PK BH 1984/489
PK BH 1984/489
1984.12.01.
Ha a találmány hasznosítására kötött szerződés a felek között tartós jogviszonyt hoz létre, a bíróság a szerződést módosíthatja akkor, ha a szerződéskötést követően beállott körülmény folytán a szerződés valamelyik fél lényeges jogos érdekét sérti. Ha a felek a szerződéskötéskor a termelés mennyiségének a jövőbeli bizonytalanságát és a nyereség alakulását a kölcsönös kockázatvállalás körébe vonták, az ilyen jellegű és az adott helyzetben várható – az ésszerű kockázatvállalás kereteit meg nem haladó – körülményváltozásokkal a feleknek a szerződési feltételek meghatározásakor számolniuk kellett. Ilyenkor lényeges jogos érdeksérelemre hivatkozással nem követelhető szerződésmódosítás. [Ptk. 241. §, 86. §; 1969. évi II. tv. 17. §].
I. A felperesek és a II. r. alperes (a továbbiakban: feltalálók) a feltalálói a „Vékony acéllemezekből hidegen alakított üreges övű gerinclemezes tartó” című találmánynak, amelyre a szabadalmi oltalmat 1970. január 27-i elsőbbséggel adta meg a OTH. A szabadalmi jogosultságot, a találmány szolgálati jellegére tekintettel, az I. r. alperes szerezte meg.
A találmány hasznosításaként az I. r. alperes 1972. februártól kezdve állított elő és hozott forgalomba szerkezeti elemeket, amelyeket – a feltalálók nevére is utalva – GVC jelzéssel is jelöltek.
1972. április 24-én „hasznosítási szerződés”-nek nevezett találmányi díjszerződés jött létre az I. r. alperes és a feltalálók között. Eszerint az I. r. alperes az 1972. február 15-én megkezdett hasznosítás után – a szabadalmi oltalom idejére – „találmány alkalmazásával gyártott tartó” minden kilogrammja után 100 000 kg-ig 0,30 forint, 100 000–200 000 kg-ig 0,20 Ft, míg 200 000 kg felett 0,10 Ft találmányi díj fizetésére vállalt kötelezettséget. A díj a feltalálók között egyenlő arányban oszlik meg.
Az I. r. alperes 1972-től 1977 év első félévével bezárólag összesen 462 812 Ft találmányi díjat fizetett ki a feltalálóknak. Ezután vita támadt az érdekeltek között, mert az I. r. alperes, bizonyos fejlesztő módosítás után, DVTI jelzéssel állított elő és hozott forgalomba tartókat, és ezt nem tekintette a találmány hasznosításának.
II. A feltalálók közül a felperesek keresetlevelet nyújtottak be, és perben érvényesítették a találmányi díj iránti igényüket. Az eljárt megyei bíróság ítéletében az I. r. alperest személyenként 168 468 Ft hátralékos találmányi díj megfizetésére kötelezte a felperesek részére. Ezt az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság végzéssel hatályon kívül helyezte, és a megyei bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. A végzés indokolásában kifejtett álláspontja szerint helytálló az a megállapítás, hogy az I. r. alperes az úgynevezett DVTI tartóknál is alkalmazza a találmányi megoldást, vagyis a találmányt hasznosítja. Tekintettel azonban arra, hogy az I. r. alperes a találmányi díjszerződést érvényben megtámadta, újabb eljárás lefolytatása szükséges. Rámutatott arra, hogy a szerződés megtámadására indított külön pernek a jelen ügyhöz való egyesítése célszerű.
Az újabb eljárásban a megyei bíróság a két ügyet egyesítette, az I. r. alperesnek a szerződés megtámadásával kapcsolatos igényét viszontkeresetként tárgyalta. V. F. feltaláló megtartva eredeti perbeli helyzetét, II. r. alperesként vett részt a jogvitában, és érvényesítette találmányi díjkövetelését az I. r. alperessel szemben.
A I. r. alperes a szabadalmi oltalomról lemondott; az OTH az 1981. február 11-én kelt határozatával megállapította, hogy a szabadalom a szolgálati találmány feltalálóira átszállt.
A I. r. alperes ezután a szabadalom megsemmisítésére indított eljárást. A megsemmisítési kérelem nem vezetett sikerre.
Módosított kereseti kérelmükben a feltalálók személyenként 640 686 Ft találmányi díjat követeltek az 1976–1983. június 30-ig terjedő időre. Követelésüket a díjszerződésre alapították, amely szerint az előállított és forgalomba hozott tartók súlyban meghatározott mennyisége után, 0,10 Ft/kg egységárral számítva jár a találmányi díj.
Az I. r. alperes a szerződést a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között mutatkozó felmerülő értékkülönbség miatt támadta. Tévedésre is hivatkozott utalva arra, hogy a díjszerződés megkötésekor a DVTI jelzésű termékek után a díjfizetési kötelezettségre nem terjedt ki az akarata.
Az elsőfokú bíróság az 1983. október 21-én meghozott újabb ítéletében arra kötelezte az I. r. alperest, hogy a feltalálóknak személyenként 556 568 Ft-ot és ennek évenként sávosan számított kamatát fizesse meg. Az ezt meghaladó keresetet és az I. r. alperes viszontkeresetét elutasította. Kötelezte az I. r. alperest 50 000 Ft perköltség megfizetésére is. Álláspontja szerint az I. r. alperes az oltalmi kör terjedelmét illetően a szerződés megkötésekor nem tévedhetett, hiszen tervbe vették a GVC profil továbbfejlesztését. Az sem állapítható meg, hogy a tévedést a feltalálók okozták vagy felismerhették. A szerződés megkötésének idejében mutatkozó feltűnő értékkülönbség a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között nem állapítható meg.
A találmányi díjkövetelést a szerződésben meghatározott egységárban látta helytállónak, a mennyiségi adatokat az I. r. alperes adatszolgáltatására alapította.
A ítélet ellen az I. r. alperes fellebbezett. Az első fokú ítélet hatályon kívül helyezését indítványozta, megalapozatlanságra tekintettel. Változatlanul fenntartotta a szerződés megtámadására irányuló igényét.
A feltalálók az első fokú ítélet helybenhagyását kérték.
III. A fellebbezés csak részben és az alábbiak szerint helytálló.
A jogvita elbírálásánál irányadó 45/1969 (XII. 29.) Korm. sz. rendelet 1. §-a értelmében a szolgálati találmány feltalálóját a munkáltató díjazni köteles. Mentesül e kötelezettsége alól, ha hozzájárul ahhoz, hogy a találmánnyal a feltaláló rendelkezzék. A 3. § (1) bekezdése értelmében a találmányért járó díj mértéke, folyósításának ideje és módja tekintetében a munkáltató és a feltalálók szerződésben állapodnak meg.
A I. r. alperes és a feltalálók a szolgálati találmány díjazásának mértékéről szerződésben állapodtak meg. A szerződés a jövőben várható gazdasági eredményekre figyelemmel a találmány tárgyának forgalomba hozott mennyiségével arányosan, időbeli korlátozás nélkül (a szabadalmi oltalom idejére), úgynevezett sávosan degresszív egységárban határozta meg a díjat.
Később az I. r. alperes a szabadalomról lemondott, és ezáltal a feltalálók szerezték meg a jogosultságot. Ezzel az I. r. alperesnek a szolgálati találmányért járó, a törvényből fakadó díjazási kötelezettsége megszűnt. Az I. r. alperes azonban a találmányt továbbra is hasznosítani kívánta, a szabadalmat megszerző feltalálóknak is az volt az érdekük és akaratuk, hogy a találmányuk hasznosítása változatlan körülmények között fennmaradjon. A feltalálók a szabadalmi jogosultság megszerzése után – ráutaló magatartással (Ptk. 216. §) a hasznosítást az I. r. alperesnek változatlan feltételek mellett engedélyezték, másrészt – ugyancsak ráutaló magatartásban kifejezett szerződési akarat szerint – az I. r. alperes továbbra is az eredeti díjszerződésben kikötött díjat vállalta kifizetni.
Helyes érvekkel utasította el az elsőfokú bíróság az I. r. alperesnek azt a viszontkeresetként elbírált igényét, amellyel a szerződést megtámadta. Mind az eredeti díjszerződés megkötésekor (1972), mind e szerződésnek az említett és csupán jogcímében való módosításakor az I. r. alperes ismerte és ismerhette a saját termelési eredményeit. Ami pedig a jövőbeli gazdasági eredmény alakulását illeti, erre nézve – a dolog természeténél fogva – csak becslések állhattak rendelkezésre. Nem állapítható meg, hogy az I. r. alperes a szerződés megkötésekor akár a termelés mennyisége, akár eredményessége szempontjából tévedésben volt, és ezt a feltalálók felismerhették vagy éppen okozták [Ptk. 210. §-ának (1) bekezdése]. Nem tekinthető a szerződés megtámadására okot adó tévedésnek az I. r. alperesnek az a később megdőlt feltételezése sem, hogy az általa gyártott termékek egy bizonyos része nem tartozik a találmány hasznosításához (DVTI tartók). A szerződéskötés időpontjában mutatkozó feltűnő értékkülönbségre nézve sincsenek adatok.
Az elbírált esetben a szerződés tartós jogviszonyt hozott létre. Nem kizárt tehát a szerződésnek bírósági módosítása sem. Erre azonban csak akkor van lehetőség, ha a szerződéskötést követően beállott körülmény folytán a szerződés valamelyik fél lényeges jogos érdekeit sérti (Ptk. 241. §).
A szerződéskötéskor a felek – kölcsönös kockázatvállalással – a jövőben várható termelés mennyiségétől függően kötötték ki a díjazást, az előállított és forgalomba hozott terméken képződő vállalati nyereség mértékétől függetlenül. Ezzel mind a termelés mennyiségének jövőbeli bizonytalanságát, mind a nyereség alakulását a kölcsönös kockázatvállalás körébe vonták. Az ilyen jellegű és az adott helyzetben várható – az ésszerű kockázatvállalás kereteit meg nem haladó – körülményváltozásokkal ugyanis a szerződési feltételek meghatározásakor a feleknek számolniuk kellett, később ezért lényeges jogos érdeksérelemre hivatkozva nem követelhetnek szerződésmódosítást.
A másodfokú eljárásban elrendelt egyeztetés után a felek egyezően adták elő, hogy 1976–1983. június 30-ig bezárólag a találmány hasznosításként forgalomba hozott termékek súlya 16 412 780 kg. Ezután a szerződéses egységár figyelembevételével járó díj 1 641 278 Ft. Mivel 1976., 1977. évben találmányi díjra az I. r. alperes kifizetett 194 390 Ft-ot, a feltalálók összes hátralékos díjkövetelése 1 446 888 Ft, személyenként 1/4 hányadban. Ugyancsak egyező eljárás alapján volt megállapítható, hogy az 1982. december 31-ig terjedő időszakra lejárt késedelmi kamatkövetelés összege 240 510 Ft.
A feltalálók jogos díj- és kamatkövetelése tehát a fent említett összeg. Az elsőfokú bíróság ítélete szerint marasztalást a Legfelsőbb Bíróság erre az összegre szállította le, és ennyiben a megtámadott ítéletet megváltoztatta [Pp. 253. §-ának (2) bekezdése]
A módosult marasztalási összegre tekintettel is helytálló az első fokú perköltség megállapított összege. A feltalálók a követelés jogalapja tekintetében pernyertesek, összeg szerint részben pervesztesek. Kereseti követelésük összegének a meghatározásánál azonban az I. r. alperes nem megfelelő adatszolgáltatása miatt igényelték az őket megillető összegnél magasabb díjazást. A pernyertesség és vesztesség, valamint az előlegezett költségnek arányainak egybevetése az első fokú ítéletben meghatározott perköltségösszeg helybenhagyását indokolja. Ugyancsak nagyobb részt pernyertesek a feltalálók a másodfokú eljárásban. Az I. r. alperes a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése értelmében részperköltség viselésére köteles. (Legf. Bír. Pf. IV. 20 989/1983. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás