GK BH 1984/111
GK BH 1984/111
1984.03.01.
A közös vállalat vagyonának azt a más gazdálkodó szervezetnek átengedett részét, amelyre nézve a közös vállalat a rendelkezés jogát fenntartotta, fel kell venni a közös vállalatból kilépő tag vagyonrészesedésének megállapításához alapul szolgáló vagyonmérlegbe [Ptk. 112. § (1) bek., 228. § (2) bek., 361. § (1) bek.; 7/1977. (III. 12.) MT sz. r. 150. § (3) bek.].
A felperes mint az alperes gazdálkodó szervezet tagja az 1978. november 28. napján kelt levelében bejelentette az akkor még közös vállalkozásból való kilépését. Az alperes igazgatótanácsa az 1979. január 11. napján kelt határozatával hozzájárult a felperes kilépéséhez, egyidejűleg úgy rendelkezett, hogy a felperes 64 000 Ft-ot kitevő vagyoni hozzájárulását az 1978. évi zárszámadást követően egy éven belül, míg az 1978. évi mérleg szerinti vagyoni növekmény felperest megillető 11,25%-ának 50%-át 1980. december 31-ig, 50%-át pedig 1983. december 31-ig kell kifizetni. Ennek megfelelően az alperes a 64 000 Ft-ot, továbbá 2 221 000 Ft felosztható vagyonnak 1,25%-át, azaz 250 000 Ft-ot kifizetett a felperesnek.
A felperes ezt nem találta kielégítőnek, ezért a keresetében az őt megillető vagyoni növekmény összegét 2 970 000 Ft-ban, a kifizetés idejét pedig két évben, az alperes a védekezésében ezzel szemben a felperest még megillető összeget 1 429 000 Ft-ban, kifizetésének határidejét pedig 5 évben kérte megállapítani.
Az elsőfokú bíróság az alperest 2 970 000 Ft vagyoni részesedésnek 1983. december 31. napjáig történő megfizetésére kötelezte. A bíróság az alperes 26 403 000 Ft vagyoni növekményéből indult ki, a kifizetés idejét pedig a 7/1977. (III. 12.) MT számú rendelet 150. §-ának (3) bekezdése alapján állapította meg.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezett.
A Legfelsőbb Bíróság a felperes fellebbezését nem, az alperes fellebbezését az ítéletnek az alperest 1 429 000 Ft-ot meghaladóan marasztaló rendelkezése tekintetében nem kellően megalapozottnak találta. Az elsőfokú bíróság ugyanis 26 403 000 Ft vagyoni növekmény alapulvételével állapította meg a marasztalás összegét, ezzel szemben az alperes először 14 558 000 Ft-ban, majd 12 701 000 Ft-ban jelölte meg a felosztható vagyon összegét. Ezen eltérő adatokra tekintettel könyvszakértővel kellett volna vizsgálni azt, hogy a felperes igényelhet-e jogszerűen az elismert összeget meghaladóan vagyoni részesedést az alperestől. Ezért a Legfelsőbb Bíróság részítéletében az első fokú ítéletnek a felperest megillető vagyoni részesedés kifizetésének a határidejére vonatkozó rendelkezést helybenhagyta, az alperest 1 429 000 Ft-ban, valamint 42 290 Ft illetékben marasztaló részét meghaladóan pedig hatályon kívül helyezte, és az eljárt bíróságot ebben a keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
A felperes az újabb eljárásban az alperest az elismert összegen felül további 1 541 000 Ft vagyoni részesedés megfizetésére kérte kötelezni.
Az elsőfokú bíróság a hatályon kívül helyező végzésben kapott iránymutatásnak megfelelően szakértővel vizsgáltatta az alperes felosztható vagyonának összegét, majd az alperest további 1 069 512 Ft vagyoni részesedés kifizetésére kötelezte. Az ítéletét könyvszakértői szakvéleményre alapította.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett. Szerinte az elsőfokú bíróság a felosztható vagyon szempontjából indokolatlanul hagyta figyelmen kívül a lakásépítési hozzájárulást, valamint az mg. tsz.-nek átadott fejlesztési alapot, mert az előbbit az abban részesülő dolgozók visszafizetik, az utóbbi pedig – amellett, hogy feltételesen került átadásra – 10 éven keresztül 4%-os vagyonnövekedést eredményez az alperesnél.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést nem találta alaposnak, ezért az első fokú ítéletet helybenhagyta. Rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság a felosztható vagyon összegének meghatározásánál indokoltan hagyta figyelmen kívül mind a lakásépítési hozzájárulást, mind pedig az mg. tsz.-nek horgonyzó üzem létesítése céljából átengedett fejlesztési alapot. Ezek ugyanis a kilépéskor nem képezték az alperes vagyonát, felosztásra tehát nem kerülhettek. Más kérdés, és így nem tartozik e per keretébe az, hogy ha a fejlesztési alap átengedése tárgyában kötött szerződés az mg. tsz. hibájából meghiúsul, és ez okból 3,5 millió forintot köteles visszafizetni, a felperes – amennyiben egyéb jogszabályi feltételek is fennállanak – további részesedésre tarthat igényt az alperessel szemben.
Ilyen előzmények után a felperes újabb keresetet terjesztett elő az alperessel szemben, és abban annak megállapítását kérte, hogy az mg. tsz.-nek átengedett fejlesztési alap ellenében „a szerződés szerint járó és az értékesített termékek jóváhagyott termelői árának 4%-ában meghatározott díj 11,25%-a őt (felperest) illeti meg”.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint a fejlesztési alap átengedése tárgyában az alperes és az mg. tsz. között 1978. évben létrejött szerződés értelmében az alperes az általa kifejlesztett és ajánlott sertéstenyésztést szolgáló gépésztechnológiai berendezések gyártásával és forgalmazásával bízta meg az mg. tsz.-t. Ehhez biztosított a részére 3,5 millió forint fejlesztési alapot. Az alperes kötelezte magát arra, hogy a termékek gyártásánál, fejlesztésénél hasznosítható tapasztalatait elsősorban az mg. tsz.-nek adja át. Az alperest a 4%-os díjazás valójában több oldalú hasznosítási, tanácsadási szolgáltatásai ellenében illeti meg, és az nem azonos a horgonyzó üzem termékeinek árbevételéből képződő részesedéssel. A felperes már nem tagja a közös vállalatnak, vagyis már nem vesz részt annak tevékenységében, következésképpen a 4%-os díjból való részesedés megállapítására irányuló kereset alaptalan.
A felperes a keresetet elutasító ítélet ellen fellebbezett, majd a fellebbezési eljárásban a Pp. 387. §-ának (3) bekezdésére és 247. §-a (1) bekezdésének c) pontjára utalással megállapítás helyett az alperest az mg. tsz. által időközben visszautalt 3,5 millió forint 11,25%-ának és ezen összeg 5%-os kamatának a megfizetésére kérte kötelezni. Annak igazolására, hogy az alperes a 3,5 millió forintot visszakapta, csatolta az mg. tsz. hozzá intézett két táviratát.
A fellebbezés részben alapos.
Az erre irányuló vita folytán mindenekelőtt abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a felperesnek a fellebbezési eljárás során előterjesztett, marasztalásra irányuló kérelme nem minősül-e meg nem engedett keresetváltoztatásnak. A Legfelsőbb Bíróság a kérdést nemlegesen döntötte el. A Pp. 247. §-a (1) bekezdésének c) pontjában foglalt rendelkezés ugyanis lehetővé teszi, hogy a felperes az alapeljárásban igényelt megállapítás (Pp. 123. §) helyett teljesítést követelhessen, a Pp. 387. §-ának (3) bekezdése pedig ilyen esetben megengedi a fellebbezési kérelemnek a fellebbezési tárgyalás berekesztéséig történő megváltoztatását.
Ami az alperes marasztalására irányuló kérelem érdemét illeti, az alperes és az mg. tsz. között az utóbbi telepén felépítendő horgonyzó üzem létesítése céljából 3,5 millió forint fejlesztési alap átadása tárgyában érvényesen létrejött „Együttműködési Szerződés”-nek van perdöntő jelentősége. Eszerint az alperes „kizárólag” horganyzóüzem létesítése céljából 3,5 millió forint fejlesztési alapot ad át az mg. tsz.-nek, amelynek rendeltetési célra történő felhasználását jogosult ellenőrizni. Amennyiben a szerződés célja az mg. tsz. magatartása folytán meghiúsul, az köteles a 3,5 millió forint fejlesztési alapot visszafizetni. A szerződés érvényességi idejének 1988. december 31. napján történő lejárta után azonban az alperes az átadott 3,5 millió forint fejlesztési alapot már nem követelheti vissza.
Az mg. tsz. – mivel a tervezett beruházás nem jött létre – a 3,5 millió forintot 1979. év folyamán több részletben – az alperes által is elismerten – visszautalta az utóbbinak.
E tényállás alapján tehát azt kellett vizsgálni, hogy a felperesnek a közös vállalkozásából való kilépésekor a vállalkozás vagyonában levőnek tekinthető volt-e az a 3,5 millió forint, amelyből a felperes a vagyoni részesedését kérte.
Az kétségtelen, hogy a közös vállalkozásból kilépő tag részére fizetendő vagyonrész összegét szabályszerű vagyonmérleg alapján kell megállapítani. Kérdés azonban, hogy e vagyonmérlegnek mit kell tartalmaznia.
A fejlesztési alap része a közös vállalkozás vagyonának, azzal tehát tulajdonosként – a jogszabályok adta keretek között – rendelkezhetik. A tulajdonost megillető részjogosítványok alapján a közös vállalkozást a birtoklás, a használat és a rendelkezés joga egyaránt megilleti, és ezeket a jogosítványokat a Ptk. 112. §-ának (1) bekezdése szerint másnak átengedheti. Abban az esetben azonban, ha a tulajdonjogot másnak nem egészében, vagyis nem az összes részjogosítvány tekintetében engedi át, tulajdonváltozásról nem lehet szó. A perbeli adatok annak megállapítására nyújtanak alapot, hogy az alperes a fejlesztési alap átengedésével a tulajdonosi jogosítványáról nem kívánt lemondani, hiszen az mg. tsz.-szel kötött szerződésben olyan megállapodás szerepel, hogy az átengedett fejlesztési alap csak meghatározott, az alperes által megjelölt célra fordítható, és hogy az alperesnek jogában áll annak felhasználását rendszeresen ellenőrizni. Rendelkezési jogának fenntartásával tehát az alperes a tulajdonjogot magának fenntartotta, ezért az átengedett fejlesztési alapot az 1978. évi vagyonmérlegben szerepeltetni kellett volna.
Megállapítható volt az is, hogy az alperes az mg. tsz.-szel kötött szerződés hatályának megszűntét egyébként bizonytalan, jövőbeni eseménytől tette függővé [Ptk. 228. § (2) bek.], ebből pedig okszerűen következik, hogy a bontó feltétel bekövetkezése (a beruházás elmaradása) folytán a szerződés visszaható hatállyal megszűnt, azaz olyan helyzet állott elő, mintha a felek a szerződést meg sem kötötték volna, az mg. tsz. által „visszautalt” 3,5 millió forint pedig osztja a felperes kilépésekor meglevő felosztható vagyon jogi sorsát. Amennyiben az ilyen körülmények között visszafizetett pénzeszközök nem képeznék a felosztható vagyon részét, az abból másokat jogszerűen megillető hányad erejéig az érintett közös vállalkozás jogalap nélkül gazdagodna [Ptk. 361. § (1) bek.].
Mindezekre tekintettel a bontó feltétel bekövetkezése – a beruházás megvalósulásának elmaradása – folytán az alperes és az mg. tsz. között létrejött szerződés a kötés idejére visszamenő hatállyal megszűnt. Az mg. tsz. által ez okból visszautalt 3,5 millió forintot tehát olyannak kell tekinteni, mintha az a felperes kilépésekor is a felosztható vagyon részét képezte volna. Ezért a 3,5 millió forintnak a felperest megillető 11,25%-os részarányát, azaz 393 750 Ft-ot 1983. december 31-ig az alperesnek ki kell fizetnie. A kereset ennyiben alapos.
A késedelmi kamatra irányuló kérelem ellenben alaptalan, mert a megítélt összeg kifizetésének jogszabályilag megengedett leghosszabb ideje (5 év) még nem telt el. A felperes kilépésétől számítva a kifizetés határideje 1983. december 31., fizetési késedelem tehát nincs, a késedelem hiánya pedig a kamat jogszerű érvényesítésének lehetőségét kizárja.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján az első fokú ítéletet részben megváltoztatva, a fenti értelemben határozott. (Legf. Bír. Gf. II. 31 190/1981. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás