PK BH 1984/102
PK BH 1984/102
1984.03.01.
I. Ha a megállapodáshoz hatósági engedélyre volt szükség, az abból fakadó jogvita eldöntése előtt tisztázni kell, hogy a felek az engedélyt megkapták-e. Annak hiányában ugyanis a felek megállapodására az érvénytelenség jogkövetkezményeit kell alkalmazni [Ptk. 215. § (3) bek., 237. §, 238. §].
II. A sértettnek a büntetőeljárásban érvényesített kárigénye csak annyiban ítélt dolog, amennyiben elbírálásra is került [Pp. 229. § (1) bek.; Be. 215. § (1) bek.].
A felperes 1956. év óta Svájcban élt, ideiglenes lakása Magyarországon L. községben van. A felperes 1980 tavaszán Magyarországon tartózkodott, és 1980 április 27-én utazott vissza Svájcba. Elutazása előtt megállapodott unokaöccsével, az alperessel abban, hogy az alperes a felperes házában lakhat, köteles azonban a házat és a kertet rendben tartani, a felperes kutyáit etetni, gondozni és művelni a felperes 400 négyszögöl területű szőlő – és 600 négyszögöl területű kukoricaföldjét. A felperes elutazása előtt egy motorkerékpárt vásárolt az alperes részére, és kifizetett helyette 5000 forint pénzbüntetést. A felperes az alperesnek költségeit fedezésére 14 000 forintot adott át, a szomszédban lakó M. B.-nénál pedig 20 000 forint készpénzt hagyott azzal, hogy amennyiben az alperesnél levő pénzösszeg a szükséges kiadásokat nem fedezi, úgy jogosult a további kiadásokat ebből az összegből kifizetni.
Az alperes 1980 áprilisában és májusában dolgozott a felperes mezőgazdasági ingatlanain, utóbb azonban a művelést elhanyagolta. A felperes engedélye nélkül az alperes értékesítette a felperes különböző ingóságait, és a kapott összeget a reá bízott összeggel, valamint az M. B.-nénál hagyott 20 000 forinttal együtt elköltötte.
A felperes 1980. augusztus 8-án érkezett ismét Magyarországra, ekkor az alperest elszámolásra szólította fel, majd észlelve azt, hogy a lakásban hagyott ékszerei is hiányoznak, az alperes ellen feljelentést tett. Az alperes ellen indult büntetőeljárás során a bíróság bűnösnek mondotta ki az alperest sikkasztás bűntettében és ittas járművezetés vétségében és ezért őt 10 hónapi szabadságvesztésre és 3 évre a járművezetéstől való eltiltásra ítélte. Kötelezte az alperest 14 830 forintnak és kamatainak a felperes részére való megfizetésére. Ezt meghaladó polgári jogi igényével a felperest (a büntetőeljárás során sértettet) a törvény egyéb útjára utasította.
A felperes keresetében 54 260 forint és kamatai megfizetésére kérte az alperes kötelezését.
Az alperes 10 000 forint erejéig elismerte a követelést, egyebekben azonban a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság arra kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 34 424 forintot és ezen összeg 1980. augusztus 1. napjától járó évi 5%-os kamatát, valamint 4000 forint részperköltséget. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az ítélet indoklása szerint a peres felek között részben megbízási, részben letéti szerződés jött létre. A megbízási szerződés teljesítéséhez a felperes 35 630 forintot adott át az alperesnek, s ezen összegből 9550 forint igazolt kiadása merült fel. Így tehát a megbízási jogviszony alapján az alperes 28 814 forintot köteles a felperesnek megfizetni. Ezenkívül a letéti szerződés alapján az alperes további 4910 forintot köteles a felperesnek megfizetni, valamint azt a 700 forintot, amelyet helyette a felperes térített M. B.-nénak.
A fellebbezés folytán eljárt másodfokú bíróság az első fokú ítéletet részben és akként változtatta meg, hogy az alperest terhelő marasztalás összegét 10 000 forintra, az első fokú eljárás költségét pedig 1000 forintra leszállította. Egyebekben az ítéletet helybenhagyta, és a felperest kötelezte 1000 forint fellebbezési részköltség és 750 forint illeték megfizetésére. Az alperest 300 forint illeték térítésére kötelezte.
A másodfokú bíróság elfogadta az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, hogy a peres felek közötti jogviszony nem minősül munkaviszonynak, hanem megbízásnak. Álláspontja szerint azonban a felperes által az e jogviszonyból származó és már a büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igény tárgyában a büntető bíróság jogerős ítélete akkor is ítélt dolognak minősül, ha a büntető ítélet rendelkező része tartalmaz is olyan kitételt, hogy az „ezt meghaladó kárigényével a sértett egyéb törvényes útra utasítja”. Ezért tehát álláspontja szerint a büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény keretei között a felperes követelése ítélt dolognak minősült, s ezért e körben az igény érdemben nem vizsgálható. Az ott érvényesített igényeken túl a felperes kárigényét mérlegelés alapján 10 000 forintban állapította meg.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A per adataiból megállapíthatóan a felperes 1956. év óta külföldön, Svájcban él, és csupán esetenként rövidebb ideig tartózkodik Magyarországon. Ebből tehát az következik, hogy a felperes a devizaszabályok alkalmazása szempontjából külföldinek minősül. Ha pedig a felperes külföldi, úgy a peres felek között megkötött megbízási és letéti szerződéshez az 1974. évi 1. számú tvr. 5. §-a (1) bekezdésének f) pontja, valamint a 6. § (1) bekezdésének b) pontja, továbbá az 1/1974 (I. 17.) PM számú rendelet 8. §-ának (1) bekezdése szerint a devizahatóság engedélye volt szükséges.
Tévedtek tehát az eljárt bíróságok, amikor nem vizsgálták azt, hogy a peres felek a perbeni szerződésekhez a devizahatóság engedélyét kérték-e, illetőleg megkapták-e, vagy annak hiányában a szükséges engedély jelenleg pótolható-e. A bíróságok ugyanis csak ennek vizsgálata után foglalhatnak állást abban a kérdésben, hogy a peres felek közötti jogviszony érvényes megbízási és letéti szerződésnek minősülhet-e, amelynek alapján az e szerződésekre irányuló szabályok figyelembevételével kell a felek közötti elszámolást elvégezni, vagy pedig a szükséges engedély hiányában a szerződés érvénytelen, amelyre a Ptk. 215. §-ának (3) bekezdése értelmében az érvénytelenségi jogkövetkezményeit kell alkalmazni és a felek közötti elszámolást a Ptk. 237. §-ának alkalmazásával elvégezni.
Figyelemmel kell lennie a bíróságnak arra is, hogy bár a per megindításához az 1974. évi 1. számú tvr. 13. §-a szerint a devizahatóság engedélye nem szükséges, az alperest azonban a perrel kapcsolatos bejelentési kötelezettség terheli az 1/1974 (I. 17.) PM számú rendelet 20. §-ának (2) bekezdése alapján.
De tévedett a másodfokú bíróság akkor is, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felperes mint sértett által a büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény tekintetében teljes egészében akadálya van az érdemi elbírálásnak.
A Pp. 229. §-ának (1) bekezdése szerint a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek – ideértve azok jogutódait is – egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék (anyagi jogerő).
Az eljárt bíróságok által beszerzett büntetőügy adataiból megállapítható, hogy a felperes ott sértettként polgári jogi igényt érvényesített az ékszerek ellenértéke, valamint az alperes által elköltött pénzösszeg erejéig. A büntetőbíróság a jogerős ítéletében az alperest 14 830 forint és ennek 1980. június 23-tól járó évi 5%-os kamata megfizetésére kötelezte, ezt meghaladó igényével a sértettet (felperest) egyéb törvényes útra utasította. A Be. 215. §-a (1) bekezdésének alkalmazása során kialakult ítélkezési gyakorlat szerint a bíróság nincs elzárva attól, hogy a sértett által érvényesített polgári jogi igénynek csupán egy része tekintetében hozzon marasztaló döntést, és az igénynek azzal a részével, amelynek elbírálása a bizonyítási nehézségek miatt vagy más okból az eljárás befejezését jelentősen késleltetné, a sértett egyéb törvényes útra utasítja. Ez a rendelkezés azonban nem azonos az érvényesített igény elutasításával, nem jelenti annak érdemi elbírálását, tehát ítélt dolognak sem tekinthető.
A büntetőügy adataiból megállapíthatóan a bíróság kizárólag 1 db köves gyűrű 5000 forint 1 db arany nyakkendőtű 3000 forint ellenértéke és 6830 forint készpénz, összesen 14 830 forint tekintetében bírálta el a sértett (a felperes) polgári jogi igényét. Az ezt meghaladó igények tekintetében tehát nincs olyan jogerős határozat, amelyre figyelemmel a felperes 14 830 forintot meghaladó igénye ítélt dolognak lenne tekinthető.
A bíróságok akkor jártak volna el helyesen, ha – a szerződés érvényessége esetén az ügyletre vonatkozó szabályok szerint, érvénytelenség esetén pedig – ennek jogkövetkezményeit alkalmazva – kiszámítják a felperest megillető összeget, s ennek során a jogerős büntetőítéletben az ékszerek ellenértéken túl megítélt 6830 forintos marasztalási összeget veszik figyelembe olyan igényként, amely vonatkozásban már jogerős ítélet eldöntötte a felperes követelését, s amely részben ítélt dologról lehet szó.
Az előadottakra figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság mindkét fokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, egyben az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította [Pp. 274. §-ának (3) bekezdése]. (P. törv. III. 20 961/1982. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás