PK BH 1983/314
PK BH 1983/314
1983.08.01.
Szabadalmi oltalom alatt álló találmánynak nem a szabadalmas által történő hasznosítása esetén a hasznosító olyan összeget köteles megtéríteni, amelyet a szabadalmas szabadalomhasznosítási díjként a törvény szerint kiköthetett volna. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy a szabadalmi oltalom megszerzése előtt a felek között újítási hasznosítási szerződés jött létre [Ptk. 86. §; 1969. évi II. tv. 11. § (1) bek., 17. §, Ptk. 361. §].
I. A Magyar Államvasutak alperes igazgatóságának az épületében működött a Nyíregyháza–Mezőzombor közötti vasútvonal forgalmának az irányítására szolgáló szovjet gyártmányú központi forgalomvezérlő berendezés. Ez lehetővé teszi, hogy egyetlen dolgozó irányítsa a vasútvonal teljes forgalmát. Különböző szintű fényjelzésekkel tájékoztatást ad a vasúti pálya és a vonatok mozgását irányítóberendezések helyzetéről, az egyes pályákon levő, haladó vonatok helyzetéről és mozgásáról. A jelzett vonatoknak a menetrendi számáról azonban nem ad felvilágosítást. Ezért a debreceni igazgatóság 1972. évben elhatározta ennek a kiegészítését ún. vonatszámjelző berendezéssel, és erre 150 000 Ft műszaki fejlesztési alap felhasználást engedélyeztek. A szükséges tervek elkészítésével – munkaköri feladatként – az alperes alkalmazásában álló felperest bízták meg. A felperes a terveket munkakörében elkészítette, és ennek alapján az alperes kivitelezte a berendezést. A kivitelezési költség 1 115 000 Ft-ot tett ki. A berendezést 1977. június 22-én helyezték üzembe. Lényege, hogy a központi forgalomvezérlő berendezés kezelője egy billentyűzeten beírja a vonatszámokat a megfelelő állomás vágányait szimbolizáló fényablakba. Ezt követően a vonatok mozgását az alapberendezésnél ábrázoló színes fénycsíkkal együtt halad a vonatszámjelző készüléken a megfelelő vonat menetrendi száma.
A vonatszámjelző berendezés az 1970-es évek technikai szintjének megfelelően, korszerű szerkezeti elemekből épült fel, bár a számok megjelenítése nem a legkorszerűbb elemmel történik. Bevezetésének idejében segítette a központi forgalomirányító berendezést kezelő dolgozók tájékozódását, ma már – miután a dolgozók a központi forgalomirányításban megfelelő gyakorlatot szereztek – nem használják a vonatszámjelzőt.
A vonatszámjelző berendezés alapjául szolgáló műszaki megoldást a felperes 1976. június 10-én szabadalomként bejelentette az Országos Találmányi Hivatalnál. Egyidejűleg az alperesnek is felajánlotta mint szolgálati találmányt. Az alperes azonban a szabadalmi oltalomra nem tartott igényt, mert a megoldást másutt nem kívánta alkalmazni.
A műszaki megoldást a felperes az alperesnél újítási javaslatként is bejelentette. A felek 1978. február 28-án újítási hasznosítási szerződést kötöttek, amelyben eszmei alapon 19 500 Ft újítási díjat állapítottak meg azzal, hogy közös megegyezés alapján további díjigény (tervezői, szerkesztői, rajzolói és újítási díj) nem jelentkezik.
A felperes a megoldásra 1981. március 17-én „Vonatszámjelző berendezés” elnevezéssel szabadalmi oltalmat nyert. Ezt követően szabadalomhasznosítási díjat követelt az alperestől, igényét az alperes nem ismerte el.
II. A felperes kereseti előadása szerint az alperesnek 1 646 770 Ft nyeresége származott abból, hogy az általa tervezett és nem más rendszerű berendezést épített. Ez után az összeg után 8%-os díjkulcs alkalmazásával és a kifizetett újítási díj beszámításával 112 300 Ft szabadalomhasznosítási díj megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes elutasítást kért. Védekezése szerint a berendezést egy esetben alkalmazta. Ezután a megfelelő díjat – újítási díj formájában – megfizette. A felperes további díjigénye ezért megalapozatlan.
Az elsőfokú bíróság 100 500 Ft és ennek 1977. június 30. napjától járó évi 5%-os kamata, valamint 5000 Ft perköltség megfizetésére kötelezte az alperest. Az indokolás lényege szerint az alperes részére kb. kétszeresébe került volna a berendezés, ha a terveket tervező intézettel készítteti és a berendezést más vállalattal kivitelezteti, és nem házilag végzi a tervezést és a kivitelezést. Ezért a szabadalom alkalmazásából az alperesnek mintegy másfél millió Ft haszna származott. Ennek a 8%-át, azaz 120 000 Ft-ot látott szabadalomhasznosítási díjként megállapíthatónak. Az alperes által már kifizetett 19 500 Ft újítási díj betudásával állapította meg a felperest megillető összeget. Az alperes díjfizetési kötelezettségét az 1969. évi II. tv. 17. §-ának (1) bekezdése alapján állapította meg. Kimondotta, hogy az alperes szabadalomhasznosítási díjfizetési kötelezettségét nem érinti, hogy újítási díjat fizetett, ez csupán a szabadalomért járó díjazás résztörlesztésének minősül.
Az első fokú ítélet ellen az alperes fellebbezett. Kérte az első fokú ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását, illetve az első fokú ítélet hatályon kívül helyezését. Kifogásolta a figyelembe vett hasznos eredmény meghatározását, illetve a díjkulcs mértékét.
A felperes kérte helybenhagyni az első fokú ítéletet.
III. A fellebbezés részben alapos.
1. Nem vitás a perben, hogy az alperes hasznosította a felperes szabadalmi oltalom alatt álló találmányát. A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (Szt.) 11. §-ának (1) bekezdése értelmében a szabadalom jogosultjának kizárólagos joga van arra, hogy a találmányt hasznosítsa. Az Szt. 12. §-ának (1) bekezdése szerint a szabadalmi oltalom a bejelentés napjától illeti meg a szabadalmast. A hasznosítás ezt követően történt. A szabadalom hasznosítására korábban tett előkészületek alapján nem lehet előhasználati jogot megállapítani az alperes javára, mert ez a tevékenység nem a feltaláló szabadalmas tevékenységétől független tevékenységen alapszik.
Az alperes jogalap nélkül gazdagodott azzal, hogy hasznosította a felperes szabadalmát, amelynek hasznosítására a felperesnek volt kizárólagos joga. Ennek az ellenértékeként a Ptk. 361. §-a alapján köteles megtéríteni azt az összeget, amelyet szabadalomhasznosítási díjként az Szt. 17. §-a szerint kiköthetett volna.
2. A műszaki megoldást a felperes mint az alperes alkalmazottja munkakörében, munkaköri kötelezettségként alkotta meg. Ezért a műszaki megoldásra eredetileg az alperes szerzett felhasználási jogot találmányi díjfizetési kötelezettség mellett (Szt. 9. §). Az alperes hozzájárulása folytán szállt át a szabadalom feletti rendelkezési jog a felperesre. Ezzel megszűnt az alperes találmányi díjfizetési kötelezettsége a 45/1969. (XII. 29.) Korm. sz. rendelet 1. §-ának (3) bekezdése alapján, viszont a szabadalomhasznosításnak az ellenértékét köteles a szabadalmas részére megtéríteni. Ellenkező esetben a felperes rovására jogalap nélkül jutna vagyoni előnyhöz.
3. Nincs jelentősége annak, hogy a szabadalmi oltalom megszerzése előtt a felek között újítási hasznosítási szerződés jött létre. Ez a szerződés nem érintette az utóbb a felperes által visszamenőleges hatállyal megszerzett szabadalmi oltalmat, amelynek alapján szabadalomhasznosítási díjra van igénye, s amelyet nem lehet azonosítani az újítási díjjal. Ezért a felperes jogosan lépett fel szabadalomhasznosítási díj iránti igényével.
4. Az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg a hasznosítási díj alapját. A felperes a szabadalmi oltalommal védett műszaki megoldás hasznosításának az ellenértékét követelheti. Ez független attól a haszontól, amely abból eredt, hogy az alperes a kérdéses berendezés terveit a saját alkalmazottaival készíttette, a kivitelezést saját maga végezte, és nem adott erre más tervezőnek, kivitelezőnek megbízást. Ez a haszon a vállalkozás haszna nem lehet a szabadalomhasznosítási díj alapja. Ha a felperes szabadalmat hasznosítják, ugyanolyan összegű díjazás jár a részére, ha ez a hasznosítás a saját vállalkozásban, mint ha a mással végeztetett tervezés, kivitelezés keretében történt.
5. A Legfelsőbb Bíróság megkísérelte felderíteni szakértői vizsgálatok útján, hogy az alperesnek milyen összegű szabadalomhasznosítási díjat kellett volna fizetnie, ha más hasonló rendeltetésű műszaki megoldás hasznosítási jogát szerzi meg. Erre azonban megfelelő összehasonlítási alap nélkül nem volt lehetőség. A szakértői vizsgálatokból kitűnt, hogy hasonló rendeltetésű berendezés létesítése nem történt az országban. A perbeli berendezés hasznosításának a pénzbeli eredményét sem lehetett kimutatni. Az alperes saját vasútüzemében történő felhasználásra készíttette a berendezést. Ennek előnye abban mutatkozott, hogy segítette az alperes dolgozóit a szovjet központi forgalomvezérlő berendezés alkalmazásánál abban az átmeneti időben, amíg megszokták a vezérlő berendezés használatát. Ennek az előnynek a pénzbeli ellenértékét nem lehet kimutatni.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az összes körülmények mérlegelésével ún. eszmei alapon állapította meg a felperest megillető hasznosítási díj összegét 50 000 Ft-ban.
A díj összegének a kialakításánál a következőkre volt figyelemmel:
a) A szabadalmast megillető hasznosítási díj összege általában magasabb a bírósági gyakorlat szerint, mint a szolgálati találmány feltalálóját megillető találmányi díj, mert a szabadalmast kizárólagos hasznosítási jog illeti, és a szabadalmas viseli a szabadalom fenntartásával járó költségeket. Tekintettel kellett azonban lenni arra is, hogy a felperes a találmányt munkaköri kötelezettségei körében dolgozta ki, az alperes fizetett részére munkadíjat, az alperes biztosította a munkához szükséges tárgyi feltételeket is. Ezenkívül az alperes kifizetett a részére 19 500 Ft újítási díjat, ami nem zárja ki a szabadalomhasznosítási díj fizetési kötelezettséget, de befolyásolja annak az összegét.
b) A műszaki megoldás megalkotása idején megfelelt a kor technikai szintjének, bár a számok megjelenítése nem a legkorszerűbb elemekkel történt. A színvonal megítélésénél nincs jelentősége annak, hogy korszerűbb volt a 10 évvel korábbi berendezéseknél, illetve korszerűtlen a 10 évvel későbbi berendezésekhez viszonyítva.
c) Az alperes a megoldást egy alkalommal, egyetlen berendezés kivitelezésénél hasznosította. Az alkalmazás előnye számára átmenti volt, csupán addig jelentett előnyt, amíg a dolgozók megszokták külön vonatszámkijelzés nélkül is a központi forgalomvezérlő berendezés alkalmazását.
d) Tekintettel volt a bíróság arra is, hogy más rendszerű – bár a perbelivel ténylegesen össze nem hasonlítható – berendezés megrendelése esetében a Telefongyár – elméleti számítások szerint – 40 000 Ft feletti összeget számolhatott volna fel a műszaki megoldás fejében műszaki fejlesztési költség címén az alperessel szemben. Figyelembe vette azt is, hogy eredetileg az alperes összesen 150 000 Ft műszaki fejlesztési költséget szánt a berendezés kialakítására, a teljes berendezés kialakítása 1 115 000 Ft-ba került.
Mindezeket mérlegelve az alperes a már kifizetett 19 500 Ft újítási díjon felül további 50 000 Ft-ot tartozik megfizetni szabadalomhasznosítási díj címén a felperesnek.
A kamatfizetés kezdő időpontjának és százalékos mértékének a változatlanul hagyásával erre az összegre szállította le a Legfelsőbb Bíróság a marasztalási összeget.
Tekintettel arra, hogy a felperes a jogalap vonatkozásában teljesen pernyertes lett, hogy az összegszerűség bírói mérlegeléstől függött, hogy az első fokon a szakértői költségek egy részét a felperes viselte, továbbá arra, hogy a felperest ügyvéd, az alperest alkalmazásban álló jogtanácsos képviseli, az elsőfokú bíróság által megállapított perköltség összege a marasztalási összeg leszállítása ellenére is megfelelő.
A másodfokú eljárásban az alperes részben lett pernyertes, a szakértői költségeket az alperes viselte. Erre tekintettel rendelkezett úgy a Legfelsőbb Bíróság, hogy mindkét fél viseli a saját költségét. (Legf. Bír. Pf. IV. 20 445/1982. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás