PK BH 1983/153
PK BH 1983/153
1983.04.01.
Semmis az a megállapodás, amellyel állami tulajdonban álló üzlethelyiség bérlője bérleti jogát ellenérték fejében másra átruházza. A bérleti jogviszony megszűnése után az üzlethelyiséggel az elhelyező hatóság rendelkezik [26/1961. (VII. 18.) Korm. sz. r. 3. § (1) bek.; Ptk. 200. § (2) bek.].
A felperes férje – egyben jogelődje – fodrász kisiparos volt, aki B.-n a V.-i u. 68. szám alatt levő üzlethelyiségben folytatta a kisipari tevékenységét. Az államigazgatási hatóság a helyiség egy részét 1971. évben a kozmetikus kisiparral rendelkező II. r. alperesnek utalta ki bérlőtársként, miután ahhoz a felperes jogelődje hozzájárult.
Utóbb a felperesi jogelőd az üzlethelyiség általa használt részét az elhelyező hatóságnak felajánlotta, és kisipari engedélyét 1972. május 20-án az iparhatóságnak visszaadta. Ezzel egyidejűleg az I. r. alperes kérte az üzlethelyiségnek részére történő kiutalását – bérlőtársi minőségben – azzal, hogy a bérlőtárs II. r. alperes ehhez hozzájárul, sőt maga is kéri ezt.
Az illetékes tanácsi szakigazgatási szerv 1972. július 19-én kelt határozatával a kérelemnek helyt adott azzal, hogy az alperesek mint bérlőtársak jogosultak a helyiség használatára, egyben az I. r. alperest arra kötelezte, hogy a felperes jogelődjének kártalanításként 35 000 forintot fizessen meg.
Ezt megelőzően, 1971 decemberében a felperes jogelődje, valamint az alperesek megállapodást írtak alá, amely szerint a felperes átengedi a perbeli fodrászüzletet az alpereseknek, s ennek ellenében az alperesek havi 2000 forint járadékot fizetnek a felperesi jogelődnek; az ő halála esetén pedig a túlélő házastársának (a felperesnek) havi 1000 forintot térítenek.
A felperes a keresetében 5000 forint megfizetésére kérte az alperesek kötelezését. Kereseti előadása szerint az alperesek a férjének halála után, 1978. novembertől kezdődően nem fizették meg részére a megállapodás szerinti járadékot. A keresetet a felperes a per során az utóbb lejárt részletekre, sőt a jövőben lejáró járadékokra is kiterjesztette.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Nem vitatták, hogy a megállapodást aláírták, de előadták, hogy utóbb fizetési kötelezettségüknek eleget tettek azzal, hogy az államigazgatási határozatban írt 35 000 forint helyett a teljes műhelyért járó 70 000 forintot kifizették a felperesnek, továbbá térítették neki a berendezésért 21 000 forintot.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az I–II. r. alperest 1978. december 10-től kezdődően havi 1000 forint járadék megfizetésére, továbbá a perköltség megfizetésére kötelezte. Az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy a perbeli megállapodás egy felfüggesztő feltételhez kötött részletvételi szerződés volt, amelyben a szerződés hatályának a bekövetkezését a felek ahhoz a feltételhez kötötték, hogy az alperesek kisipari jogosultságot szerezzenek, és bérlői legyenek a perbeli üzlethelyiségnek. A szerződés érvényesen létre jött, így tehát az alperesek azt teljesíteni tartoznak.
Az alperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az első fokú ítéletet csupán annyiban változtatta meg, hogy a lejárt járadékösszeg megfizetésére 90 napos teljesítési határidőt engedélyezett. A másodfokú ítélet indokolása szerint a felperes férje és az alperesek között egy, a Ptk.-ban nem nevesített, tehát atipikus szerződés jött létre, amelynek lényege szerint a felperes férje befogadta az alpereseket az üzlethelyiségébe. Ennek ellenében az alperesek járadék fizetésére vállaltak kötelezettséget. Valójában tehát a felperes férje az üzletet a kialakult vevőkörrel együtt adta el, az úgynevezett „goodwill” átengedésért pedig jogszabályi tilalom hiányában ellenérték kiköthető. Minthogy tehát a szerződés érvényes, azt teljesíteni kell.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Téves és iratellenes a másodfokú ítéletnek az a megállapítása, hogy az alperesek a perbeli életjáradékot a felperes vevőkörének átvétele kapcsán vállalták.
A periratokhoz csatolt szerződés szövege ugyanis egyértelműen azt igazolja, hogy a felperes az üzlethelyiség átadásáért igényelt életjáradékot, és az alperesek az „üzlethelyiség átengedése” ellenében vállaltak ilyen kötelezettséget. Még maga a felperes sem állította egyébként a perben, hogy jelentős üzletköre lett volna, s hogy a felek között ennek átadása tekintetében folyt volna tárgyalás. A per adatai ezzel szemben arra utalnak, hogy idős korára is tekintettel a felperesnek az üzleti tevékenysége csökkent, és éppen ezért kívánta az iparigazolványát visszaadni. Az okirattal szemben az állítását egyébként is a felperesnek kellett volna bizonyítania, a felperes azonban előadását nem bizonyította.
A magániparosok és magánkereskedők részére műhely- és üzlethelyiségek, valamint magánszemélyek részére műterem- és garázshelyiségek kiutalásáról szóló 26/1961. (VII. 18.) Korm. számú rendelet szerint magánszemélyek nem lakás céljára szolgáló helyiségigényének elbírálása az elhelyező hatóság hatáskörébe tartozik [R. 3. § (1) bek.].
Az állami tulajdonban álló ingatlanban levő helyiséggel való rendelkezési jog tehát csupán annyiban illeti meg a magániparost (magánkereskedőt), hogy a részére az elhelyező hatóság által kiutalt helyiséget ipargyakorlás céljára rendeltetésszerűen használhatja. Ha azonban a rendeltetésszerű használattal felhagy, illetőleg ipara gyakorlását megszünteti, úgy a helyiség használatára való jogosultság megszűnik, s a helyiség újbóli kiutalása felől az elhelyező hatóság dönt. A bérleti jog átruházására azonban a bérlő nem jogosult.
A felperesi jogelőd 1972. május 4-én bejelentette az elhelyező hatóságnak, hogy iparigazolványát visszaszolgáltatja az iparhatóságnak, és a helyiséget – a bérlőtársi helyiségrészt – az elhelyező hatóság rendelkezésére bocsátja. Ezzel megszűnt a felperesi jogelődnek a helyiségre vonatkozó használati jogosultsága, és a helyiség bérleti jogát nem engedhette át az alpereseknek, miután erre jogszabályi rendelkezés folytán jogi lehetőség nincs.
Ennek megfelelően jogszabályba ütközött a feleknek az a megállapodása, amely szerint a felperesi jogelőd a bérleti jognak az alperesek általi megszerzése ellenében ellenértéket, életjáradékot kötött ki.
E jogszabályba ütköző szerződés semmis [Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése], és annak alapján a felperes, illetőleg jogutóda igényt nem érvényesíthetnek.
A felperesi jogelődöt a helyiség visszabocsátása során csupán az a jog illette meg, hogy az említett rendelet alapján az elhelyező hatóságtól térítést igényeljen. A térítés fizetése felől pedig az elhelyező hatóság a helyiségrész újbóli kiutalása során intézkedett, mégpedig oly módon, hogy közvetlenül az új bérlőt kötelezte a térítés megfizetésére.
Így a felperesi jogelőd az üzlethelyiségről történt lemondása kapcsán – az elhelyező hatóság útján – a jogszabályban biztosított térítést megkapta. A peradatok szerint kifizették az alperesek a felperes jogelődjének a részükre átadott üzletberendezés ellenértékét is. Az üzlethelyiséggel pedig a fentiek szerint a felperesi jogelőd nem rendelkezhetett.
A felek szerződése életjáradéki szerződésnek is minősül, melynek érvényességéhez a 7/1976. (II. 26.) Korm. számú rendelet 1. §-ának (1) bekezdése értelmében hatósági jóváhagyás szükséges. Ez a hatósági jóváhagyás azonban nem történt meg, ezért a megállapodás akkor is érvénytelen volna, ha az életjáradékot nem az üzlet „átengedése” ellenében kötötték volna ki.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította, egyben a felperest az alpereseknek okozott perköltség megfizetésére (Pp. 78. §), továbbá az illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt kereseti illeték megtérítésére [16/1976. (XII. 31.) IM számú rendelet 18. §] kötelezte. (P. törv. II. 20 635/1982. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás