MK BH 1983/255
MK BH 1983/255
1983.06.01.
I. A dolgozó átlagkeresete kiszámításánál osztószámként nem lehet figyelembe venni azokat a hónapokat, amelyekben nem részesült munkabérben [7/1967. (X. 8.) MüM sz. r. 8. § (1) bek., 10. §].
II. A dolgozó a munkaviszonyának jogellenes megszüntetése esetén általában a munkaügyi döntőbizottság határozatának meghozatala után köteles az elhelyezkedési kötelezettségének eleget tenni. E kötelezettség körében jelentős súlya van a dolgozó egészségi állapotának és a szakképzettségének. A megfelelő munkaalkalom meglétének bizonyítása elsősorban a munkáltatót terheli [1967. évi II. törvény 31. § (1) bek., 48/1979. (XII. 1.) MT rendelet 29. § (1) bek., MK 15. sz.].
A felperes raktárkezelői munkakörben állt az alperes alkalmazásában. 1980 nyarán 67%-ban csökkent munkaképességűnek nyilvánították. Minthogy azonban ennek ellenére nem kívánta rokkantsági nyugdíjassá nyilvánítását, az alperes a rehabilitációs bizottság javaslata alapján számos, egészségi állapotának megfelelő könnyű munkakört ajánlott fel a részére, többek között a zsinórjavító munkakört. Ez utóbbi munkakört illetően létrejött közös megegyezés alapján az alperes a felperest 1980. október 1-jén zsinórjavító munkakörbe helyezte át.
A munkáltató az 1981. március 3-án hozott határozatával a felperest elbocsátás fegyelmi büntetéssel sújtotta. A fegyelmi határozatot a munkaügyi bíróság jogerős ítéletével hatályon kívül helyezte. Az alperes ezt követően helyreállította a felperes munkaviszonyát, majd az 1981. július 24-én hozott intézkedésével felmondással megszüntette.
A felperes a felmondás hatályon kívül helyezését és munkaviszonyának a helyreállítását kérte. Kérelmét a munkaügyi döntőbizottság elutasította.
A döntőbizottság határozatát a felperes a kérelmével azonos tartalmú keresettel támadta meg a munkaügyi bíróság előtt, amely jogerős ítéletével megváltoztatta a döntőbizottság határozatát és a felmondást hatályon kívül helyezte. Kötelezte az alperest, hogy a felperesnek fizessen meg 11 885 forint elmaradt munkabért.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a munkáltató által megjelölt felmondási okok nem voltak valósak és alaposak. Erre tekintettel arra kötelezte a munkáltatót, hogy a felperest eredeti munkahelyén és munkakörében zsinórjavítóként foglalkoztassa.
Megállapította továbbá a bíróság, hogy a felperes havi átlagkeresete 2900 forint, míg napi átlagkeresete 116 forint volt. A felperes az alperestől a munkabérét 1981. szeptember 24-ig megkapta. A döntőbizottság határozatának meghozataláig, 1981. december 11-ig kárenyhítési kötelezettség nem terhelte, ezért őt az 1981. szeptember 24-től 1981. december 11-ig terjedő időszakra a munkabére maradéktalanul megillette. Az ezt követő időszak tekintetében azonban a munkaügyi bíróság a felperes részére csupán átlagkeresetének 50%-át ítélte meg elmaradt munkabérként, arra tekintettel, hogy a bekövetkezett kárért a munkáltató és a dolgozó egyenlő arányban felelnek. A felperes ugyanis maga által sem vitatottan meg sem kísérelt újból elhelyezkedni. Ez a magatartás a 67%-os csökkent munkaképességéből adódó elhelyezkedési nehézségeket tekintve azonban csak részben volt indokolt, miután könnyű, szakképesítéshez nem kötött munkakörökben köztudottan van elhelyezkedési lehetőség.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
I. Az Mt. 31. §-ának (1) bekezdése szerint, ha a munkáltató a dolgozó munkaviszonyát jogellenesen szünteti meg, a dolgozót olyan helyzetbe kell hoznia, mintha a munkaviszony meg sem szűnt volna.
Az Mt. V. 29. §-ának (1) bekezdése szerint pedig, ha a munkaviszony megszüntetését hatálytalanítják, a dolgozót eredeti munkakörében tovább kell foglalkoztatni, valamint meg kell téríteni elmaradt munkabérét és egyéb járandóságait, továbbá felmerült kárát.
Az elmaradt munkabér összegének megállapításánál a dolgozó felmondást megelőző átlagkeresetét kell alapul venni.
A 7/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 8. §-ának (1) bekezdése szerint a 30 napot meghaladó időtartamra történő átlagkereset-számítás esetén az utolsó négy negyedévben kifizetett összeget kell alapul venni.
Miután az adott esetben a felperes az elmaradt munkabére megfizetését az 1981. szeptember 24-től 1982. március 15-ig terjedő időre – tehát harminc napot meghaladó időtartamra – igényelte, a munkaügyi bíróság helytállóan járt el, amikor a felperes elmaradt munkabérének megállapításánál az 1981. szeptember 24-ét megelőző utolsó négy negyedév, tehát 1980. július 1-jétől 1981. június 30-ig tartó időszak kereseti adataiból indult ki. Tévedett azonban, amikor az alperes által csatolt kimutatásban szereplő havi 2900 forint összegű átlagkeresetet vette alapul.
A kereseti kimutatásból ugyanis kitűnik, hogy a felperes 1980. szeptember hónapban nem kapott munkabért, az alperes ennek ellenére ezt a hónapot is osztószámként vette számításba az egyéves átlagkereset számításakor. Tehát az irányadó négy negyedévben a felperesnek kifizetett összeget 12-vel osztotta, s ily módon állapította meg az egyhavi átlagkereset összegét, holott az adott esetben az 1980. július 1-jétől 1981. június 30-ig kifizetett munkabér összegét 11-gyel kellett volna csak elosztania, és ily módon lehetett volna a felperes egyhavi átlagkeresetét megállapítani, amely a 2900 forint helyett valójában 3162 forint volt.
Az alperesnek tehát a 7/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 10. §-ában foglalt számítási módot kellett volna a felperes havi átlagkeresetének megállapításakor alkalmaznia.
II. Az Mt. V. 29. §-ának (1) bekezdése szerint nem kell megtéríteni a munkabérnek és egyéb járandóságnak, valamint a kárnak azt a részét, amely máshonnan megtérült, vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna.
Az újraelhelyezkedési kötelezettség lényeges tartalmát a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 118. számú állásfoglalásával módosított 15. számú állásfoglalása foglalja egybe.
Eszerint a dolgozó általában a munkaviszonya helyreállítására beadott kérelmének a munkaügyi döntőbizottság által történt elutasítása után köteles – keresetveszteségének elhárítása vagy csökkentése érdekében – elhelyezkedése végett a szükséges és arra alkalmas lépéseket megtenni.
Annál, hogy a munkavégzés elmulasztása mikor róható a dolgozó terhére, kiemelkedően jelentős annak a vizsgálata, van-e munkaalkalom, annak elvállalása az összes körülményekre tekintettel a dolgozótól elvárható-e, illetőleg a dolgozó megtett-e mindent a lehetséges és számára alkalmas munkahelyen történő elhelyezkedése érdekében.
Miután a jogellenes állapotot a munkáltató idézte elő, elsősorban tőle kell annak bizonyítását megkövetelni, hogy volt munkaalkalom. E vonatkozásban nem elégséges annak bizonyítása, hogy több vállalatnál munkaerőhiány van, hanem konkrétan kell azokat a munkahelyeket megjelölni, ahol a dolgozó elhelyezkedési kötelezettségének eleget tehetett volna.
Csak akkor lehet a dolgozó terhére róni a számára megfelelő munkakörben történő elhelyezkedés elmulasztását, ha az neki felróható. Ennek megítélésénél jelentős tényező a dolgozó egészségi állapota is, tehát hogy erre tekintettel mennyiben volt tőle elvárható a munkahely keresése érdekében nagyobb fáradtságot jelentő utánjárás.
Az alperes ezért kérte a felperesnek az elmaradt munkabér megfizetésére irányuló igényét elutasítani, mert a kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget.
A felperes ezzel szemben azt adta elő, hogy 67%-os munkaképesség csökkenésére tekintettel sehol nem alkalmazták, illetőleg másutt meg sem kísérelte az elhelyezkedést, tekintettel arra, hogy postai szakképesítéssel rendelkezik, amelyet máshol nem lehet hasznosítani.
A munkaügyi bíróság azonban annak tisztázása nélkül ítélte meg az elmaradt munkabérének csak 50%-át az 1981. december 11-ét követő időre, hogy a felperesnek – egészségi állapotára tekintettel – egyáltalán módja volt-e bárhol elhelyezkednie, s ha igen, az elhelyezkedési kötelezettség elmulasztása – szakképzettségét is figyelembe véve – felróható volt-e neki.
A munkaügyi bíróság akkor járt volna el helytállóan, ha hivatalból is a való helyzet felderítésére törekszik. (M. törv. II. 10 356/1982. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás