BK BH 1984/428
BK BH 1984/428
1984.11.01.
A segítségnyújtás elmulasztása bűntettének és a cserbenhagyás vétségének elhatárolásánál irányadó szempontok [Btk. 172. § (3) bek., 190. §].
A terheltet a katonai bíróság halált okozó ittas járművezetés bűntette és segítségnyújtás elmulasztásának a veszélyhelyzetet előidéző által elkövetett bűntette miatt halmazati büntetésül 5 évi – börtönben végrehajtandó – szabadságvesztésre, 5 évre a járművezetéstől eltiltásra és 3 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A sorkatonai szolgálatot teljesítő terhelt eltávozáson polgári lakóhelyén tartózkodott. A nap folyamán szeszes italt fogyasztott, s emiatt az esti órákban a feleségével nézeteltérése támadt. A terhelt ezek után a tulajdonában levő személygépkocsival a községbe hajtott, majd 18 óra tájban újból a lakóhelye felé indult. Ez alkalommal a járművet alkoholtól közepes mértékben befolyásolt állapotban vezette (2,2 ezrelék véralkohol-koncentráció). A község belterületén az esti sötétségben, tompított világítással, mintegy 60 km/óra sebességgel haladt, amikor ittassága és figyelmetlensége folytán nem észlelte, hogy előtte azonos irányban halad kerékpáron a sértett, aki az 5 éves gyermekét is szállította. A kerékpár hátsó világítása nem működött.
A terhelt a sértetteknek nekihajtott, majd fékezés és megállás nélkül eltávozott a helyszínről. A sértett nagyfokú belső, heveny vérzésekkel járó, gyermeke pedig többszörös koponyasérülésben álló és agyroncsolódással társult sérüléseket szenvedett, s ezeknek hatására mindkét sértett a baleset után rövid idő alatt a helyszínen meghalt. A balesetet észlelők azonnal intézkedtek mentő hívására, de azok megérkezésekor eredményes segítségnyújtásra már nem volt lehetőség.
A terhelt javára bejelentett fellebbezések folytán az első fokú ítéletet a Legfelsőbb Bíróság a cselekmény jogi minősítésére vonatkozó részében megváltoztatta: az elsőfokú bíróság által a Btk. 172. §-ának (1) és (3) bekezdésébe ütköző segítségnyújtás elmulasztása bűntetteként értékelt cselekményt a Btk. 190. §-ába ütköző cserbenhagyás vétségeként minősítette. Álláspontja szerint: mivel a sértettek a baleset helyszínén életüket vesztették, nem volt olyan személy, aki segítségre szorult volna.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság ítélete ellen a cselekmény téves minősítése miatt emelt törvényességi óvás alapos.
A Btk. 190. §-a szerinti cserbenhagyás vétségét az a közlekedési balesettel érintett jármű vezetője valósítja meg, aki a helyszínen nem áll meg, illetve onnan eltávozik, mielőtt meggyőződnék arról, hogy valaki megsérült-e, avagy az életét vagy testi épségét közvetlenül fenyegető veszély miatt segítségnyújtásra szorul-e.
A törvény szövegéből nyilvánvaló, hogy a törvény elsődlegesen a KRESZ 58. §-ának (1) bekezdése szerinti „megállási kötelezettség” megszegéséhez fűz büntetőjogi következményeket, vagyis az elkövetőt azért fenyegeti büntetéssel, mivel a baleset helyszínén nem állt meg és nem győződött meg arról, került-e valaki segítségnyújtást igénylő helyzetbe. Nem esik e törvényi tényállás körébe az a tevékenység, amikor az elkövető magatartásával ténylegesen előidézett olyan eredményt, amely segítségnyújtást igényel és azt elmulasztja. Ez utóbbi magatartás már túlterjed a cserbenhagyás vétsége tényállásának körén. A cserbenhagyás tehát csak akkor állapítható meg, ha nem volt a baleset hatókörében olyan személy, aki akár sérülése, akár veszélyhelyzete folytán segítségre szorult volna. Ha sérüléses vagy veszélyhelyzet következett be, e bűncselekmény megállapítására már nem kerülhet sor.
A Btk. 172. §-ának (1) bekezdése rendeli büntetni – a 190. §-ban írt büntetési tételnél súlyosabban – azt az elkövetőt, aki nem nyújt tőle elvárható segítséget sérült vagy olyan személynek, akinek élete, testi épsége közvetlen veszélyben van; a Btk. 172. §-ának (3) bekezdése pedig még súlyosabban fenyegeti azt az elkövetőt, aki – akár bűnös akár vétlen magatartásával – maga idézte elő a veszélyhelyzetet. A törvény tehát a veszélyhelyzetben levő vagy sérült személy segítségnyújtásban részesítése elmulasztását bünteti. Sérült személy pedig az, akinek a testi épsége, egészsége – akár látható, akár nem látható módon – károsodott, függetlenül annak fokától. A sértett segítségre szorulásának ténye nem törvényi tényállási eleme a Btk. 172. §-ában foglalt bűncselekménynek.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy minél súlyosabb a károsodás, annál inkább indokolt a segítségnyújtás. Súlyos károsodás esetén sokszor a segítségnyújtás gyorsaságán is múlik, hogy a sértett életét meg lehet-e menteni.
Kétségtelenül a halott személynek már nem lehet segítséget nyújtani. A halál azonban – legtöbbször – nem a sérülések keletkezésével egyidejűleg, hanem a bekövetkezett és elszenvedett súlyos sérülések hatására időbelileg később áll be. A sérülések keletkezése és a halál beállta között ilyen módon szükségszerűen időbeli eltérés van. A segítségnyújtási kötelezettség ezzel szemben a sérülés okozása pillanatában áll be. Így a kötelezettség keletkezésekor még a később elhalálozott személy is sérült, illetve olyan, akinek élete közvetlen veszélyben van.
Az a körülmény, hogy a sérülés olyan súlyos, hogy az a sértett gyorsan bekövetkező halálát is eredményezi, nem mentesítheti az elkövetőt a segítségnyújtási kötelezettség alól.
A baleset okozásában részes elkövető tehát a segítségnyújtás elmulasztása esetén nem mentesülhet a büntetőjogi felelősség alól arra hivatkozva, hogy a sérült személyt halottnak hitte.
A bűncselekmény megállapítását nem zárja ki az sem, hogy a bekövetkezett sérülés olyan súlyos vagy olyan jellegű volt, hogy a sértett életét gyors és szakszerű beavatkozás esetén sem lehetett volna megmenteni, végül nem érinti a felelősséget az sem, hogy a sértett halála a sérülések keletkezése után röviddel – akár a helyszínen is – bekövetkezett.
A BH 1983/4–146. sz. alatt közölt eseti döntés ezzel kapcsolatban tett ellentétes megállapításai tehát tévesek és irányadónak nem tekinthetők.
A törvényességi óvással megtámadott ítéletét tényállása szerint a terhelt által okozott sérülések eredményeként a sértettek a baleset után haláloztak el. A halál nem a sérülések okozásával egyidejűleg, hanem később következett be. A terhelt segítségnyújtási kötelezettsége pedig a sérülések okozásakor állt be, azt pedig elmulasztotta azáltal, hogy megállás nélkül elhagyta a helyszínt.
A fentiekben kifejtettekre tekintettel tévedett a Legfelsőbb Bíróság, amikor a terhelt cselekményét cserbenhagyás vétségeként értékelte. A magatartás megvalósítja a segítségnyújtás elmulasztásának a veszélyhelyzetet előidéző által elkövetett bűntettét. Ezért az Elnökségi Tanács a törvénysértést megállapította, a Legfelsőbb Bíróság ítéletének a minősítésre vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte, és a terhelt cselekményét a már említettek szerint minősítette. (Eln. Tan. Kat. törv. 265/1984. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás