BK BH 1985/375
BK BH 1985/375
1985.10.01.
I. Az elkövetési érték megállapításánál nem a kiskereskedelmi fogyasztói ár az irányadó, ha a vagyon elleni bűncselekményt export célokat szolgáló és az ennek megfelelő szigorú minőségi követelményeknek megfelelő árura nézve követik el [Btk. 317. § (1) bek., 333. § 2. pont].
II. A sikkasztáshoz szükséges rábízásnak nem feltétele, hogy az elkövető a dolog birtokosává váljék, hanem elegendő a bármely jogcímen történő birtokbavétel is [Btk. 317. § (1) bek., 316. § (1) bek.].
III. Ha a felbujtó a sikkasztás tetteseit anyagi juttatás kilátásba helyezésével veszi rá a bűncselekmény véghezvitelére: nem korrupciós bűncselekmény (Btk. XV. fejezet VII. cím), hanem vagyon elleni bűncselekmény megállapításának van helye;
ilyen esetben azonban a tettesek által kapott pénz- vagy értékelkobzás alá esik, illetőleg a kapott érték megfizetésére kell kötelezni [Btk. 77. § (1) bek. c) pont, (4) bek., 317. § (1) bek., 252. §, 254. §].
A megyei bíróság az I. r. vádlottat felbujtóként, különösen nagy értékre folytatólagosan elkövetett sikkasztás bűntettében;
a II. és a IV. r. vádlottat különösen nagy értékre folytatólagosan elkövetett sikkasztás bűntettében;
a III. r. vádlottat bűnsegédként, folytatólagosan, különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás bűntettében;
az V. r. és a VI. r. vádlottat pedig jelentős értékre, folytatólagosan elkövetett sikkasztás bűntettében mondotta ki bűnösnek.
Ezért valamennyi vádlottat szabadságvesztésre, az I. r. és a III. r. – külföldi állampolgárságú – vádlottat kiutasításra, a többi vádlottat pedig közügyektől eltiltásra ítélte.
Kötelezte a vádlottakat 5 millió 271 ezer forintnak a húsipari vállalat magánfélnek – különböző megosztásban, külön-külön és egyetemlegesen történő – megtérítésére.
Ezen túlmenően a II. r. vádlottat 399 500 forint; a IV. r. vádlottat 374 800 forint; az V. r. vádlottat 38 000 forint; a VI. r. vádlottat pedig 41 000 forint elkobzás alá eső érték megfizetésére is kötelezte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
Az egyik külföldi cég a magyar külkereskedelmi vállalaton keresztül húsárut vásárolt Magyarországon. A húsáru átvételére a húsipari vállalat üzemegységében került sor, a rakodások alkalmával mérlegelési jegyeket állítottak ki, s ezek alapján történt később az exportszámla elkészítése.
A külföldi cég magyarországi hús átvevője az I. r. vádlott volt, aki előre kilátásba helyezett és meghatározott összegű anyagi előny juttatásával rábírta a húsipari vállalatok mérlegelést végző dolgozóit arra, hogy a leszámlázottat meghaladó húsmennyiséget szolgáltassanak ki. Ezt követően a vádlott a sikkasztást elkövető személyeket rendszeres juttatásban részesítette.
A külföldi cég kamionját a III. r. vádlott vezette, aki a többlethússzállításról kezdettől fogva tudott.
A húsipari vállalatok mérlegelést végző dolgozói a II. r., a IV. r., az V. r. és a VI. r. vádlottak voltak, akik összesen mintegy 5 millió forint értékű többlethúst szolgáltattak ki az I. r. és a III. r. vádlottaknak, anélkül azonban, hogy társaiknak a mérlegelésnél elkövetett hasonló magatartásairól tudtak volna. Ennek folytán a II. r., a IV. r., az V. r. és a VI. r. vádlott – az I. r. vádlottól – az elkobzás alá eső érték szerinti juttatásban részesült.
1. A vádlottak – a minősítést is érintően – elsősorban azért támadták a tényállást, mivel az elsőfokú bíróság az elkövetési érték meghatározásánál nem az ekkor érvényben levő kiskereskedelmi árakat vette alapul. Hivatkoztak a Btk. XVIII. fejezetéhez fűzött indokolás 4. pontjában foglaltakra, mely szerint a forgalmi értéket a kiskereskedelmi ár alapján kell megállapítani.
Ez a védelmi okfejtés téves. Az említett indokolás leszögezi azt is, hogy amennyiben a dolognak kiskereskedelmi ára nincs, az elkövetési értéket az összes körülmény figyelembevételével kell megjelölni. Az ezzel összhangban álló ítélkezési gyakorlat szerint nem irányadó a kiskereskedelmi fogyasztói ár, ha a bűncselekmény által érintett – kizárólag export célokat szolgáló – dolog a kiskereskedelmi forgalomban nem szerezhető be.
A jelen esetben is ez történt, minthogy olyan húsárukra nézve követték el bűncselekményeiket, amelyek minőségük és kidolgozásuk folytán kizárólagosan külkereskedelmi árualapot képeztek. Belföldi forgalomba csupán azok a húsrészek kerülhettek, amelyek az exportra előírt szigorú minőségi követelményeknek nem feleltek meg. Következésképpen az említett húsáruk értékét az adott időben érvényes export elszámolási ár s nem az elkövetés idején érvényben levő – a költségvetési dotáció következtében egyébként is alacsonyabb – kiskereskedelmi fogyasztói ár fejezi ki.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének tényállását a fellebbezési eljárás során is irányadónak tekintette.
2. A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet azzal az állásponttal, hogy a II. r. és a IV. r. vádlottak sikkasztásban való bűnösségének megállapítása téves, mivel az elkövetés adott körülményei folytán a szóban levő húsáru nem volt a csupán mérlegelési feladatokat ellátó vádlottakra rábízva.
Az ítélkezési gyakorlat szerint a lopástól megkülönböztető elemet jelentő rábízásnak nem kell polgári jogi értelemben vett rábízásnak lennie, azaz nem kell, hogy polgári jogi értelemben birtokos legyen a tettes. A Btk. 317. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint ugyanis a rábízás a dolog olyan birtokba adását jelenti, amelynek jogcíme közömbös, történhet pl. kezelés, megőrzés, használat, szállítás céljából és szólhat hosszabb-rövidebb időre.
Az elsőfokú bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy az adott esetben kiszállításra kerülő húsáru mérlegelését ellátó II. és IV. r. vádlottak ebben az értelemben a társadalmi tulajdonban levő áru kezelésének feladatát látták el, következésképpen a bűnös tevékenység kifejtése során a rájuk bízott dolgot tulajdonítottak el jogtalanul.
3. Téves az az álláspont is, mely szerint az I. rendű vádlott azzal a magatartásával, hogy a húsipari vállalat dolgozóinak kötelességük megszegéséért előnyt adott, a Btk. 254. §-ába ütköző vesztegetés vétségét követte el.
A közélet tisztasága és a vagyon elleni bűncselekmények jogi tárgya eltérő. Az I. r. vádlott azzal, hogy jogtalan vagyoni haszonra törekedve – anyagi előny szolgáltatása ellenében – rábírta az áru kiadását végző vádlottakat arra, hogy a rájuk bízott termékek meghatározott részét eltulajdonítsák, az adott körülményekhez képest vagyoni érdekeket sértő részesi tevékenységet valósított meg. Ezzel összefüggésben a tettesek sem pusztán a gazdasági kapcsolatok tisztaságát veszélyeztető kötelességszegésre, hanem a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmény elkövetésére vállalkoztak. Ezért ebben az esetben a Btk. 254. §-a, illetve a Btk. 252. §-a szerinti vesztegetés megállapítására – a vagyon elleni bűncselekmény helyett vagy akár amellett – nem kerülhet sor.
Nem értett egyet a Legfelsőbb Bíróság azzal az állásponttal, amely szerint tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a vádlottakat elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelezte, ezek a vádlottak ugyanis a bűncselekmény tárgyát képező áru értékesítéséből származó pénzösszeghez jutottak, a II. r., a IV. r., az V. r. és a VI. r. vádlottak pedig a pénzt az általuk eltulajdonított húsáru ellenértékeként kapták, és ezért – a Btk. 77. §-a (1) bekezdésének c) pontjában írt előfeltétel hiányában – a Btk. 77. §-a (4) bekezdésének alkalmazására nincs lehetőség.
A Btk. 77. §-ának (1) bekezdésének c) pontja szerint el kell kobozni azt a dolgot, amelyet a bűncselekmény elkövetője a tulajdonostól vagy ennek hozzájárulásával mástól az elkövetésért kapott, a Btk. 77. §-ának (4) bekezdése értelmében pedig, ha az elkobzást nem lehet foganatosítani: az elkövetőt a dolog értékének megfizetésére kell kötelezni.
Ezek a rendelkezések ahhoz a helyes erkölcsi felfogáson alapuló társadalmi érdekhez kapcsolódnak, hogy a bűncselekmény díja ne maradjon az elkövetőnél. Ebből is következik a törvény nem különböztet aszerint, hogy vagyon elleni vagy a Btk. más fejezetében szereplő bűncselekmény elkövetőjéről van-e szó.
Amikor tehát az elkövető a vagyon elleni bűncselekményt más személy – rendszerint a felbujtó – által az előre kilátásba helyezett díj megszerzése ellenében viszi véghez: őt a bűncselekményre olyan értelemben befolyásolt személynek kell tekinteni, mint a vesztegetés passzív alanyát. Erre is tekintettel tehát végső soron közömbös, hogy az elkövető részére a bűncselekmény végrehajtásával kapcsolatban juttatott pénz a bűnös úton megszerzett áru hasznából származott-e vagy sem.
Ennek kapcsán nem helytálló az az álláspont, hogy a kártérítésre kötelezés esetén az azzal párhuzamosan alkalmazott ez az intézkedés sérti a kétszeres értékelés elvét. A két jogintézmény ugyanis egyrészt független egymástól, másfelől pedig bűncselekmény esetében a kártérítésre kötelezésnek akkor is helye van, ha az elkövetőnek a bűncselekményből ténylegesen haszna nem származott. A két rendelkezés egymás melletti alkalmazása tehát nem jelenti az azonos következménynek a terhelttel szemben történő kétszeres felrovását.
Az adott esetben az I. rendű vádlott a mérlegelési jegyeket kiállító vádlottaknak azért adott rendszeres – előre kialkudott összegű – előnyt, hogy ennek fejében többlethús-mennyiséget szolgáltassanak ki. Minthogy a vádlottak által is jól tudottan többlethús-képzésére kizárólag bűncselekmény elkövetése útján nyílt lehetőség, a folyamatosan nyújtott pénzösszegeket szükségszerűen az elkövetésért kapott előnynek kell tekinteni. Ekként nincs jelentősége annak, hogy a vádlottak az elsikkasztott hús mennyiségéhez igazodóan vagy attól függetlenül részesültek előnyben, miként – folytatólagos elkövetésről lévén szó – annak sem, hogy a pénz átadására a mérlegelés előtt vagy azt követően került sor.
Mindezek alapján az elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelező rendelkezés törvényes. (Legf. Bír. Bf. II. 182/1984. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás