MK BH 1984/471
MK BH 1984/471
1984.11.01.
I. Megbízási jogviszonyban 1963. június 1-je előtt eltöltött időt nem lehet szolgálati időként figyelembe venni [17/1975. (VI. 14.) MT sz. r. 103. §].
II. Olyan természetű tevékenység kifejtése esetén, amelyet munkaviszony és megbízási jogviszony alapján is lehetett végezni, annak megítélésénél, hogy a felek között milyen jogviszony állott fenn, elsősorban annak van döntő jelentősége, hogy a felek szerződéskötési akarata milyen jogviszony létesítésére irányult.
Az alperes társadalombiztosítási szerv a határozatában megállapította, hogy a felperes az 1955. február 17-től az 1982. július 6. napjáig terjedő időben 22 év 189 nap szolgálati időt szerzett. A határozat ellen a felperes felszólalással élt, további szolgálati idő beszámítását kérte, a társadalombiztosítási bizottság azonban a felszólalását elutasította, és az alperes határozatát helybenhagyta.
A felperes a társadalombiztosítási bizottság határozata ellen keresettel fordult a munkaügyi bírósághoz. A keresetlevelében előadta, hogy az 1948. augusztus 1-jétől 1955. február 16-ig terjedő időben fordítóként a Külügyminisztériumban dolgozott. Kérte ennek az időnek szolgálati időként való figyelembevételét.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Előadása szerint a felperes az említett időben a Külügyminisztériumban nem munkaviszony keretében, hanem ún. külső munkatársként, megbízási jogviszony keretében végezte a fordítási tevékenységet. Ezt pedig nem lehet szolgálati időként beszámítani.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a felperes a beszámítani kért időben angol fordítóként dolgozott a Külügyminisztériumnál. Alapfizetése nem volt, az elvégzett munka mennyisége után díjazták a tevékenységét. A minisztériumban rendszeresen megjelent, és ott végezte a munkáját, jóllehet azt otthon is elvégezhette volna, mert kötetlen munkaideje volt. Fizetett szabadságot nem kapott. A felperest 1955. február 17-én vette a minisztérium a személyi állományába, ettől kezdve kapott havi fizetést, és dolgozott kötött munkaidőben. Az ezt megelőzően a minisztériumnál eltöltött időt mint szabadpályán eltöltött időt vették a korpótlék számításánál figyelembe. Mindezeket a körülményeket figyelembe véve a munkaügyi bíróságnak az az álláspontja, hogy a felperes 1955. február 17-ét megelőzően megbízási jogviszony alapján végezte a fordítói munkáját, és ezért az e munkában a vitatott időben eltöltött ideje a 17/1975. (VI. 14.) MT számú rendelet 103. §-a értelmében nem vehető szolgálati időként figyelembe.
A másodfokú bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és megállapította, hogy a felperes az 1952. január 1-jétől 1955. február 16-ig terjedő időben a Külügyminisztérium munkáltatónál további 3 év 47 nap szolgálati időt szerzett, és így az összes szolgálati ideje 25 év 236 nap. Ezt meghaladó részében az első fokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság ítéletében kifejtettek szerint az 1952. január 1-jét megelőző idő a 17/1975. (VI. 14.) MT számú rendelet 118. §-a értelmében nem vehető figyelembe szolgálati időként, mert ezt az időt 1952. január 1-jét megelőzően korpótlék és szabadságidő szempontjából nem számították be közszolgálati időnek.
Az 1952. január 1-jét követő időre a másodfokú bíróság is azt vizsgálta, hogy a felperes jogviszonyában a munkaviszony vagy a megbízási jogviszony elemei domináltak-e. A lefolytatott bizonyítás adatait mérlegelve arra a következtetésre jutott, hogy a felperes munkaviszony keretében állt a Külügyminisztérium alkalmazásában. Ezt támasztja alá, hogy a felperes a munkáját a munkáltató utasítása szerint eljárva, a munkáltató épületében lévő munkahelyen, a munkáltató által biztosított munkaeszközökkel végezte. A munkáltatónak jogában állt a felperest éjszakai és más munkahelyen, pl. nyomdában való munkavégzésre beosztani. Egyébként a munkáltató utólag be is jegyezte a felperes munkakönyvébe a vitatott időszakot.
A másodfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Mind az első fokú, mind a másodfokú bíróság helytállóan járt el akkor, amikor a perben eldöntésre váró alapvető kérdésnek azt tekintette, hogy a felperes munkaviszony vagy megbízási jogviszony alapján végezte a Külügyminisztériumnál a fordítói munkáját 1955. február 17-e előtt. A másodfokú bíróság azonban e kérdésben a perben feltárt bizonyítékokat tévesen mérlegelve nem helytálló következtetésre jutott.
A Külügyminisztérium 1955. március 7-én kelt intézkedése szerint a felperes szabadpályán eltöltött idejéből számítottak be hét évet a korpótlék szempontjából. Az 1955. február 22-én kiadott igazolás szerint a felperes a „Külügyminisztérium státuszába való belépéséig” a Külügyminisztérium állandó külső munkatársa volt. Úgyszintén „külső fordító”-ként jelöli meg a felperes szóban levő tevékenységét a minisztérium 1955. július 14-én kiállított igazolása is.
Az említett egykorú okiratok egyike sem tartalmazza azt, hogy a felperes a vitatott időben kinevezett közszolgálati alkalmazottként vagy munkaszerződés alapján munkaviszony keretében teljesített szolgálatot.
A felperes részére munkakönyvet 1955. február 18-án állítottak ki, és az abba vezetett első bejegyzés azt tartalmazza, hogy 1955. február 5-től 1955. július 29-ig a Külügyminisztériumnál mint fordító állt munkaviszonyban. Ennek azért van jelentősége, mert a munkáltatók már korábban is – hat napnál hosszabb időre – csak munkakönyvvel alkalmazhattak dolgozót, és a munkakönyvbe a munkaviszony fennállását be kellett jegyezni. Közömbös, és nem változtat a tényeken, hogy a felperes jelenlegi, 1971. március 23-a óta fennálló munkaviszonyának ideje alatt a Külügyminisztérium utólag bejegyezte a munkakönyvébe, hogy a felperes 1948. augusztus 31-től 1955. február 4-ig nála munkaviszonyban állt.
A felperes előre megállapított, havi fix összegű munkabérben nem részesült. Munkájának díjazását az általa végzett munka mennyiségének alapulvételével állapították meg és fizették ki. Fizetett szabadságot nem adtak a részére. Kötelezően előírt munkaideje nem volt.
Az kétségtelen, hogy a felperes a munkáját a kapott utasításoknak megfelelően volt köteles elvégezni. Önmagában ez a körülmény nem jelenti azonban azt, hogy munkaviszonyban állt, mert a megbízást is a megbízó utasításai szerint és érdekeinek megfelelően kell teljesíteni.
A felperes tevékenysége olyan természetű volt, hogy azt munkaviszony és megbízási jogviszony alapján is lehetett végezni. Ezért ilyen esetben az a döntő, hogy a felek szerződéskötési akarata milyen jogviszony létesítésére irányult. Az a körülmény, hogy a jogviszonyban szereplő felek nem kötöttek munkaszerződést, továbbá az, hogy a felperes foglalkoztatása nem a munkaviszonyra jellemző körülmények között valósult meg, arra mutat, hogy a felek szerződéskötési akarata nem munkaviszony létesítésére irányult. Következésképpen a közöttük létrejött jogviszony 1955. február 17-ig – a felperes kinevezéséig – nem munkaviszony, hanem megbízási jogviszony volt. A megbízási jogviszonyban 1963. június 1-je előtt eltöltött időt pedig a 17/1975. (VI. 14.) MT számú rendelet 103. §-a értelmében nem lehet szolgálati időként figyelembe venni.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében tehát helytállóan utasította el a alperes keresetét, a másodfokú bíróság ezt részben megváltoztató ítéleti döntése törvénysértő. (M. törv. I. 10 077/1984. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás