MK BH 1984/125
MK BH 1984/125
1984.03.01.
Havidíjas (időbéres) dolgozót a helyettesítés első harminc napjára nem illeti meg helyettesítési díj [53/1953. (XI. 28.) MT sz. r. 118. § (1) bek.; 7/1967. (X. 8.) MüM sz. r. 1. § (2) bek.; 17/1979. (XII. 1.) MüM sz. r. 51. § (2)–(3) bek.; MK 16. sz.; 218. sz. MüM állásfogl.].
A felperes 1981. március 1-jéig főkönyvelőként, ezt követően gazdasági tanácsadóként dolgozott mint az alperes alkalmazottja.
A felperes a vállalat döntőbizottságához benyújtott kérelmében 37 000 forint összegű munkabér-különbözet, továbbá az 1979. november 16-tól 1980. február 16-ig és az 1981. december 1-jétől 1981. január 16-ig terjedő időre helyettesítési díj megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A felperes a munkaügyi döntőbizottság elutasító határozatát a kérelmével azonos tartalmú keresettel támadta meg a munkaügyi bíróságnál, amely elutasította a keresetét.
A Legfelsőbb Bíróság törvényességi óvás folytán hozott határozatával a munkaügyi bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A törvényességi határozatnak a helyettesítési díj jogalapjára vonatkozó indoklása egyebek között idézi az 1980. január 1. napján hatályba lépett 17/1979. (XII. 1.) MüM számú rendelet (R.) 51. §-ának (3) bekezdését, amely szerint az időbéres (havidíjas) dolgozónak helyettesítési díj akkor jár, ha egyfolytában 30 napon túl helyettesít. A helyettesi munkakörben alkalmazott dolgozót csak a helyettesítés negyedik hónapjától kezdődően illeti meg a helyettesítési díj.
A törvényességi határozat kimondja: e jogszabályi rendelkezés értelme az, hogy az egyfolytában harminc napon túl helyettesítő dolgozót nemcsak a harmincadik napot követő időre, hanem a helyettesítés teljes tartamára – tehát már a helyettesítés első napjától kezdve – megilleti a helyettesítési díj.
A Legfelsőbb Bíróság határozata ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Az R. 51. §-a (3) bekezdésének az a helyes értelme, hogy az egyfolytában harminc napon túl helyettesítő havidíjas dolgozót megillető helyettesítési díjnak – az egyéb feltételek mellett – nemcsak a jogalapjához tartozik az a követelmény, hogy a dolgozó 30 napon túl végezze a helyettesítést, hanem e szabálynak az igény összegszerűségét illetően is van tartalma: nevezetesen, hogy a díj a helyettesítő dolgozót csak a harmincegyedik naptól kezdve illeti meg.
Mind a jogtudomány, mind az állandó ítélkezési gyakorlat által követett értelmezési jogelv az, hogy a kivételes szabályt nem lehet kiterjesztően értelmezni. Az R. felhívott 51. §-a (3) bekezdésének első mondata kivételes szabály, amely megszorítást szab meg a helyettesítési díjazás körében. Mivel nem tűnik ki belőle világosan, hogy a 30 napon túli helyettesítés csak díjazási jogosultság avagy – kiterjesztő szemlélettel – összegszerűleg már a helyettesítés első napjától követelhető díjazásra vonatkozó jogosultság feltétele-e: kivételes szabály értelmezéséről lévén szó, helyes megközelítés mellett az első, megszorító értelmezést kell elfogadni. Ezt az is megerősíti, hogy a határozatban is felhívott MK 16. számú kollégiumi állásfoglalás indoklása is ezt a megszorító álláspontot teszi magáévá, amikor az indokolásában kifejezetten kimondja: „Az említett jogszabály [ti. az R. 51. § (3) bekezdése] rendelkezésére tekintettel nem lehet kétséges, hogy a havidíjas dolgozó a harmincegyedik naptól kezdődően helyettesítési díjra jogszerűen csak akkor tarthat számot, ha az egyes helyettesítések időtartama egyfolytában harminc napon túl terjedt”.
A felhívott jogszabály második mondatából sem lehet más következtetésre jutni. Ez a szabály ugyancsak a fenti elvet veszi alapul, csupán más szavakkal írja körül, amikor úgy rendelkezik, hogy a helyettesi munkakörben alkalmazott dolgozót csak a helyettesítés negyedik hónapjától illeti meg a helyettesítési díj. Ebből tehát nem lehet az első fordulattal ellentétes következtetésre jutni.
A helyettesítés díjazását szabályozó, egymást felváltó jogszabályok történeti fejlődését alapul vevő jogszabály-értelmezés is az előzőekben kifejtett álláspontot támasztja alá.
A helyettesítés díjazását legkorábban az 53/1953. (XI. 28.) MT számú rendelet (első Mt. V.) szabályozta. E rendelet 118. §-a (1) bekezdésének második mondata szerint „a havidíjas dolgozót csak a helyettesítés harmincadik napjától illeti meg a helyettesítési díj”. A felhívott jogszabály tehát félreérthetetlenül és egyértelműen úgy rendelkezett, hogy – havidíjas dolgozó esetében – a helyettesítés első harminc napjára nem jár helyettesítési díj.
1968. január 1-jével új munkajogi szabályok léptek hatályba. Ezek közül a 7/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet rendelkezett a munka díjazásának egyes kérdéseiről és ezek körében a helyettesítés díjazásáról. A felhívott rendelet 1. §-ának (2) bekezdése szerint „a havidíjas dolgozót magasabb munkakörű dolgozó helyettesítése esetén a magasabb munkakörnek megfelelő munkabér akkor illeti meg, ha egyfolytában harminc napon túl helyettesít”.
A 7/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 1. §-ának (2) bekezdését a jogszabályalkotó – a Munkaügyi Minisztérium – a Szakszervezetek Országos Tanácsával egyetértésben úgy értelmezte, hogy „a havidíjas dolgozót csak a helyettesítés harmincegyedik napjától kezdve illeti meg a helyettesítési díj” (218. számú MüM állásfoglalás).
Az 1980. január 1-jétől hatályos 17/1979. (XII. 1.) MüM számú rendelet (R.) 51. §-a módosította a helyettesítés esetén járó díjazásra vonatkozó rendelkezéseket. Ezek a módosítások a havidíjas dolgozókat két irányban érintették. A helyettesítés díjazását a ténylegesen ellátott munkakör magasabb jellegére tekintet nélkül is lehetővé tették [R. 51. § (3) bek.], és kiegészítették a korábbi szabályozást a rendes munkakör ellátása mellett történő helyettesítés díjazásával [R. 51. § (2) bek.]. Azt a rendelkezést azonban, hogy az időbéres (havidíjas) dolgozónak mikortól kezdve jár helyettesítési díj, az új jogszabály minden módosítás nélkül vette át a korábbi jogszabályból, azzal egyezően kimondva, hogy „az időbéres (havidíjas) dolgozónak helyettesítési díj akkor jár, ha egyfolytában harminc napon túl helyettesít”. [R. 51. § (3) bek.].
A jogszabály e körben változatlan tartalmára tekintettel nyilvánvalóan helytálló a korábbi jogszabályok alapján kialakult az a jogértelmezés, hogy a havidíjas dolgozónak a helyettesítés első harminc napjára a helyettesítésért nem jár díjazás. Ezt az álláspontot fogadta el a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiuma is a 16. számú állásfoglalásában.
A határozat tehát – bár méltányos megközelítésből indul ki – téves eredményre jutott, amikor a vázolt okfejtéssel ellentétbe került.
Mindezekre figyelemmel a felperest helyettesítési díj – a törvényességi határozatban helytállóan meghatározott feltételek fennállása esetén és az úgyszintén helytállóan megjelölt mértékben – az egyes helyettesítések harmincegyedik napjától, azonban az R. hatálybalépésének időpontjára figyelemmel csak 1980. január 1-jétől kezdődően illeti meg. Ez utóbbi körülményre szintén helytállóan utalt a törvényességi határozat.
Ehhez képest, ha helytállónak bizonyul a felperesnek az az előadása, hogy 1979. november 26-tól 1980. február 16-ig és 1980. december 1-jétől 1981. január 16-ig helyettesítette az alperes anyag- és áruforgalmi osztályvezető beosztású dolgozóját, az előzőekben kifejtettek szerint járó helyettesítési díj iránti igénye az 1980. január 1-jétől 1980. február 16-ig és az 1980. december 31-től 1981. január 16-ig terjedő időszakokra tekinthető megalapozottnak. (Eln. tan. M. törv. 10 228/1983. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás