlanokat külön-külön értékelje a bíróság 1500 m2-t meg nem haladó részében telekként, azt meghaladóan pedig földként.
A fellebbezési eljárásban az ügyben eljárt szakértők szakvéleményüket kiegészítették. Egyezően nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy az 1500 m2-ig telekként értékelhető területnek forgalmi értéke 32 Ft-ra tehető m2-ként, feltéve, hogy azokat építési telekként értékesítették volna. V. T. szakértő az államigazgatási eljárásban előterjesztett véleményét részben módosította. Arra hivatkozott, hogy mivel a községben földre vonatkozó tulajdonátruházás a kisajátítást megelőző öt évben nem volt, s így összehasonlító adat nem állt rendelkezésére, ezért a perbeli ingatlanokat a „jogszabályokban meghatározott szorzószámok” alkalmazásával értékelte úgy, hogy az 1500 m2 feletti területet III. osztályú szántóként vette figyelembe. Ezzel a módszerrel készült értékelése kismértékben meghaladja dr. H. P. által 11 Ft/m2-ben megjelölt forgalmi értékelést, amelynek elfogadását a közös községi tanács területéhez tartozó U. községben levő mezőgazdasági ingatlanok forgalmának figyelembevételével javasolta.
Dr. H. P. igazságügyi szakértő – újabb összehasonlító adatok közlése mellett is – az ingatlanok telekként történő értékesítésével elérhető tényleges forgalmi árat 224 000 Ft-ra tette.
A fellebbezések az alábbi indokokból részben alaposak.
Az 1976. évi 24. számú tvr. (a továbbiakban: Tvr.) 12. §-ának (1) bekezdése szerint a személyi tulajdon mértékét meghaladó ingatlanokért egyébként járó kártalanítást – attól feltételezetten, hogy az ingatlan elidegenítési kötelezettség alá esik, és a tulajdonosa kötelezettségét nem teljesítette – 50%-kal csökkenteni kell.
E korlátozás a perbeli esetben azért nem tekinthető irányadónak, mert a vonatkozó jogszabályi rendelkezések egybevetéséből és helyes értelmezéséből következően a felperest a tulajdonában levő perbeli ingatlanok tekintetében elidegenítési kötelezettség nem terhelhette. E kötelezettséget megállapító – a Ptk. 92. §-ának (4) bekezdésében adott felhatalmazás alapján meghozott – 31/1971. (X. 6.) Korm. számú és a 32/1971. (X. 6.) Korm. számú rendeletek, valamint azok végrehajtása tárgyában kiadott többször módosított miniszteri rendeletek – a Kormányrendeletek elnevezéséből és azok bevezető rendelkezésében megfogalmazott céljából (1. §) is kitűnően – kizárólag az állampolgárok telek-, illetőleg lakás- és üdülőtulajdonának, tehát az állampolgárok személyi tulajdonának korlátozására vonatkoznak [Ptk. 92. § (1) bekezdés]. Ebből következően a felperes jogszerűen igényelheti az ingatlan-nyilvántartás adataival igazoltan, kizárólagos tulajdonában levő, három önálló földrészként nyilvántartott ingatlanokért egyébként járó (a Tvr. 9–10. §-ában írtak figyelembevételével megállapított) kártalanítás teljes összegét.
A felperes ingatlanai – a hasznosításuk módjától függetlenül – bizonyítottan olyan beépíthető ingatlanok, amelyeket a kisajátítási jogszabályok szerint is teleknek kell tekinteni, de csak abban a mértékben, miként azt a 33/1976. (IX. 6.) MT számú (továbbiakban: R.) 13. §-ának (1) bekezdése megállapítja.
Ez utóbbi rendelkezés ugyanis a perbeli esetben is alkalmazandó, mivel az a kisajátítás tárgyára vonatkozóan ír elő olyan korlátozást, amelynek – eltérő rendelkezés hiányában – akkor is érvényesülnie kell, ha az ingatlan tulajdonosa nem állampolgár. E korlátozást ugyanis egyetlen, az R. 13. §-ának (2) bekezdésében foglalt körülmény befolyásolja, amely azonban kizárólag csak az állampolgárok közös tulajdonában levő ingatlanok kisajátítása esetén irányadó.
A most kifejtett jogi álláspontból következően az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a felperes tulajdonában volt kisajátított ingatlanokért járó kártalanítás megállapításánál abból indult ki, hogy mind a három ingatlan teljes egészében telekként értékelhető, mivel a hivatkozott korlátozó rendelkezés nem alkalmazható.
A fent kifejtettekből következően a továbbiakban a Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálta, milyen összegre tehető a felperesnek járó „megfelelő” összegű kártalanítás.
Arra az elsőfokú bíróság is helyesen mutatott rá, hogy nem fogadható el az az alperesi érvelés, amely szerint a három ingatlant valójában egy ingatlannak kellene tekinteni, mivel a kisajátítást megelőzően egy gazdasági egységet képezett, továbbá mert egyetlen tulajdonosa van.
Az ingatlan-nyilvántartás adatai kellőképpen bizonyítják azt a tényt, hogy a felperes által egységesen hasznosított ingatlanok valójában különálló ingatlanokként voltak bejegyezve az ingatlan-nyilvántartásba, így azokat a jogszabály hivatkozott rendelkezéseinek megfelelően külön-külön kell értékelni.
Ez utóbbi körülményre tekintettel a másodfokú bíróság mindhárom ingatlan tekintetében 1500 m2-ig terjedő területrészt telekként értékelt.
A kártalanítás összegének meghatározásánál, különös tekintettel a másodfokú eljárásban előterjesztett kiegészítő szakvéleményre is, irányadónak tekintette azt a dr. H. P. szakvéleményével megerősített tényt, amelyet lényegében az ítélet ellen nem fellebbező felperes sem vitatott, hogy az ingatlanoknak a kisajátításkori állapotban történő értékesítése esetén azok együttes forgalmi értéke 224 000 Ft-ra tehető. Az sem vitatható, hogy a perbeli ingatlanok némi befektetéssel olyan építési telekké alakíthatók lettek volna, amelyek ezt követően – ugyancsak a szakértő személyes nyilatkozatából kitűnően – a szabad forgalomban 32 Ft/m2-es áron lettek volna értékesíthetők. Ezt az adatot erősítette meg V. P. szakértő is.
A kisajátítási kártalanítás meghatározásánál azonban a forgalomban elérhető eladási ár csak egyik tényező. Ezenkívül értékelni kell mindazokat az adatokat, illetőleg az ingatlanoknak mindazokat a jellemzőit, melyeket a vonatkozó jogszabályi rendelkezés szerint fel kell deríteni, s amelyeket dr. H. P. igazságügyi szakértő szakvéleménye – a felek által sem vitatottan – kellő alapossággal tartalmaz.
Mindezeket mérlegelve [P. 206. § (1) bek.] jutott tehát a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az ingatlanoknak telekként értékelhető része m2-ként 26 Ft-ra tehető.
Az 1500 m2 feletti területrész földként történő értékelésénél a másodfokú bíróság, szemben az államigazgatási eljárásban előterjesztett szakértői értékbecsléssel, ugyancsak dr. H. P. igazságügyi szakértőnek azt a szakvéleményét tartotta megalapozottabbnak, amelyben 11 Ft/m2 kisajátítási érték megállapítását javasolta. Ezen értékelésnél figyelembe vette azt, hogy bár U. községben földre vonatkozó ingatlanforgalom nem volt, viszont a szomszédos községben voltak összehasonlításra alkalmas forgalmi adatok. Értékelve azt a körülményt is, hogy a perbeli ingatlanok fekvése olyan, hogy az a földként történő értékesítés esetén előnyt jelent, elfogadhatónak találta az említett szakértői javaslatot döntése meghozatalánál. Indokolttá tette ezt az is, hogy a kiegészítő szakértői véleményben V. T. szakértő is arra az álláspontra helyezkedett, hogy az adott esetben a legcélszerűbb számítási mód az „egyéb jogszabályokban” meghatározott szorzószám alkalmazása, amikor is a földként értékelhető területrész forgalmi értéke magasabb összegre lett volna tehető annál az összegnél, mint amennyit dr. H. P. igazságügyi szakértő szakvéleményében javasolt.
A most kifejtettekre tekintettel a felperest jogszerűen megillető kisajátítási kártalanítás összege tehát a következőképpen alakul: a kisajátított összterület 12 056 m2, ebből három ingatlan esetében 1500 m2-ig telekként értékelhető területrész összesen 4500 m2. E 4500 m2-ért a már kifejtettekből következően m2-ként 26 Ft-os egységárat alapul véve, a felperesnek járó kártalanítás összege 117 000 Ft. A földként értékelhető területrész a fennmaradó 7556 m2-es terület, melynek értéke – 11 Ft m2-kénti egységárral számítva – kerekített összegben 83 000 Ft. E két érték együtt tehát 200 000 Ft. Minthogy a felperes részére az államigazgatási eljárásban 116 825 Ft-ot már megállapítottak, a kereseti követelés e két érték különbözete tekintetében alapos, amely összegszerűleg 83 175 Ft.
A másodfokú bíróság ennek megfelelően változtatta meg a Pp. 253. §-ának (2) bekezdésére utalással az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét, és szállította le a marasztalás összegét 107 175 Ft-ról az említett 83 175 Ft-ra. Egyben a felperesnek ezt meghaladó keresetét is elutasította.
A felperes fellebbezése hiányában nem érintette a másodfokú bíróság a felperes keresetét elutasító első fokú ítéleti rendelkezést, és ugyancsak fellebbezés hiányában nem érintette a kamatfizetés kezdő időpontjának megállapítására vonatkozó ítéleti megállapítását. (Legf. Bír. Pf. I. 20 451/1982. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás