GK BH 1983/202
GK BH 1983/202
1983.05.01.
A nemzetközi fuvarozási egyezmény (CIM) alapján a fuvarozási szerződésen kívül álló károsultak maguk is érvényesíthetik igényüket a vasúttal szemben [Ptk. 339. § (1) bek.; 1975. évi 9. sz. tvr.-rel kihirdetett Vasúti Árufuvarozásról szóló Nemzetközi Egyezmény (CIM) 40. cikk, 42. cikk 3. §].
A felperes kereseti előadása szerint egy külföldi cégtől bérelt tartálykocsit a fővizsga elvégzése céljából 1979. augusztus 5-én feladtak a külföldi címére. Az alperes a fuvarozást megkezdte, 1979. szeptember 14-én azonban visszahozta a tartálykocsit a belföldi finomító állomásra anélkül, hogy azt a feladónak kiszolgáltatta volna. Előadta a felperes, hogy ő a szállítmányozónak a tartálykocsiért napi 659 Ft bérleti díjat köteles fizetni, az alperes tehát azzal, hogy a fuvarozást nem végezte el, neki kárt okozott. Az 1980. január 9-én benyújtott felszólamlására választ nem kapott, ezért a Ptk. 339. §-a alapján az alperest a kifizetett bérleti díjak összegeként 27 029 Ft-nak és kamatainak a megfizetésére kérte kötelezni.
Az alperes – mivel a tartálykocsi feladója nem a felperes, hanem a szállítmányozó volt – elsődlegesen a jogviszony hiányára hivatkozott, másodlagosan a kereset jogalapját vitatva kérte a kereset elutasítását. Álláspontja szerint a nem várt marasztalása esetén is legfeljebb 5 napi időtartamra, vagyis 3296 Ft erejéig tehető felelőssé, mivel a fuvarozási határidőt csak ennyivel lépte túl.
A pert első fokon érdemben tárgyaló bíróság kötelezte az alperest 26 370 Ft és ennek kamata megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. A jogviszony hiányával kapcsolatban a Magánkocsik Fuvarozásáról szóló Nemzetközi Szabályzat (RIP) 11. cikke alapján megállapította, hogy a kocsisérülésről az alperes köteles lett volna a felperest táviratilag értesíteni. Ugyanezen cikk 7. §-ából – amely szerint a bérlő a beállító helyébe lép – azt a következtetést vonta le a bíróság, hogy a felperes a beállító helyébe lépett, vagyis az alperessel szemben felperesként felléphet. Álláspontja szerint a perbeli esetben nem fuvarozási határidő túllépéséről van szó, hanem jogellenes károkozásról, amiért az alperes a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján felel.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett. Ebben előadta, hogy a soproni határállomásról a tartálykocsit kijavítás végett Celldömölkre irányították, az a fuvarlevéltől elvált. A fuvarokmány kutatása nem vezetett eredményre, ezért küldte vissza a kocsit a hazai finomítóállomásra. A javításba küldés a bérlő hibájából és érdekében történt, így erre az időre ő nem tehető felelőssé, a vasút mulasztása csak augusztus 19-től szeptember 14-ig, azaz 26 napra állapítható meg az 1975. évi 9. sz. tvr.-rel kihirdetett Vasúti Árufuvarozásról szóló Nemzetközi Egyezmény (CIM) 37. cikke szerint. Ez a felelőssége azonban csak a jogosulttal szemben áll fenn, a felperes pedig nem tekinthető jogosultnak, mivel nem volt perlési jogosultsága, és engedményező okiratot sem csatolt a fuvarlevélen feladóként szereplő szállítmányozótól. A pert tehát a bíróságnak meg kellett volna szüntetnie. Álláspontja szerint egyébként a RIP rendelkezései a jelen esetben nem alkalmazhatók.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. Rámutatott arra, hogy a fuvarlevél szerint a feladó a szállítmányozó volt. A CIM 42. cikkének 3. §-a értelmében a fuvarozási szerződésből eredően keresetet a vasút ellen a feladó vagy az átvevő jogosult előterjeszteni. A CIM rendelkezéseiből következik, hogy a felperesnek mint költségviselőnek a fuvarozási késedelem folytán előállott kár érvényesítésére nem volt perindítási lehetősége, így a keresetét el kellett utasítani. A magánkocsik fuvarozásáról szóló nemzetközi szabályzat (RIP) alkalmazására pedig a jelen esetben nem kerülhetett sor, mert a perben nem az abban szabályozott kérdésekről kellett dönteni, hanem a fuvarozási szerződés nemteljesítéséből származó késedelem miatt a felperest ért károsodás, illetve a perlési jogosultság volt a vizsgálandó és eldöntendő kérdés. Ezekre pedig a CIM általános rendelkezései az irányadók.
Az ítéletek ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A felperes a perben a Ptk. 339. §-ára hivatkozott, ami azt jelentette, hogy a szerződésen kívüli kárát érvényesíti. A követelés jogcímének ez a megjelölése indokolt, mert a felperes valóban nem volt alanya a fuvarozási szerződésnek, a kára viszont a szállítmányozó és az alperes között létrejött fuvarozási szerződés nemteljesítéséből származott. Ezt a kárigényt csak akkor lehetett volna a szállítmányozó és az alperes közötti szerződésből származó kárnak tekinteni, ha az alperes a kocsihasználaton kívüli időre járó bérleti díját nem fizette volna meg a szállítmányozónak, és ezt az elmaradt hasznot a szállítmányozó mint feladó és károsult az alperestől követelte volna. A felperes azonban a bérleti szerződésnek megfelelően teljesített. Az általa kifizetett bérleti díj kárként történő érvényesítésére nem kaphatott a feladóként eljáró szállítmányozótól engedményezési okiratot, mert a szállítmányozónak nem volt az alperessel szemben a felperesre engedményezhető követelése. A felperesnek azonban ilyen engedményező okiratra vagy perlési feljogosításra nem is volt szüksége.
A CIM 40. cikke a szerződésen kívüli igények érvényesítéséről rendelkezik. Ebből következik, hogy az Egyezmény olyan károk előfordulásával is számol, amelyek nem a fuvarozási szerződésben részt vevő felek, hanem a szerződésen kívül állók érdekkörében keletkeznek. Ezt kellett volna tehát a bíróságnak elsősorban figyelembe vennie, hogy a CIM rendelkezését megfelelően értelmezhesse.
Az említett cikk első bekezdésének abból a rendelkezéséből ugyanis, hogy az Egyezmény hatálya alá eső minden esetben bármilyen jogcímen támasztott kártérítési igény a vasúttal szemben csak ennek az Egyezménynek a feltételei és korlátozásai szerint érvényesíthető, levonható az a következtetés, hogy például az igényérvényesítés feltétele a peren kívüli felszólalás, korlátozása pedig a CIM IV. sz. melléklete (RIP) szerint fizethető napi átalánykár összege, nem lehet azonban arra a következtetésre jutni, hogy a szerződésen kívül álló károsult a kárát nem jogosult maga érvényesíteni.
A perben az alperes először 5 nap, a fellebbezésben pedig – a CIM 37. cikke alapján – 26 nap késedelem miatt a felelősségét nem is vitatta. A perlési jogosultság vonatkozásában az engedményezés hiányára hivatkozott. A másodfokú bíróság a perlési jogosultság szempontjából csak a CIM 42. cikkének rendelkezéseivel foglalkozott, amely kifejezetten a fuvarozási szerződésből eredő igények érvényesítésére jogosultakról szól. Nem mérlegelte azonban a CIM 40. cikke alkalmazásának indokoltságát. E rendelkezés figyelmen kívül hagyásának következménye, hogy a másodfokú bíróság a felperes keresetének valódi jogalapjával és összegszerűségével nem is foglalkozott, és azt sem vizsgálta, hogy a követelhető kártérítés mértékére a RIP rendelkezései milyen kihatással lehetnek.
A felperes követelésének jogalapját illetően megalapozott ítéletet csak a fenti szempontok körültekintő mérlegelésével lehetett volna hozni. Ezért a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a Pp. 270. §-ának (1) bekezdése alapján az első- és másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per új tárgyalására és új határozat hozatalára utasította. (Eln. Tan. G. törv. 30 857/1981. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás