PK BH 1983/358
PK BH 1983/358
1983.09.01.
Ha az írásbeli magánvégrendelet az örökhagyó birtokában marad és később sem kerül elő, az ellenkező bizonyításig azt kell vélelmezni, hogy az örökhagyó azt megsemmisítette, ennélfogva az hatályát vesztette [Ptk. 633. §, 651. § (1) bek.].
Az örökhagyó a férjének 1971-ben bekövetkezett halála óta egyedül élt K. községben. A Gy.-n élő felperes – aki az örökhagyó férjének oldalági rokona – gyakran látogatta az örökhagyót, fodrászhoz, orvoshoz vitte őt, együtt vettek részt kirándulásokon és üdülésen is. Az örökhagyó több ízben Gy.-n is tartózkodott a felperesnél. Az alperes – aki az örökhagyó testvérének a leánya – ugyancsak tartotta a kapcsolatot az örökhagyóval.
1977. december 19-én az örökhagyót holtan találták a lakásán. A rendőrorvosi vizsgálat szerint a halál kb. három nappal korábban következett be. Az örökhagyó lakásán 130 000 forint készpénz volt, amely túlnyomó részben egy v.-i házas ingatlana eladási árából származott.
A hagyatéki eljárásban a felperes azt állította, hogy az örökhagyó az ő javára érvényes szóbeli végrendeletet tett. Minthogy az alperes azt vitatta, a közjegyző a hagyatékot törvényes oldalági öröklés jogcímén ideiglenes hatállyal az alperesnek adta át.
A felperes keresetében elsősorban annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyó 1977. november 20-án javára érvényes szóbeli végrendeletet tett. Másodlagosan – amennyiben érvényes végrendelet létrejöttét a bíróság nem találná megállapíthatónak – összesen 133 700 forint hagyatéki hitelezői igényt érvényesített az örökhagyó részbeni tartása, gondozása, ügyeinek intézése, tartozásainak kifizetése címén.
Végül kérte annak megállapítását, hogy az örökhagyó birtokában volt 130 000 forintot az örökhagyó még életében neki ajándékozta, ezért az abból – az örökhagyó eltemettetésére fordított 6000 forint leszámítása után – fennmaradó 124 000 forint e címen őt illeti meg.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Tagadta, hogy az örökhagyó a felperes javára érvényes szóbeli végrendeletet tett, tagadta az ajándékozás tényét, továbbá a hagyatéki hitelezői igény jogalapját is.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az örökhagyó 1977. november 20-án érvényes szóbeli végrendeletet tett, és abban örököséül a felperest nevezte meg. Ennek megfelelően rendelkezett a hagyatéki vagyontárgyak, illetőleg a bírói letétként kezelt ékszerek és a 124 000 forint készpénz kiadása iránt.
A másodfokú bíróság részítéletével az első fokú ítéletet a szóbeli végrendelet érvényességének megállapítására vonatkozó részében megváltoztatta, és a keresetet elutasította, egyebekben az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. A másodfokú bíróság a beszerzett igazságügyi orvos szakértői vélemény és az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága felülvéleménye alapján megállapította, hogy 1977. november 20-án az örökhagyó életét fenyegető rendkívüli helyzet nem állott fenn, így a Ptk. 634. §-a szerint a szóbeli végrendelet érvényes létrejöttéhez megkívánt feltétel nem valósult meg. Minthogy az elsőfokú bíróság jogi álláspontja folytán a másodlagos kereseti kérelmekkel érdemben nem foglalkozott, a másodfokú bíróság e vonatkozásban további bizonyítás lefolytatását látta szükségesnek.
Az újabb eljárásban a felperes keresetét a következők szerint tartotta fenn.
Kérte annak megállapítását, hogy a 130 000 forintot az örökhagyó neki ajándékozta; s minthogy így a (temetési költség levonása után fennmaradt) 124 000 forint nem tartozik a hagyatékhoz, kérte ennek az összegnek a részére való kiadását, továbbá azt, hogy a bíróság kötelezze az alperest hagyatéki tartozás címén 120 700 forint megfizetésére; vagylagos hagyatéki tartozás jogcímén alapuló kereseti kérelmét pedig 244 700 forintban jelölte meg. A másodlagos kereseti kérelmekkel kapcsolatban több bizonyítási indítványt terjesztett elő. Így az ajándékozásra és arra a tényre, hogy az örökhagyót támogatta, kérte Cs. L. tanúkénti kihallgatását is.
A nevezett az 1981. szeptember 11-én tárgyaláson történt meghallgatásakor vallotta, hogy 1977 decemberében „Luca nap” előtt vagy „Luca-nap” körül az örökhagyót meglátogatta. Ez alkalommal az örökhagyó egy írásbeli végrendeletet mutatott neki, amelyben a felperest nevezte meg örököséül, és kérte, hogy azt a közjegyzőhöz vigye be, amire azonban a tanú nem volt hajlandó. A tanú vallomása szerint a végrendelet a kötelező alakiságoknak megfelelt.
E tanúvallomás elhangzása után a felperes keresetét megváltoztatta és elsődlegesen annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyó az ő javára érvényes írásbeli magánvégrendeletet alkotott, ami azonban az örökhagyón kívül álló okból elveszett.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az örökhagyó érvényes írásbeli magánvégrendeletet alkotott. Ennek megfelelően rendelkezett a hagyatéki vagyontárgyaknak a felperes részére történő kiadása iránt. Egyben a másodlagos kereseti kérelmeket elutasította. Az elsőfokú bíróság az írásbeli magánvégrendelete létét Cs. L. tanú vallomása alapján megállapíthatónak látta. A tanú látogatásának időpontja és az örökhagyó halálának feltételezett időpontja között eltelt rövid időre tekintettel pedig – különös figyelemmel az örökhagyó többször hangoztatott szándékára, amely szerint a felperes lesz az örököse – megállapíthatónak látta azt is, hogy az örökhagyó a végrendeletet nem semmisítette meg, hanem az az örökhagyó halála után elveszett.
Az ítélet ellen az alperes és a járási ügyészség fellebbezett, és az ítélet megváltoztatásával az érvényes írásbeli végrendelet létrejöttének megállapítására irányuló kereseti kérelem elutasítását kérték.
A másodfokú eljárásban a bíróság további bizonyítást folytatott le, és kihallgatta G. I.-nét, az örökhagyó távoli rokonát. A tanú vallotta, hogy férje az örökhagyó levélbeli hívására 1977. november 14-én vagy 15-én meglátogatta az örökhagyót, és férje elmondásából tudja, hogy az örökhagyó ekkor a felperes javára szóló írásbeli végrendeletet mutatott neki. A tanú férje utóbb meghalt.
A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet a per főtárgya tekintetében helybenhagyta. Az ítélet indokolása kiemeli, hogy Cs. L. tanú vallomása önmagában a másodfokú bíróság álláspontja szerint is aggályos, és nem nyújt kellő bizonyítékot arra, hogy az örökhagyó valóban érvényes magánvégrendeletet alkotott a felperes javára.
Az újabb tanú vallomása azonban teljes mértékben meggyőzte a megyei bíróságot az érvényes írásbeli magánvégrendelet létezéséről, mert teljesen életszerű és a per egyéb adataival pontosan egybevágó és meggyőző. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a tanú vallomása egyébként cáfolja azt a feltételezést is, hogy a végrendeletet az örökhagyó semmisítette volna meg. Az örökhagyó megfelelően el volt látva, bőséges élelmiszerrel rendelkezett, „és a halála előtti napokban is szeretettel gondolt a felperesre”. Egyébként a felperes javára szóló végrendelkezés teljesen érthető, mert a felperes volt az, aki az örökhagyót rendszeresen felkereste, szükség szerint gondozta és tartotta. Az örökhagyónak „egész életében mások előtt is kinyilvánított akaratával szemben váratlan és indokolatlan lett volna a végrendelet megsemmisítése”. Ezért a másodfokú bíróság a kiegészített indokkal az első fokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Annak a kérdésnek elbírálásánál, hogy az örökhagyó után a felperes a vitatott írásbeli magánvégrendelet alapján örökölhet-e, a következőket kell vizsgálni:
1. Megállapítható-e, hogy az örökhagyó 1977. december 11. napján a felperes javára érvényes írásbeli magánvégrendeletet készített?
2. Abban az esetben, ha érvényes írásbeli magánvégrendelet alkotását meg lehet állapítani, milyen jelentősége van annak, hogy a végrendelet az örökhagyó halála után nem került elő?
1. Az írásbeli magánvégrendelet alakilag hibátlan voltára és tartalmára közvetlen észleleten alapuló vallomást egyedül Cs. L. tanú tett, az örökhagyónál tett látogatását követően közel négy év múlva. Azt adta elő, hogy 1977 decemberében „Luca-nap” táján az örökhagyó lakásán egy alakilag szabályos, „K. 1977. december 11”-i keltezéssel ellátott, saját kezűleg írt végrendeletet mutatott neki, amelyben örökösévé a felperest nevezte meg. Ugyanakkor a tanú azt is vallotta, hogy látogatásának időpontja 3-4 héttel előzte meg az örökhagyó halálát.
Tekintettel arra, hogy az örökhagyó az állítólagos végrendeletet 1977. december 11. napján készítette el, s 1977. december 16. napján meghalt, nyilvánvalóan lehetetlen, hogy ezt a végrendeletet a tanú az örökhagyó halála előtt 3-4 héttel láthatta, a látogatás időpontjában jelentkező ellentmondás pedig a tanú vallomását aggályossá teszi. Fokozza a kétségeket a jogi kérdésekben érezhetően tájékozatlan tanúnak az a vallomása, amellyel pontosan részletezte mindazokat az alaki kellékeket, amelyek az írásbeli magánvégrendelet érvényességéhez szükségesek. Nem adott a tanú magyarázatot arra, milyen okból látogatta meg az örökhagyót, akit saját előadása szerint sem kedvelt, mert egy ingatlan tulajdonjogának átruházásával kapcsolatban az örökhagyó vele szemben következetlen magatartást tanúsított: korábbi ígérete ellenére ellenszolgáltatást kért az ingatlan átengedéséért. Csökkenti a tanú vallomásának értékét az a levél is, amelyet a tárgyalás után a bírósághoz írt, s amelyben az alperes részéről történt befolyásolási kísérletre is utalt.
A tanú vallomását maga a másodfokú bíróság is aggályosnak találta, s azt állapította meg, hogy Cs. L. vallomása önmagában aggályos, és nem nyújt kellő bizonyítékot arra, hogy az örökhagyó valóban érvényes magánvégrendeletet alkotott a felperes javára.
A fellebbezési eljárás során kihallgatott G. I.-né (akinek férje épp úgy az örökhagyó férjének rokona volt, mint ahogyan a felperes is az örökhagyó férjével volt rokonságban) vallomását viszont a megyei bíróság úgy értékelte, mint amely meggyőző bizonyíték arra nézve, hogy az örökhagyó a felperes javára tett érvényes írásbeli magánvégrendeletet. A tanú azonban csak időközben – 1981. szeptember havában – elhunyt férje közléséből tudott a végrendeletről, hogy ugyanis abban az örökhagyó mindenét a felperesre hagyta. Arra vonatkozóan azonban, hogy a végrendelet alakilag kifogástalan volt-e, a tanú nem nyilatkozott. E tanúnak egyébként is csak hallomáson alapuló előadását az is gyengíti, hogy nincs megnyugtató magyarázata: miért hivatkozott a felperes az 1978 nyarán indult per során csak 1982 februárjában a tanúra, holott a tanú férje – aki G. I.-né előadása szerint saját maga is látta a végrendeletet – 1981 szeptemberében bekövetkezett haláláig nyilván megbízhatóbb vallomást tehetett volna az írásbeli magánvégrendelet létezéséről és alakszerűségeiről.
Az önmagukban aggályos vallomások ezek szerint tehát nem alkalmasak egymás bizonyító erejének növelésére. Annak a ténynek megnyugtató bizonyítására, hogy az örökhagyó írásbeli magánvégrendeletet alkotott a felperes javára, és így az a törvényben megkívánt kellékeknek megfelelt, a két tanú részben aggályos, részben ellentmondó, illetőleg csak hallomáson alapuló vallomása nem elegendő.
A bizonyítékok elégtelenségének kiegyensúlyozásául tévesen hivatkozik a másodfokú bíróság a „favor testamenti” elvére. Helytálló az a megállapítása, hogy a végrendeletet az örökhagyó akaratának szem előtt tartásával kell értelmezni. Ez az értelmezési szabály azonban csak az alakilag hibátlan végrendeletre vonatkozik. Mindaddig, amíg megnyugtatóan bizonyítást nem nyert, hogy az örökhagyó alakilag érvényes végrendeletet alkotott, a végrendelet értelmezésének kérdése nem jöhet szóba.
A végrendelet létét és alakilag hibátlan voltát nem bizonyítja az sem, hogy az örökhagyónak szándékában volt a felperes javára végrendeletet alkotni, és a felperes örökössé nevezését az egyéb körülmények is indokolták volna. Mindez legfeljebb a felperesnek az örökség ígérete ellenében nyújtott szolgáltatások megtérítésére irányuló igényét alapozza meg a törvényes örökössel szemben.
Törvénysértően állapította meg tehát a jogerős ítélet, hogy az örökhagyó a felperes javára 1977. december 11. napján érvényes írásbeli végrendeletet tett.
2. A megállapított tényállás szerint az örökhagyó végrendelete nem került elő.
A Ptk. 633. §-a szerint sem a közvégrendelet, sem az írásbeli magánvégrendelet hatályát nem szünteti meg az, ha a végrendeletet tartalmazó okirat a végrendelkező akaratán kívül álló okból megsemmisül, vagy egyébként nem található meg; ha azonban az írásbeli magánvégrendelet az örökhagyó birtokában maradt, de nem került elő, az ellenkező bizonyításáig azt kell feltenni, hogy az örökhagyó azt megsemmisítette. A végrendeletnek az örökhagyó által történt megsemmisítése folytán pedig az írásbeli magánvégrendelet hatályát veszti [Ptk. 651. §-ának (1) bekezdése].
Kétségtelen, hogy a vitatott végrendelet – ha egyáltalán volt – az örökhagyó birtokában maradt; az is kétségtelen, hogy mindeddig nem került elő. Érvényesül tehát az a fent említett vélelem, amely szerint azt kell feltenni, hogy végrendeletét az örökhagyó megsemmisítette, ennélfogva az hatályát vesztette. E vélelemmel szemben a felperesnek kellett volna bizonyítania, hogy a végrendelet az örökhagyó akaratán kívül álló okból semmisült meg, illetőleg veszett el. A bizonyítási eljárás pedig nem tartalmaz olyan értékelhető adatot, amely a vélelem megdöntésére alkalmas lenne. Nem alkalmas ennek a vélelemnek a megdöntésére az elsőfokú bíróság ítéletében hivatkozott az a körülmény, hogy a felperes többször hangoztatta: a felperest kívánja örökösévé tenni, sem az, hogy Cs. L. az állítólagos végrendeletet az örökhagyónál néhány nappal halála előtt látta. Mindezek ugyanis még valóságuk esetén sem bizonyítják, hogy a végrendeletet az örökhagyó nem semmisítette meg, illetőleg hogy a végrendelet az örökhagyó akaratán kívül semmisült meg. De nem dönti meg ezt a vélelmet a másodfokú bíróságnak az a puszta feltevése sem, hogy az örökhagyónak hirtelen halála folytán még ideje sem volt megsemmisíteni az állítólagos végrendeletet, sem az, hogy az örökhagyónak nem lett volna oka a végrendelet megsemmisítésére, illetőleg hogy ez a lépése az örökhagyó kinyilvánított akaratával szemben váratlan és indokolatlan lett volna.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős másodfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletének az írásbeli magánvégrendelet érvényességének megállapítására és a hagyatéki vagyontárgyak kiadására vonatkozó rendelkezését megváltoztatta, és e részben a felperes keresetét elutasította.
Minthogy pedig az elsőfokú bíróság – az írásbeli magánvégrendelet érvényességének megállapítására tekintettel – a másodlagosan előterjesztett kereseti kérelmeket (ajándékozás, hagyatéki hitelezői minőségben érvényesített igények) nem tisztázta, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróságot az ilyen címen előterjesztett kereseti kérelmek elbírálására utasította. (P. törv. II. 20 934/1982. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás