BK BH 1985/210
BK BH 1985/210
1985.06.01.
Az összbüntetés mértékének a megállapítása, valamint az elengedés mérvének a meghatározása során figyelmen kívül kell hagyni azt, hogy a terhelt bármely alapügyben volt-e előzetes letartóztatásban és annak beszámítása folytán mennyi az alapítéletből még le nem töltött szabadságvesztés tartama [Btk. 93. § (2) bek.; BK 105. sz.].
Az eljárt bíróságok a terhelt bűntetőügyeiben a következő határozatokat hozták.
1. A bíróság 1981. május 27. napján jogerőre emelkedett ítéletével a terheltet jelentős értékre elkövetett lopás bűntette miatt – mint különös visszaesőt – börtönben végrehajtandó 3 év 6 hónapi szabadságvesztésre ítélte.
A terhelt ebben az ügyben a büntetését 1982. szeptember 30. napján töltötte volna ki, de büntetése 3/4 részének kitöltése után – 1981. november 15. napján – feltételes szabadságra bocsátották. A feltételes szabadság 1982. november 14. napján telt le. A feltételes szabadságra bocsátás folytán még ténylegesen ki nem töltött szabadságvesztés tartama: 10 hó 15 nap.
2. A bíróság 1984. június 14. napján jogerőre emelkedett ítéletében a terhelt bűnösségét bűnpártolás vétségében és rongálás vétségében állapította meg, és ezért a terheltet – mint többszörös visszaesőt – halmazati büntetésként, börtönben végrehajtandó 1 év 5 hónapi szabadságvesztésre ítélte.
A terhelt az elítélés alapjául szolgáló bűncselekményeket 1982. októberétől december 23. napjáig és 1983. március 4. napján – vagyis részben az 1. alatt jelzett ügyben engedélyezett feltételes szabadság tartama alatt – követte el, ezért a bíróság a Btk. 48. §-ának (4) bekezdése alapján az 1. alatt jelzett ügyben engedélyezett feltételes szabadságot megszüntette.
A terhelt a 2. alatt jelzett ügyben huzamos ideig volt előzetes letartóztatásban, a terhelt által előzetes letartóztatásban eltöltött 1 év 3 hónap 8 nap tartamot a bíróság a Btk. 99. §-ának (1) bekezdése alapján a büntetésbe beszámította.
I. A bíróság az 1. és 2. alatt jelzett ítéletekben kiszabott szabadságvesztéseket összbüntetésbe foglalta, és a többszörös visszaeső terhelt esetében az összbüntetés tartamát – a Btk. 93. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásával – 4 év 10 hó szabadságvesztésben állapította meg azzal, hogy a szabadságvesztést – a Btk. 94. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés folytán – fegyházban köteles letölteni.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét az összbüntetés mértékére vonatkozó részében megváltoztatta, és az összbüntetés tartamát 4 év 7 hónapi szabadságvesztésre enyhítette. Egyéb vonatkozásban az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság összbüntetési ítélete ellen a terhelt terhére emelt törvényességi óvás az összbüntetés tartamának törvénysértően alacsony tartamban történt megállapítását kifogásolja.
A törvényességi óvásban kifejtettek szerint a Legfelsőbb Bíróság összbüntetési ítélete azért törvénysértő, mivel nemcsak a 2. alatt jelzett ügyben még le nem töltött büntetésrészt, hanem az 1. alatt jelzett ügyben engedélyezett feltételes szabadság tartamának egy részét is elengedte, ez pedig ellentétben áll a Legfelsőbb Bíróság Büntető és Katonai Kollégiuma 105. állásfoglalásában az összbüntetés helyes mértékének a megállapítására vonatkozó iránymutatással.
A törvényességi óvás nem alapos, s az a BK 105. sz. állásfoglalás egyes megállapításainak téves értelmezésén alapul.
Az említett iránymutatásnak a törvényességi óvásban hivatkozott megállapítása azt tartalmazza, hogy azokban az esetekben, amikor valamelyik szabadságvesztés végrehajtása bármely okból megszakad, majd utóbb ennek a büntetésnek a végrehajtására kerül sor, továbbá egy másik ügyben jogerősen kiszabott szabadságvesztéssel való összbüntetésbe foglalás szükségessége merül fel: nem a félbeszakadás folytán jelentkező és még le nem töltött büntetésmaradványok, hanem az alapítéletekben eredetileg kiszabott szabadságvesztések teljes tartama az irányadó (BK 105. sz. állásfoglalás I/A/3. pontja), ilyen esetekben azonban a büntetés végrehajtása során a még le nem töltött szabadságvesztés-tartamoknak meghatározó jelentőségük van az elengedés mérvének a megállapítása szempontjából.
Az említett iránymutatás e vonatkozásban következetesen a büntetés végrehajtásának különböző okokból történő félbeszakadása eseteiről beszél, amelyek leggyakrabban jelentkező változata a feltételes szabadságra bocsátás, ezért az állásfoglalás erről részletesebben szól. A büntetés végrehajtása félbeszakadásának azonban egyéb esetei is vannak. Ilyen pl. amikor az igazságügy-miniszter a Be. 398. §-ának (2) bekezdésében, illetőleg a bv. intézet parancsnoka vagy a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka a 8/1979. (VI. 30.) IM sz. rendelet 119. §-ában foglalt jogával élve félbeszakítja a szabadságvesztés végrehajtását, vagy amikor az elítélt egyéni vagy közkegyelem folytán mentesül a szabadságvesztés további végrehajtása alól. A büntetés-végrehajtás félbeszakításának most említett eseteiben előállhatnak olyan körülmények, amelyek a félbeszakadt büntetés további végrehajtását eredményezik: így ha a feltételes szabadság utólagos megszüntetésére kerül sor; elrendelik a félbeszakított büntetés további végrehajtását, vagy pedig az egyéni vagy közkegyelem utóbb hatályát veszti, és a még le nem töltött szabadságvesztés további foganatba vételének elrendelésére kerül sor.
Ha a most említett esetekben a még le nem töltött szabadságvesztés foganatba vételével kapcsolatban kerül sor az összbüntetésbe foglalásra, az összbüntetés mértékének a megállapításánál, illetőleg az elengedés mérvének a meghatározásánál a még le nem töltött büntetés tartamot azért kell úgy figyelembe venni, hogy az elengedett mérték kevesebb legyen, mint a még hátralevő tartam, mivel ellenkező esetben a félbeszakítás folytán le nem töltött büntetésmaradvány utólagos letöltésére vonatkozó rendelkezések gyakorlatilag nem hatályosulnának, vagyis a feltételes szabadság megszüntetése nem érvényesülne; az igazságügy-miniszternek a büntetés hátralevő részének foganatba vételére vonatkozó rendelkezése tárgytalanná válna; a kegyelem hatályvesztése tárgyában hozott határozat gyakorlatilag semmissé válna.
Más a helyzet azonban az olyan esetekben, amikor az összbüntetés alapjául szolgáló bármely alapügyben a terhelt előzetes letartóztatásban volt, és a fogva tartásban töltött időt – a Btk. 99. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés folytán – a kiszabott szabadságvesztésbe be kell számítani. Ilyen esetben nem a büntetés végrehajtása félbeszakadásának – az előbbiekben említett – eseteiről van szó, hanem az előzetes fogva tartás tartamának a jogerősen kiszabott szabadságvesztésbe való beszámítása kötelező rendelkezésének gyakorlati érvényesüléséről. Az előzetes letartóztatás, illetőleg annak a megszüntetése semmilyen vonatkozásban sem azonosítható a szabadságvesztés végrehajtása félbeszakításának az eseteivel.
Ebből következik, hogy az összbüntetés tartamának a megállapításánál figyelmen kívül marad annak a körülménynek a vizsgálata, hogy a terhelt volt-e előzetes letartóztatásban, illetőleg mennyi volt az előzetes letartóztatásban töltött idő tartama, végül, hogy ennek a beszámítása folytán mennyi a még ténylegesen le nem töltött szabadságvesztés-maradvány tartama.
Az ettől eltérő álláspont esetében az előzetes letartóztatás – mint eljárási kényszerintézkedés – a büntetés-végrehajtással esne egy tekintet alá, másfelől azonban azt is eredményezné, hogy a terhelt, aki a büntetőeljárás során előzetes letartóztatásban volt, emiatt az összbüntetésbe foglalásnál hátrányosabb helyzetbe kerülne ahhoz az elítélttársához képest, aki a büntetőeljárás során szabadlábon védekezett. Ez pedig az előzetes letartóztatás jogintézményének a céljával és rendeltetésével alapvetően ellentétes lenne.
A törvényességi óvásban kifejtett álláspont azt is eredményezné, hogy ha egy elítélt a rá jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamával csaknem megegyező időtartamot töltött előzetes letartóztatásban, és ezt a büntetést egy másik ügyben kiszabott szabadságvesztéssel kell összbüntetésbe foglalni: a két szabadságvesztés összbüntetésbe foglalása formálissá válna, mert az előzetes letartóztatásnak a szabadságvesztés tartamával csaknem azonos tartama kizárná annak a lehetőségét, hogy a bíróság az összbüntetésbe foglalás során bármilyen csekély mérvű elengedést alkalmazhasson. Nyilvánvaló, hogy ez ellentétes lenne az összbüntetés céljával, és nem hatályosulna az a törvényi kívánalom, amely szerint ezáltal ki kell küszöbölni mindazokat a hátrányokat, amelyek a terheltet a több büntetés egyhuzamban kiállása folytán érik.
Az adott esetben a terhelt által az 1. alatt megjelölt szabadságvesztésből – a feltételes szabadságra bocsátás folytán – még ki nem töltött büntetésmaradvány: 10 hó 15 nap;
a 2. alatt jelzett ügyben pedig az előzetes letartóztatás beszámítása folytán még kitöltésre vár 1 hó 22 nap szabadságvesztés.
Az első fokon eljárt bíróság helyesen járt el, amikor az összbüntetési ítéletében az alapítéletekben kiszabott teljes büntetés tartamokat vette alapul az összbüntetés mértékének a megállapításánál, az elengedés mérvének a meghatározásánál azonban – a BK 105. számú állásfoglalás téves értelmezése folytán – tévedett, amikor mindössze 1 hónapi tartamot látott elengedhetőnek.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a törvényességi óvással megtámadott összbüntetési ítéletében helyes indokokkal mutatott rá arra, hogy az elsőfokú bíróság által alkalmazott elengedés mértéke nem alkalmas a Btk. 93. §-ának (2) bekezdésében foglalt összbüntetési cél elérésére, ezért a két alapítélet együttes tartamához képest 4 hónapi elengedést talált olyannak, amely egyrészt alkalmas a két szabadságvesztés együttes töltéséből eredő hátrányok kiküszöbölésére, másrészt pedig az 1. alatt jelzett alapítéletben engedélyezett feltételes szabadság utólagos megszüntetésére vonatkozó rendelkezés hatályosulását is biztosítja. Helyesen járt el tehát a Legfelsőbb Bíróság, amikor a 2. alatt jelzett ügyben előzetes letartóztatásban töltött idő tartamát az összbüntetésbe foglalás során, illetőleg az elengedés mértékének a meghatározásánál figyelmen kívül hagyta.
Az összbüntetés tartamának ilyen mértékben és módon megállapítása nem ellentétes, hanem éppen ellenkezőleg: összhangban áll a BK 105. számú állásfoglalásában adott iránymutatással, továbbá az összbüntetés céljával és rendeltetésével.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa megállapította, hogy a törvényességi óvás alaptalan, ezért azt a Be. 291. §-ának (1) bekezdése alapján elutasította. (Eln. Tan. B. törv. 258/1985. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás