GK BH 1985/275
GK BH 1985/275
1985.07.01.
I. Szabadalmazott eljárás hasznosítása fejében járó vagy feltalálók részére megfizetett díjat és egyéb fejlesztési költséget a vállalkozó csak abban az esetben háríthat át a megrendelőre, ha ebben vele megállapodott (1969. évi II. tv. 17. §).
II. Maximált árformába tartozó munkáknak az ármaximáló rendelkezések szerint kiszámított vagy kiszámítható díját meghaladó ellenszolgáltatást a vállalkozó – a “célszerűbb műszaki megoldásban” történt megállapodás és ennek megfelelő árképzés hiányában – jogalap nélküli gazdagodás címén sem követelhet [Ptk. 361. §; 7/1978. (II. 1.) MT sz. r. 45. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság az alperest arra kötelezte, hogy a felperesnek a pincemegerősítési és tömedékelési munkákért felvett vállalkozó díjból fizesse vissza a keresetben követelt 925 772 Ft-ot.
Az ítélet indokolása szerint 766 718 Ft szabadalmi díj áthárításához és a célszerűbb műszaki megoldásból származó 159 054 Ft megtakarítás elszámolásához a szerződés nem adott jogot az alperesnek. A bíróság a szabadalmi díj vonatkozásában a tényállást az alperes vezető beosztású dolgozói ellen folyt büntetőeljárás során hozott ítéletből állapította meg, s utalt arra is, hogy az e címen felvett költségtérítést az alperes utólag, az átárazás után pótszámlában érvényesítette. Nem szerezte be az alperes az Országos Anyag- és Árhivatal 109/1978. sz. közleményében (ÁT 23.) a szabadalmi díj áthárításához előírt árhatósági állásfoglalást sem.
Célszerűbb műszaki megoldás címén sem illette meg a felszámított összeg az alperest. A tömedékelésre az alperes dolgozói tervpályázatot nyújtottak be, melyben foglalt technológiát előbb újításként, majd találmányként fogadták el. A felperes megvette ezt a tervet, a kivitelezés aszerint történt, így a felperesnél megtakarítás nem jelentkezhetett.
Az alperes fellebbezésében kérte az ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását.
A fellebbezés indokolásában az alperes vitatta annak az álláspontnak a helyességét, mely szerint a szabadalmi díjnak az árban való érvényesítéséhez az illetékes árhatóság állásfoglalása lenne szükséges. Utalt az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium Ár- és Pénzügyi Főosztályának 6953/1978. sz. állásfoglalására, amely szerint a vállalkozó szabadalmi, találmányi, licenciaszerződés alapján az alkalmazással arányosan fizetendő díjat az építési-szerelési díj arányában jogosult költségtérítésként érvényesíteni. Minthogy az alperes a pince tömedékelési munkákat nem szabad árformában, hanem maximált áron végezte, nem volt szükség arra, hogy a felperessel megegyezzék a szabadalmi díj áthárításában. Egyébként a szerződésben nincs olyan kitétel, amely szerint a kikötött árban a szabadalmi díj is benne foglaltatna. Ennek hiányában pedig a szabadalmi díj arányos részben érvényesíthető. A bíróság tévesen állapította meg, hogy az alperes dolgozói által a tervpályázat során benyújtott tervet a felperes megvette. A fellebbezéshez csatolt tervpályázati értékelés szerint ugyanis a szóban forgó pályaművet a bírálóbizottság nem vette meg, hanem csak 60 000 Ft-os díjazásban részesítette. Azzal tehát a felperes nem rendelkezett, amennyiben azt térítés nélkül felhasználná, jogalap nélkül gazdagodnék.
A fellebbezés nem alapos.
Az alperes 1980. évi és az azt megelőző években a felperes részére pincemegerősítési és tömedékelési munkálatokat végzett. A kereseti előadás szerint az 1980. évi munkákról havonként és munkahelyenként kiállított számlákat a 18/1979. (NIM É 29. sz.) NIM–ÁH sz. utasítás szerint át kellett árazni. Az átárazás eredményeképpen az alperesnek 4 004 688 Ft visszafizetési kötelezettsége keletkezett. E kötelezettségnek részben eleget tett, az utólag kiállított 1 856 129 Ft összegű pótszámla erejéig azonban a fizetést megtagadta. A pótszámlát a felperes részben jogosnak találta és végeredményben 925 772 Ft lett annak az ellenkövetelésnek az összege, amellyel az alperes a felperes egyébként nem vitatott összegű követelését beszámítás útján megszüntetni kívánta.
A Ptk. 296. §-ának (1) bekezdése szerint a kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését – ha a jogszabály kivételt nem tesz – a jogosulthoz intézett vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozattal tartozásába beszámíthatja. A (2) bekezdés szerint a beszámítás erejéig a kötelezettségek megszűnnek.
Az alperesnek a beszámítási kifogás eredményességéhez bizonyítania kellett volna a szerződés joglapját, valamint azt, hogy követelése lejárt (esedékes). Az alperesnek csatolnia kellett volna a követelése alapjául szolgáló szerződéseket, a vállalkozói díj alapjául szolgáló költségvetéseket, a szerződések egyes esetleges módosításait annak bizonyítására, hogy a felek a felperes szolgálati szabadalmában leírt technológia szerint tömedékelésben és a szabadalomhasználati díj fizetésében állapodtak meg. Ugyanígy a szerződéses okiratokkal bizonyítania kellett volna, hogy a felek “célszerűbb műszaki megoldás” alkalmazásában [7/1978. (II. 1.) MT sz. r. 45. § (1) bek.] is megállapodtak.
Az alperes az őt terhelő bizonyítási kötelezettségének [Pp. 164. § (1) bek.] nem tett eleget. Az alperes nem is állította, hogy 1979 decemberében szabadalmi oltalmat nyert eljárás hasznosítására a felperessel szerződést kötött (1969. II. tv. 17. §), vagy hogy a vele kötött kivitelezési szerződésben a szabadalom hasznosítására vonatkozó bármely utalás (pl. a költség-előirányzat) lett volna. Nincs viszont olyan jogszabály, amelynek alapján az alperes a szabadalmi oltalom megadása után, bizonyítottan ilyen technológiával végzett (ez a bizonyítás sem történt meg) munkák után a feltalálók és az alperes által megállapított mértékű díjat és egyéb fejlesztési költséget a felperesre átháríthatná. Az elsőfokú bíróság ezért – bár tévesen utalt az árhatósági engedélynek mint az áthárítás feltételének hiányára jogszabálysértés nélkül utasította el az alperes szabadalmi díj címén támasztott 766 718 Ft összegű beszámítási kifogását.
Az alperes maga adta elő, hogy a végzett munka maximált árformába tartozik. A ténylegesen végzett munkáknak az ármaximáló rendelkezések szerint kiszámított vagy kiszámítható díját meghaladó ellenszolgáltatását a vállalkozó csak “célszerűbb műszaki megoldás”-ban történt megállapodás és az ennek megfelelő árképzés esetében igényelhet [7/1978. (II. 1.) MT sz. r. 45. § (1) bek.]. Az alperes nem is állította, hogy a felek között létrejött ilyen megállapodás, s annak ellenére az “ármaximáló rendelkezések figyelmen kívül hagyásával” megállapított egységárak szerinti vállalkozói díjat a felperes nem fizette volna meg. Az egyszerű állítás, mely szerint a felperesnek anyagi előnye származott az alperes által vállalt munkák végrehajtása során alkalmazott technológiából, nem ad jogot az alperesnek arra, hogy a maximált árat túllépő követeléssel lépjen fel. De arra sem elegendő, hogy a felperesnek az alperes terhére jogalap nélkül történt gazdagodását meg lehessen állapítani (Ptk. 361. §). Az alperes ugyanis megkapta a szerződés szerint végzett munkákért a szerződésben kikötött ellenszolgáltatást. Az elsőfokú bíróság tehát – bár a jelen ügyben az alperes dolgozói és más személyek által közösen benyújtott tervpályázat sorsa irreleváns – e vonatkozásban is helyesen döntött.
A kifejtettek értelmében a Legfelsőbb Bíróság az első fokú ítéletet – indokai fenti helyesbítésével – a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. V. 30 940/1983. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás