MK BH 1984/78
MK BH 1984/78
1984.02.01.
Annak elbírálásánál, hogy a dolgozó a gyermekét egyedül nevelő dolgozónak minősül-e, és ehhez képest a felmondást korlátozó rendelkezések hatálya alá tartozik, a társadalombiztosítási jogszabályoknak az egyedülállónak tekintendő személyek körét meghatározó rendelkezéseit nem lehet alkalmazni [1967. évi II. törvény 29. §; 48/1979. (XII. 1.) MT rendelet 23. § (1) bek. c) pont; 3/1975. (VI. 14.) SZOT sz. szab. 9. § (4) bek.].
A felperes 1978. május 3. óta dolgozott az alperesnél betanított fúrómunkás munkakörben. Az alperesnél átszervezést hajtottak végre, amelynek folytán a vállalatnál üzemeltetett gépkocsik vezetését nem főállású gépkocsivezetőkkel oldják meg. A gépkocsivezetőket kettős munkakörbe sorolták át: a gépkocsivezetés mellett figuráns vagy fúrómunkás munkakört is el kell látniuk. Ezáltal az utóbbi munkakörökben létszámtöbblet keletkezett, ezért az alperes három ilyen munkakörben dolgozó munkaviszonyát felmondással megszüntette. Az átszervezésre hivatkozva 1983. március 23-án május 4-ére felmondott a felperesnek is, akinek a felmondás közlésével egyidejűleg más munkáltatóknál ajánlott fel munkahelyeket, a felperes azonban a felajánlott munkahelyek egyikét sem fogadta el. A felperesnek két kiskorú gyermeke van, a felesége rokkantsági nyugdíjas, nyugdíjának összege 1982-ben havi 2012 forint volt.
A felperes a felmondás hatálytalanítása iránt kérelmet nyújtott be a munkaügyi döntőbizottsághoz. Arra hivatkozott, hogy a munkája ellen nem merült fel kifogás, szocialista brigád tagja, két gyermek eltartásáról gondoskodik, a felesége rokkantsági nyugdíjas.
A munkaügyi döntőbizottság a felperes kérelmét elutasította, mert megállapította, hogy az átszervezés és a létszámcsökkenés megvalósult.
A felperes a döntőbizottság határozatának megváltoztatása, munkaviszonyának helyreállítása iránt keresettel fordult a munkaügyi bírósághoz. A keresetében a döntőbizottsági eljárásban előterjesztett indokait kiegészítette azzal, hogy lett volna olyan munkakör, amelybe az alperes áthelyezhette volna. Hivatkozott a későbbiek során arra is, hogy az átszervezéssel érintett dolgozók között volt olyan, aki nem olyan nehéz családi körülmények között él, mint ő, az alperesnek annak kellett volna felmondania a munkaviszonyát.
A munkaügyi bíróság a munkaügyi döntőbizottság határozatának megváltoztatásával a felmondást hatálytalanította, és az alperest kötelezte a felperes munkaviszonyának helyreállítására.
A munkaügyi bíróság az ítéletének indokaiban az Mt. V. 23. §-a (1) bekezdésének c) pontjában foglaltakra hivatkozott, amelyek szerint csak különösen indokolt esetben mondható fel a munkaviszonya az egyedülálló dolgozó nőnek a gyermeke tizennyolcadik éves koráig, és ez a védelem a gyermekét egyedül nevelő apát is megilleti. Az volt az álláspontja, hogy a felperest a felhívott jogszabályban meghatározott munkajogi védelem megilleti, mert a felperes a 3/1975. (VI. 14.) SZOT számú szabályzat 9. §-a (4) bekezdésének a) pontja értelmében egyedülállónak minősül, mivel a felesége a munkaképességét kétharmad részben elvesztette, és ez az állapota előreláthatóan hat hónapon át fennáll. Minthogy az alperesnél a felperes munkakörével azonos munkakörben foglalkoztatott olyan személy is van, aki „kevésbé védett”, így a felmondás különös indokoltsága hiányában a munkaviszonyát nem lehetett volna felmondással megszüntetni.
A munkaügyi bíróság jogerős ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Az Mt. 29. §-a szerint a dolgozó kérelmére a munkaügyi vitát eldöntő szerv a felmondást hatálytalanítja, ha a felmondásban megjelölt indok valótlan, a felmondás jogszabályi tilalomba, illetőleg korlátozásba ütközik, vagy egyébként nem a megszabott módon történt.
A munkaügyi bíróság a felmondást azért hatálytalanította, mert megítélése szerint a felmondás jogszabályi korlátozásba ütközött: a felperes munkaviszonyát az Mt. V. 23. §-a (1) bekezdésének c) pontja értelmében csak különösen indokolt esetben nem állt fenn.
Az Mt. V. felhívott rendelkezése szerinti felmondási védelem – férfi dolgozó esetében – a gyermekét egyedül nevelő apát illeti meg. A felperes azonban nem neveli egyedül a gyermekeit, hanem a házastársával közösen, így az Mt. V. 23. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti felmondási védelem nem illeti meg.
A munkaügyi bíróság a társadalombiztosítási jogszabályok alkalmazásával találta megállapíthatónak, hogy a felperes egyedülállónak tekinthető. A 3/1975. (VI. 14.) SZOT számú szabályzat (Sz.) egyes társadalombiztosítási ellátásokra jogosultság szempontjából határozza meg, hogy kit lehet egyedülállóként figyelembe venni. Ezek a rendelkezések azonban a felmondási korlátozások szempontjából nem alkalmazhatók. Ezért tévedett a munkaügyi bíróság, amikor azért, mert a házastársa rokkantsági nyugdíjas és két kiskorú gyermek eltartásáról gondoskodik, a felperest egyedülállónak s mint ilyent felmondási korlátozás hatálya alá tartozónak tekintette.
Egyébként téves a munkaügyi bíróság ítélete azért is, mert a felperes az Sz. 9. §-a (4) bekezdésének sem az a), sem a b) pontja alapján nem tekinthető egyedülállónak, mert házastársának jövedelme (nyugdíja) a nyugdíj legkisebb összegét meghaladja. A munkaügyi bíróság tehát akkor járt volna el helyesen, ha a felperes keresetét elutasítja. A jogerős ítélet ezzel ellentétes álláspontja törvénysértő. (M. törv. I. 10 201/1983 sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás