PK BH 1983/448
PK BH 1983/448
1983.11.01.
Ha a házastársak együttesen megkötött támogatási, tartási és gondozási megállapodás alapján közösen fogadják el a másik fél szolgáltatásait, és közösen ígérnek ezekért ellenértéket, akkor az ellenértékért mindkét házastárs a saját személyében is teljes egészében felelősséggel tartozik, és a szolgáltatásokat teljesítő fél az ellenértéktől nem eshet el pusztán azon az alapon, hogy az egyik házastárs történetesen vagyon hátrahagyása nélkül halt meg [Csjt. 30. § (1) bek.; Ptk. 337. §].
A felperesek az alperesnek és az akkor még élő feleségének a kívánságára 1961-ben Ny.-ra költöztek a felek olyan megállapodása alapján, hogy a felperesek segítik, támogatják, szükség esetén gondozzák az alperest és a feleségét, akiknek a vagyona ennek ellenében az övéké lesz. Az alperes felesége 1979. április 17-én meghalt, örököse az alperes lett. A felesége halálát követően 1979. április 25-én az alperes végrendeletet alkotott, amelyben – a felperesek mintegy húszévi gondozásának elismeréseképpen – házának az 1/4 részét a II. r. felperesre hagyta, az I. r. felperesnek pedig ugyanezen az ingatlanilletőségen haszonélvezeti jogot biztosított. A végrendelkezés utáni időben azonban a felek között a viszony megromlott, az alperes elköltözött a testvéréhez, és a felperesek javára szóló végrendeletét visszavonta.
A felperesek a keresetükben az alperes és a felesége részére teljesített szolgáltatásaik ellenértéke fejében az alperes említett ingatlanának 15/75 részét vagy 150 000 forint megfizetését igényelték.
Az alperes a keresetet 30 000 forint erejéig elismerte, ezt meghaladóan a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárás lefolytatása után hozott ítéletével az alperest 120 000 forint és kamatai, továbbá a perköltség megfizetésére kötelezte. A járásbíróság – a Pp. 206. §-ára utalással – a felperesek szolgáltatásainak ellenértékét 120 000 forintban állapította meg.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és a marasztalási összeget 51 500 forintra leszállította azzal, hogy a felperesek ezt a követelésüket az alperesnek a feleségétől megörökölt takarékbetéteiből elégíthetik ki. A „felpereseknek az alperessel mint személyi adóssal szemben támasztott kereseti követelés tárgyában hozott ítéleti rendelkezést” a megyei bíróság hatályon kívül helyezte és a pert ebben a vonatkozásban megszüntette. A megyei bíróság azt állapította meg, hogy a felperesek 18 év és 3 hónap alatt teljesített szolgáltatásainak ellenértéke 123 000 forintot tesz ki, amelyből a felperesek csak az alperes feleségére eső felerészt igényelhetik az alperestől mint örököstől, a már fizetett 10 000 forint levonásával. A felpereseknek az alperes részére nyújtott szolgáltatások megtérítése iránti követelését a megyei bíróság idő előttinek minősítette a következő indokolással: „A felpereseknek az iránti igényük a várt örökség reményében nyújtott ellenszolgáltatások megtérítése iránt még nem nyílt meg, minthogy az alperes ma is él, s így lehetőség van arra, hogy az alperes a tervezett és a felperesek javára szóló végintézkedését megújítja és a felpereseket örökösévé tegye. Amennyiben pedig erre nem kerül sor, a felperesek követeléseiket mint hagyatéki tartozást csak az alperes halála után annak örököseivel szemben érvényesíthetik. Ez idő szerint azonban a felperesek az alperessel szemben ilyen igényt nem támaszthatnak azon az alapon, hogy a javukra tett végrendeletét visszavonta.”\parA jogerős ítéletnek a per megszüntetésére, továbbá a felperesek javára megítélt követelés kielégítésére vonatkozó rendelkezései ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A felperesek abban a reményben teljesítettek támogatási, tartási és gondozási szolgáltatásokat az alperes és felesége részére, hogy ezek örököseivé lesznek. A felperesek azonban az alperes felesége után sem örököltek, az alperes pedig a végrendeletét visszavonta. Ilyen körülmények között a peres felek jogviszonya megszűnt, és ennek következtében az alperes által sem ellenzett elszámolásra került sor. A felperesek ennek kapcsán jogszerűen igénylik az általuk teljesített szolgáltatások ellenértékét, a követelésük tehát az alperessel szemben nem idő előtti. Tarthatatlan az az álláspont, amely szerint a felperesek a követelésüket csak az alperes halála után az alperes örököseivel szemben érvényesíthetik, mert ez azt is jelentheti, hogy ha az alperes a vagyonát elidegeníti és az alperes után hagyaték nem marad, a felperesek a jogos követelésükhöz nem jutnak hozzá. Egyébként minden alapot nélkülöz annak feltevése, hogy az alperes újból végrendelkezhet a felperesek javára, mert ilyen szándékáról az alperes sem tett említést, és a peres felek közötti viszony megromlása következtében erre nincs remény, de ettől nem is tehető függővé a felperesek követelésének az érvényesítése.
Téves a másodfokú bíróságnak az a megállapítása is, mely szerint az alperes a felesége részére nyújtott szolgáltatásokért csupán mint a felesége örököse felelős. Amikor ugyanis a házastársak együttesen megkötött megállapodása alapján közösen fogadják el a másik fél szolgáltatásait, és közösen ígérnek ezekért ellenértéket, akkor az ellenértékért mindkét házastárs a saját személyében is teljes egészében felelősséggel tartozik, és a szolgáltatásokat teljesítő fél az ellenértéktől nem eshet el pusztán azon az alapon, hogy az egyik házastárs történetesen vagyon hátrahagyása nélkül halt meg [Ptk. 337. §, Csjt. 30. § (1) bekezdés].
De ettől függetlenül is helytelen a másodfokú bíróságnak felperesek javára megítélt követelés kielégítésére vonatkozó rendelkezése.
A Ptk. 679. §-ának (1) bekezdése ugyan kimondja, hogy az örökös a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és hasznaival felelős a hitelezőnek, ennek a rendelkezésnek az alkalmazási köre azonban értelemszerűen csak tárgyakra vonatkozik, a pénzre azonban nem, amennyiben pénz került az örökös birtokába. A takarékbetéti összeg pedig ilyen vonatkozásban pénznek felel meg. A döntés azért is rendkívül méltánytalan felperesekre nézve, mert az alperes jogosult rendelkezni a betétek felett, azok összegét felveheti, és ebben az esetben a kielégítés előírt módja meg sem valósítható.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdésére tekintettel a másodfokú íróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatásával az alperest terhelő marasztalási összeget 103 000 (egyszázháromezer) forintra leszállította, ehhez képest a felpereseket terhelő kereseti illeték összegét felemelte, egyben a költségmentességben részesült alperest a kereseti illeték alól mentesítette.
A marasztalási összeggel kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság utal arra, hogy a törvényességi óvás nem érintette a másodfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy a felpereseket a szolgáltatásaik ellenértéke fejében 123 000 forint illeti meg, és hogy a felperesek követelésébe be kell számítani azt a 20 000 forintot, amelyet a felperesek már megkaptak. Ennek a két összegnek a különbözete teszi ki a marasztalást.
Az alperes fellebbezése nagyobb részt alaptalannak bizonyult, ezért a Legfelsőbb Bíróság őt a fellebbezési eljárási költség megfizetésére is kötelezte, míg a felpereseket az összegszerűséget érintő fellebbezésük értékéhez képest – a fellebbezés sikertelensége folytán – a fellebbezési illeték megtérítésére kötelezte. (P. törv. II. 21 025/1982. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás