PK BH 1985/188
PK BH 1985/188
1985.05.01.
Ajándék visszakövetelése esetén az ajándékozót terheli annak bizonyítása, hogy valamilyen lényeges körülmény tekintetében fennálló feltevés indította őt az ajándékozásra, e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor.
Házastársak részére adott ajándék visszaadási kötelezettsége őket nem egyetemlegesen, hanem személyenként külön-külön terheli [Ptk. 582. § (3) bek.; PK 426. sz.].
Az alperesek 1975. december 6-án kötöttek házasságot. A házasságból 1976. május 24-én Tímea nevű gyermek született. Az alperesek között az életközösség 1981 őszén megszűnt, a II. r. alperes a gyermekkel a közös lakást elhagyta. A bíróság a házasságot felbontotta. A házasság felbontása után az alperesek 1982. június 28-án “vagyonközösség megszüntetési szerződés”-t kötöttek, amelyben rögzítették, hogy ingóságaikat megosztották, a közös ingatlanra pedig külön adásvételi szerződést kötöttek. Eszerint az I. r. alperes megvásárolta a II. r. alperes 1/2 tulajdoni illetőségét 140 000 forint vételárért oly módon, hogy 70 000 forintot a szerződés aláírásával egyidejűleg kifizetett, további 70 000 forint pedig 1983. április 30. napjáig volt fizetendő.
A felperesek – az I. r. alperes szülei – 1983. május 25-én benyújtott keresetlevelükben az alpereseket 222 300 forint megfizetésére kérték kötelezni, egyetemleges fizetési kötelezettség mellett. Előadták, hogy az alperesek közös tulajdonában volt házasingatlant valójában ők vásárolták az alperesek részére, a 140 000 forint vételárat, valamint a 13 600 forint vételi illetéket ők fizették ki. Ezenkívül további 38 700 forintot fordítottak a ház helyrehozatalára. Mindezt az összeget abban a feltevésben ajándékozták az alpereseknek, hogy a házasság tartós lesz és fennmarad. Minthogy azonban a II. r. alperes a házas együttélést megszakította, a feltevés meghiúsult, s ezért az ajándékot visszakövetelik. Ezenkívül előadták, hogy 30 000 forint kölcsönt is nyújtottak az alpereseknek, s ezt is visszakérték.
Az I. r. alperes a felperesek követelését elismerte.
A II. r. alperes a kereset elutasítását kérte. Védekezése szerint a felperesek 60 000 forintot adtak a ház vételéhez. E 60 000 forint azonban elszámolásra került oly módon, hogy azt a vagyonközösség megszüntetése során az I. r. alperes különvagyonaként vették figyelembe, ugyanakkor a vételnél felhasználták a II. r. alperes 50 000 forint különvagyonát. A további összeget közös vagyonból fedezték, kivéve az átírási illetéket, amelyet valójában a felperesek egyenlítették ki. Tagadta, hogy a felperesek további összeggel hozzájárultak volna a ház rendbehozatalához, illetőleg kölcsönt nyújtottak volna.
Az elsőfokú bíróság az alpereseket egyetemlegesen kötelezte arra, hogy 15 nap alatt fizessenek meg a felpereseknek 196 800 forintot és ennek 1983. május 25-től járó évi 5%-os kamatát, valamint 17 000 forint perköltséget. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet helybenhagyta. Álláspontja szerint a felperesek a házzal kapcsolatban 166 800 forintot ajándékoztak az alpereseknek (115 000 forintot a vételárhoz, 30 000 forintot a felújításhoz, a 8200 forintot a lakás festéséhez, míg 13 600 forintot vagyonátruházási illetékként). Ezt az ajándékot a Ptk. 582. §-ának (3) bekezdése alapján visszakövetelhetik, mert meghiúsult az a feltevés – az alperesek házasságának a tartóssága –, amelyre tekintettel az ajándékozás történt. Ezen kívül az alperesek visszafizetni tartoznak azt a 30 000 forint kölcsönt, amelyet a felperesek a házasság fennállása alatt az alpereseknek nyújtottak.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A Ptk. 582. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezések szerint az ajándékozó visszakövetelheti az ajándékot vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket akkor is, ha az feltevés, amelyre figyelemmel az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsult, és enélkül az ajándékozásra nem került volna sor.
A Legfelsőbb Bíróság PK 426. számú állásfoglalása részletesen kifejti a Ptk. 582. §-a (3) bekezdése alkalmazhatóságának feltételeit, és hangsúlyozza, hogy az ajándékozás összes körülményeire kiterjedő vizsgálódás alapján lehet azt eldönteni, hogy valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította-e valóban az ajándékozókat az ajándékozásra, s e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor. E tekintetben pedig a bizonyítás az ajándékozót terheli.
Az állásfoglalás V. pontja rámutat arra is, hogy nem követelhető vissza az az ajándék, illetőleg nem követelhető vissza az az ajándék helyébe lépett érték, ha az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés meghiúsulását az ajándékozó, illetőleg annak felróható magatartása okozta, akire tekintettel az ajándékozás történt.
A II. r. alperes védekezése – a Pp. 3. §-ában írtak szem előtt tartásával – arra irányult, hogy a bíróság állapítsa meg: a felpereseknek vele szemben igénye nem lehet. Így pedig az eljárt bíróságoknak akkor is vizsgálniuk kellett volna, hogy az ajándék visszakövetelésére a PK 426. számú állásfoglalásában kifejtett jogelvekre figyelemmel lehetőség van-e.
Megalapozatlan a bíróságok döntése akkor is, ha az ajándék visszakövetelésének egyébként helye lehet.
A felperesek keresetükben azt adták elő, hogy a ház teljes vételárát ők fizették ki, s ezen kívül további összegeket is juttattak az alpereseknek. A II. r. alperes azonban csak kisebb összegű juttatást ismert el.
Az igaz, hogy az I. r. alperes e részben a felperesekkel teljesen egyező előadást tett. E nyilatkozatnak azonban azért nem lehet ügydöntő jelentőséget tulajdonítani, mert az alperesek házasságának felbontása folytán – az alperesek egymás közötti vagyoni viszonyainak rendezése során is – az I. r. alperes a II. r. alperessel került érdekellentétbe, ugyanakkor a közeli rokoni kapcsolatra is figyelemmel, az I. r. alperes érdekei a felperesi érdekkel azonosak.
A Pp. 164. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezések szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Eszerint a II. r. alperes tagadásával szemben a felpereseket terhelte a bizonyítási kötelezettség a tekintetben, hogy milyen összegű ajándékot juttattak az alpereseknek.
A bíróságok a bizonyítási teher fenti szabályait tévesen alkalmazták akkor, amikor azt vélelmeztek, hogy a perbeli ingatlan vételára a felperesek által rendelkezésre bocsátott pénzből került kifizetésre, s a II. r. alperesre hárították a bizonyítás terhét abban a kérdésben, hogy hozzájárult az ingatlan vételéhez. Abból kellett volna kiindulniuk, hogy az alperesek a II. r. alperes által elismert összegen túl sajátjukból vásárolták az ingatlant, annál is inkább, mert a II. r. alperes bizonyította, hogy nagyobb összeg állt rendelkezésükre a vételhez. Nevezetesen a II. r. alperes 25 000 forintot kapott anyjától, mintegy 8000 forint készpénze volt a KST-ből, 15 000 forintot pedig gépkocsirész megváltásaként kapott, és mintegy 30-40 000 forint összegyűlt a menyasszonytáncból. A II. r. alperes előadása szerint 80 000 forintot adtak át a felpereseknek az ingatlan vételéhez.
Az eljárt bíróságok is megállapították tényállásként, hogy az alpereseknek ez az összeg a rendelkezésére állott, részben a II. r. alperes különvagyonaként, részben pedig a menyasszonytáncból összegyűlt közös vagyonként, mégpedig közvetlenül a vételt megelőző időben.
A körülmények alátámasztják tehát a II. r. alperesnek azt az előadását, hogy a jelentősebb összeget az ingatlan vételére fordították. Ettől eltérő felhasználás megállapítására ugyanis akkor kerülhetne sor, ha a perben megnyugtató adat merült volna fel arra, hogy az alpereseknek ebben az időben jelentősebb egyéb kiadásaik is voltak. Ilyen adat azonban nincs.
Egyébként a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezések szerint a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak az egybevetése alapján állapítja meg, a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el. Ehhez képest nem lehetett volna a felek előadását elszigetelten figyelembe venni, hanem a kísérő körülményeket is értékelni kellett volna. A bizonyítékok összességének mérlegelése során nem lettek volna figyelmen kívül hagyhatók az alperesek között folyt bontóper adatai, valamint az alperesek között létrejött vagyonjogi megállapodás adatai sem. A jelen per eldöntésénél is jelentősége lehet annak, hogy az alperesek miként számolták el egymás között az ingatlan értékét.
Végül törvénysértő mindkét fokú ítéletnek az egyetemleges marasztalásra vonatkozó rendelkezése is.
A Ptk. 582. §-a (3) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint az ajándékozó visszakövetelheti az ajándékot, vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket, azt jelenti, hogy a megajándékozott azt a vagyoni értéket köteles az ajándékozónak visszaadni, amelyhez az ajándékozás folytán jutott.
Ehhez képest az alpereseknek nem állhat fenn egyetemleges felelőssége a felperesekkel szemben, hanem mindegyik alperes csak ajándéknak a nála levő részéért tartozik felelősséggel, s ezért marasztalásuk esetén is csak külön-külön kötelezhetők fizetésre.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (P. törv. II. 20 523/1984. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás