GK BH 1985/198
GK BH 1985/198
1985.05.01.
I. Hatósági árformába tartozó építési-szerelési munkák esetében a vállalkozó által kifizetett szabadalom-hasznosítási díjat nem a vállalkozási díjban, hanem költségtérítésként kell elszámolni [3/1780. (I. 19.) ÉVM–ÁH sz. r. 20. § (1) bek.].
II. Külön szerződéses kikötés hiányában a megrendelő csak abban az esetben kötelezhető a vállalkozó által kifizetett szabadalom-hasznosítási díj megtérítésére, ha bizonyított, hogy tudomása volt a szabadalmazott eljárás alkalmazásáról, és hogy számolnia kellett a díj felmerültével [3/1780. (I. 17.) ÉVM–ÁH sz. r. 20. § (1) bek.].
III. A szabadalom-hasznosítási díj alapja a vállalkozási díjnak csak az a része lehet, amely a szabadalmazott eljárás anyagköltségéből és munkadíjából tevődik össze [Ptk. 201. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság elutasította a felperes generálkivitelezőnek az alperes megrendelő ellen 200 000 Ft szabadalomhasznosítási (licencia) díj megfizetése iránt indított keresetét. Az ítéletét a bíróság arra alapította, hogy a szabadalmi díj nem szerepelt sem a költségvetésben, sem a szerződésben, a felperes megkapta a szerződés szerinti ellenszolgáltatást. A szabadalmi díjra vonatkozó igényét a felperesnek a költségvetés észrevételezési határidején belül kellett volna közölnie. A felperes ezt nem tette, így az alperest 200 000 Ft erejéig nem tarthatta pénzügyi bizonytalanságban. Egyébként a felperes követelése összegszerűen sem megalapozott, mert 150 000 Ft-os értékű munkarész után túlzott a 2000 Ft szabadalmi díj felszámítása.
A felperes az ítélet ellen fellebbezett. Fellebbezését – egyebek között – azzal indokolta, hogy az alvállalkozója a létesítmény kivitelezése során felhasználta az “Eljárás építőelemek, különösen előre gyártott vasbetonelemek közötti hézag vízzáró tömítésére” c. szolgálati szabadalmat. A tervező előzetes egyeztetés után a víztároló (2 db tüzivíztároló) terveiben a szabadalom szerinti megoldást alkalmazta, az alperes tudomásul vette az ily módon történő kivitelezést. Álláspontja szerint a szabadalom felhasználása esetén minden esetben megilleti a licencdíj a szabadalmast. Az alperes a szerződéskötési egyeztetések során nem vállalta ugyan a szabadalmi díj megfizetését, a valóságban azonban a szabadalom alkalmazását tudomásul vette, így alaptalanul gazdagodott olyan megoldással, melyért nem fizetett ellenértéket. Az alperes élvezi a szabadalom előnyeit, de nem kívánja annak költségeit.
Az alperes a fellebbezési eljárásban azt adta elő, hogy a szabadalom alkalmazása a felperes érdekkörében merült fel, a felperes azáltal munkaerőt takarított meg. A szabadalom szerinti megoldás a hagyományosnál 75%-kal drágább, a víztároló használhatósága sem jobb a hagyományos megoldásnál, az igényelt díj pedig kirívóan aránytalan.
A fellebbezés annyiban alapos, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást nem derítette fel a megalapozott ítélet hozatalához szükséges mértékben.
A felek a felperes tervezete alapján 1981. július 21-én szerződést kötöttek egy telep mélyépítési munkáira. Ennek keretében kellett megvalósítania a felperesnek 2 db tűzivíztárolót. A felek egyező előadása szerint egy tervező intézet tanulmánytervétől és az alperes igényétől eltérően a kivitelezési tervdokumentáció szerint a tartályokat előregyártva, nagyméretű Rocla csövek felhasználásával kellett készíteni. E csövek illesztéseinek tömítésénél használta fel a felperes alvállalkozója a saját szolgálati szabadalmát. A felperes az alvállalkozóval között szerződésben vállalta 200 000 Ft szabadalmi díj megfizetését, és ezt a kötelezettségét teljesítette is.
Az alperes a tüzivíztároló medencékről kiállított alvállalkozói számlát az abban megjelölt egységárakkal elfogadta, és ki is fizette a felperesnek, törölte azonban az alvállalkozói számlába beállított s a felperes által továbbszámlázott 200 000 Ft szabadalmi díjat.
Nem jogszerű az alperesnek az az álláspontja, hogy hatósági árformába tartozó építés-szerelési munkák esetében külön szabadalmi díj nem számítható fel, hanem az megfelelő – a jelen esetben fenn nem álló – feltételek esetében a termék árában hárítható át a felhasználóra. A szerződés költségtényezői között azonban a szabadalmi díj nem szerepel. A 3/1980. (I. 19.) ÉVM–ÁH sz. rendelet 20. §-ának (1) bekezdése viszont úgy rendelkezik, hogy az építmény érdekében felmerült, a vállalkozó által fizetett jogdíjakat költségtérítésként kell elszámolni. Ezek közé sorolandó a szabadalmi díj is.
A rendelkezésre álló adatok szerint a felperes az alvállalkozóval megállapodott, hogy a Rocla csöveket – egyéb lehetséges és ismert megoldás helyett – a szolgálati szabadalmában leírt megoldással tömítse, s így elérje a tüzivíztároló vízzáróságát. Ugyanakkor az alperessel nem állapodott meg a szabadalomhasznosítási díj áthárításában, a szerződés alapjául szolgáló költségvetés ilyen címen, az előírt módon nem tartalmazott előirányzatot. Az alperesnek – meg nem cáfolt előadása szerint – nem fűződött érdeke ahhoz, hogy az előre gyártott elemeknek a tömítése a hagyományostól eltérő módon történjék. Nem tisztázott körülmény, hogy a szerződéskötés, majd a szerződésmódosítás időpontjában az alperesnek tudomása volt-e a szabadalmazott megoldás alkalmazásáról, s így számolnia kellett-e azzal, hogy a szabadalom használatáért is díjat kell fizetnie. A felperes által a fellebbezési tárgyaláson felmutatott okiratok szerint ez a kérdés csak akkor merült fel, amikor a felperes eljuttatta az alpereshez az alvállalkozó szerződéstervezetét, s arra az alperes az 1982. április 30-án kelt levelében a szabadalmi díjjal kapcsolatban is észrevételeket tett.
A felperes díjáthárítási igényét nem alapozzák meg az alperesnek azok a későbbi nyilatkozatai, amelyekben – tévesen – hatósági jóváhagyástól tette függővé a díj megfizetését, de egyedül a szabadalmi díj kifizetésének ténye sem.
A fentiek szerint a per eldöntése szempontjából lényeges körülmény, hogy az alperesnek tudomása volt-e a szabadalmazott megoldás használatáról. Ez elsősorban a tervezői költségvetésből, esetleg a kiviteli tervekből (részlettervekből) tűnhet ki egyértelműen. Éppen ezért a bíróságnak be kell szerveznie a tűzivíztárolók eredeti és módosított terveit és költségvetéseit. Tisztáznia kell, hogy a felek szerződésében, illetőleg annak módosításában a tűzivíztárolók költségeinek előirányzása az alvállalkozónak az iratokhoz csatolt árajánlata szerint történt-e vagy a vállalkozói díj meghatározására szolgált tervezői költségvetés eltér az említett árajánlattól. Ha pedig a tervezői költségvetés nem azonos az árajánlattal, újabb szerződésmódosítás alapján történt-e a számla kifizetése.
A szabadalmi díj szabályszerű előirányzása és a szerződésben történt megállapodás hiányában a felperest terheli annak a bizonyítása, hogy az alperesnek számolnia kellett szabadalmi díjjal, illetőleg hogy ráutaló magatartással elismerte ezt a kötelezettségét.
Ha megállapítható is az alperes díjmegtérítési kötelezettsége, vizsgálni kell a díj összegszerűségét. Nem fogadható el ugyanis az az álláspont, hogy a 20%-os díj alapja szempontjából a felperes a létesítmény teljes nettó értékét vette alapul, vagyis a Rocla csövek anyagértékét is, holott a szabadalom csak az alvállalkozó ajánlati költségvetésének 36. tételére (“szigetelések”) vonatkozik. E munkanem nettó értéke mindössze 110 282 Ft. A szabadalmi díj alapja a vállalkozói díjnak csak az a része lehet, amely a szabadalmazott eljárás anyag- és munkadíjából tevődik össze [Ptk. 201. § (1) bek.]. E kérdésben indokolt lehet az árhatóság véleményének beszerzése is.
A kifejtettek értelmében a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az eljárt bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Gf. V. 30 536/1983. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás