PK BH 1983/71
PK BH 1983/71
1983.02.01.
Ha a volt házastárs rászorultsága a házasság megszűnését követő 5 éven belül bekövetkezett, tartás iránti igényét később is, tehát nemcsak a házasság megszűnését követő 5 éven belül érvényesítheti [Csjt. 22. § (3) bek.].
Az 1935-ben született felperes és az 1930-ban született alperes 1955. november 26-án kötöttek házasságot, amelyből 1956-ban Katalin, míg 1958-ban Mihály utónevű gyermekeik születtek. Katalin házasságot kötött és a családjával együtt Budapesten él, a jelenleg tényleges katonai szolgálatot teljesítő Péter pedig bevonulásáig anyjával élt együtt a felperes bérleményét képező két szobás tanácsi bérlakásban. A felek házasságát a bíróság az 1974. július 12-én jogerőre emelkedett ítéletével bontotta fel. Az alperes idős apjával együtt lakik.
A felperes 1973–1974. évtől kezdődően ízületi megbetegedésben szenved, 1978 májusától keresőképtelen. Munkaképesség-csökkenése 70%-os, ezért a társadalombiztosítási igazgatóság az 1979. június 5-én kelt határozatával részére 1979. május 15-től kezdődő hatállyal 1588 forint rokkantsági nyugdíjat állapított meg. Az alperes ugyancsak rokkantsági nyugdíjas, nyugdíjának havi összege a bérkiegészítéssel együtt 3956 forint. A vele közös háztartásban élő apjának nyugdíja havi 1328 forint.
A felperes a keresetében 1981. április 1-jétől kezdődően havi 1000 forint házastársi tartásdíj megfizetésére kérte kötelezni az alperest, aki a kereset elutasítását részben a felperes érdemtelenségére, egyebekben pedig arra való hivatkozással kérte, hogy jövedelméből saját eltartásának sérelme nélkül nem képes a felperes részére házastársi tartásdíjat fizetni.
Az elsőfokú bíróság az alperest havi 500 forint házastársi tartásdíj megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy a szakértői vélemény alapján „egyértelmű az, hogy a felperes beteg, a nyugdíja mellett jövedelemszerző tevékenység folytatását nem tudja vállalni. Nyugdíjának összege nem elég a megélhetéséhez”.
Az alperes nyugdíjának összegét az elsőfokú bíróság 2861 forintban határozta meg a becsatolt nyugdíjszelvény alapján, megítélése szerint azonban az alperes még ebből az összegből is képes saját megélhetésének veszélyeztetése nélkül a felperes részére kiegészítő házastársi tartásdíjat fizetni. Megállapította a járásbíróság azt is, hogy a felperes a házastársi tartásra nem érdemtelen. Az elsőfokú bíróság ítéletét a Csjt. 21. §-ának (1) bekezdésére és 22. §-ának (3) bekezdésére alapította, megállapítva azt, hogy az utóbb felhívott törvényhely szerinti „kivételes rendelkezést azért tartotta alkalmazhatónak az elmúlt idő figyelembevételével is, mivel a szakértői véleményből megállapíthatóan a felperes betegsége még a házasság fennállása alatti időre vezethető vissza”.
A másodfokú bíróság az alperes által megfellebbezett ítéletet megváltoztatta és a keresetet elutasította. Álláspontja szerint a felperes által érvényesített tartási igény elbírálásánál az elsőfokú bíróság által felhívott jogszabályok rendelkezései az irányadók, azonban a „jelen esetben a Csjt. 22. §-ának (3) bekezdésében írt törvényi előfeltételek nem állapíthatók meg... tévesen állapította meg az elsőfokú bíróság a felperes betegségének a házasság fennállása alatti eredetét. Kétségkívül a felperes ízületi fájdalmainak kezdetét 1973–1974-es években jelölte meg, de emiatt először 1978 május 24-től állt kórházi kezelés alatt. Ebből következik, hogy betegsége a már hivatkozott Csjt. 22. §-a (3) bekezdésének alkalmazását nem indokolja”. Az alperes nyugdíjának összegét a megyei bíróság is havi 2861 forintban határozta meg, álláspontja szerint azonban ebből le kell vonni a 290 forintos kiegészítésként folyósított összeget, és így az egyébként a felperesnél rosszabb lakáskörülmények között élő alperes rokkantsági nyugdíjának összege az átlagos mértéket nem haladja meg. A jogerős ítélet indokolása szerint a felperes rászorultságának vizsgálatánál nem hagyható figyelmen kívül, hogy igényjogosultságát meghaladó nagyságú lakással rendelkezik, és ezért lehetősége van az egyik szoba bérbeadása útján a lakás fenntartási költségeit legalább részben fedező jövedelem elérésére.
A másodfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A másodfokú bíróság tévesen határozta meg az alperes havi nyugdíjának összegét 2861 forintban, ennek összege ugyanis a bérkiegészítéssel együtt 3956 forint (Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 15. sorszám alatt csatolt igazolása). Megalapozatlan a jogerős ítélet arra vonatkozó megállapítása is, hogy a felperes lakásának egyik szobáját bérbeadás útján hasznosíthatná. Ez a súlyosan beteg felperestől ugyanis nem várható el.
Tévesen értelmezik az eljárt bíróságok a Csjt. 22. §-ának (3) bekezdését. Ezt a szabályt az 1974. évi I. tv. iktatta a Családjogi Törvénybe.
Igen lényeges, a házasság erkölcsi tartalmával és a közfelfogással számoló rendelkezést tartalmaz a házasság felbontása utáni tartás igényelhetősége szempontjából a Csjt. 22. §-ának (3) bekezdése. Eszerint ugyanis az a volt házastárs, aki a tartásra a házasság felbontását követő 5 év eltelte után válik rászorulttá, csak különös méltánylást érdemlő esetben követelhet tartást. Ha viszont a házasság felbontásától számított 5 éven belül rászorulttá vált, úgy a megítélt tartást mindaddig szolgáltatni kell, amíg annak pozitív előfeltételei fennállanak és nem következtek be az érdemtelenség, illetőleg a tartás nyújtására való képtelenség megállapításának előfeltételei, illetőleg ezekre hivatkozással a kötelezett volt házastárs nem kérte a tartás szolgáltatására irányuló kötelezettsége alóli mentesítést. A Csjt. 22. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezésből következik az is, hogy amennyiben a házasság megszűnését követő 5 éven belül bekövetkezett a volt házastársi rászorultsága, úgy később is előállhat tartás iránti igényével. Ilyen jellegű követelését tehát ebben az esetben nemcsak a házasság megszüntetését követő 5 éven belül érvényesítheti. Ez a körülmény legfeljebb a tartásdíj visszamenőleg való követelésének szabhat határt (Csjt. 68. §).
A felek házasságát a bíróság az 1974. július 12-én jogerőre emelkedett ítéletével bontotta fel, a felperes 1978. május 24-től állt kórházi kezelés alatt, a szakértői vélemény szerint 1978 májusától gyakorlatilag keresőképtelen állapotban volt, szinte megszakítás nélkül orvosi kezelés alatt állt. Nyugdíjjogosultságának megállapítása pedig 1979. június 5-én, de 1979. május 15-től kezdődően, tehát a házasság felbontásától számított öt éven belül történt. A jogerős ítéletnek a felperes keresetét lényegében a felhívott törvényhely alapján elutasító rendelkezése tehát téves.
A felperes keresetét kizárólag a Csjt. 21. §-ának (1) bekezdése alapján kellett volna elbírálni. Ennek megfelelően – mint ahogy az lényegében meg is történt a per adatai szerint – vizsgálni kellett a felperes kereseti és vagyoni viszonyait, egészségi állapotát, családi viszonyainak és életkörülményeinek alakulását. A felperes munkaképesség-csökkenését a szakértői vélemény egyértelműen megállapította, a részére fizetett nyugdíj összege pedig legfeljebb a létminimum biztosítására elegendő.
A Csjt. 65. §-a szerint a kötelezett a tartás teljesítéseképpen köteles anyagi viszonyaihoz képest a jogosultat mindazzal ellátni, ami annak megélhetéséhez szükséges. Ez a rendelkezés a rokontartásra vonatkozik, de ilyen mértékű tartás a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint a házastársat, illetőleg a volt házastársat is megilleti. Ezzel a törvényi rendelkezéssel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság a módosított 8. számú Irányelvének 7/a. pontjában kifejtette, hogy a szükséges tartás nem jelent szűkös tartást, különösképpen akkor nem, ha a tartásra kötelezett kereseti, jövedelmi viszonyai és teljesítőképessége a jogosult számára is magasabb életszínvonalat tennének lehetővé. Az irányelvnek a szülőtartásdíj mértékét érintő ezt az iránymutatását az ítélkezési gyakorlat a házastársi tartásdíj mértékének megállapításánál is alkalmazza.
Az alperesnek 4000 forintot megközelítő nyugdíja van, sorrendiségben a felperest megelőző más személy eltartásáról nem köteles gondoskodni. A per adatai szerint nyugdíját bizonyos levonások terhelik ugyan, de ezek nem olyan jellegűek, amelyeket a házastársi tartásdíj-fizetési kötelezettség ne előzne meg. Az alperes tehát saját megélhetésének veszélyeztetése nélkül képes arra, hogy a felperes részére rászorultságával arányban álló kiegészítő házastársi tartásdíjat fizessen. Mindezen körülményeknek a mérlegelése alapján az elsőfokú bíróságnak az a döntése mutatkozik helytállónak, amely az alperest kiegészítő házastársi tartásdíj megfizetésére kötelezte, bár az ítélet indokolásának a Csjt. 22. §-ának (3) bekezdésével kapcsolatos része téves.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta és az alperest az alaptalan fellebbezésével felmerült költségek megfizetésére kötelezte. (P. törv. II. 20 493/1982. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás