GK BH 1985/395
GK BH 1985/395
1985.10.01.
A környezet- és természetvédelmi rendelkezések értelmében védettnek nyilvánított állatok által okozott kár miatt sem kártérítés, sem kártalanítás nem követelhető [Ptk. 339. §, 349. § (1) bek.; 1961. évi VII. tv. 32. § (1) bek., 35. §; 1961. évi 18. sz. tvr.; 1977. évi 30. sz. tvr. 2 § (2) bek.; 1982. évi 4. sz. tvr.; 12/1971. (IV. 1.) Korm. sz. r. 12. §; 8/1982. (III. 15.) MT sz. r. 26. §; 30/1970. (XII. 24.) MÉM sz. r. 11. §, (4) bek., 23. § (8) bek.; 44/1977. (XII. 19.) MÉM sz. r. 22. § (1) bek.].
A felperes tulajdonát képező víztározókban és halastavakban az elszaporodott vidrák a tenyésztett halállományt 1977 óta folyamatosan pusztították. Ezért a felperes több alkalommal kezdeményezte az alperesnél a védett vidraállomány gyérítését, az intézkedések azonban nem hozták meg a várt eredményt. Ezért a felperes az elsőfokú bírósághoz előterjesztett keresetében a vidrák által a halállományban okozott 529 524 Ft összegű kárának a megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint a vidra védett állat, annak kártétele miatt a jogszabály nem teszi lehetővé a kár térítését. A károkozás veszélyének elhárítása érdekében a jogszabály módod nyújt a felperesnek arra, hogy az illetékes természetvédelmi hatóságtól a szükséges intézkedés megtételét kérje, ha azonban ez az intézkedés nem vezet eredményre, az alperesnek a kártalanítási kötelezettsége sem állapítható meg.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság a fellebbezésnek helyt adott, az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az eljárt bíróságot új eljárásra és új érdemi határozat hozatalára utasította. E végzés indokolása szerint az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. tv. (a továbbiakban: EVT) 32. §-ának (1) bekezdése szerint a vadászati jog az ország egész területén az államot illeti, és mivel a védett állatot is vadfajnak kell tekinteni, az ilyen állat által okozott kárért való helytállásra is vonatkoznak az EVT 35. §-ának a rendelkezései. Eszerint pedig a vadgazdálkodással és a vadászattal kapcsolatos egyéb károkért való felelősségre a Ptk.-nak a kártérítésre vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni, amiből viszont következik, hogy a védett állat tulajdonosa a Ptk. 339. §-a alapján köteles helytállni.
A másodfokú bíróság jogerős végzése ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Tévedett a másodfokú bíróság, amikor azt állapította meg, hogy a védett állatot vadfajnak kell tekinteni, és hogy ezért az ilyen állat által okozott kárért való helytállási kötelezettségre is vonatkoznak az EVT 35. §-ának a rendelkezései, továbbá, hogy ennek következtében az alperes a Ptk. 339. §-a alapján köteles helytállni. A 30/1970. (XII. 24.) MÉM sz. rendelet 23. §-ának (8) bekezdése szerint ugyanis a természetvédelem hatálya alatt álló, védetté nyilvánított állatok károkozása esetében e jogszabály nem alkalmazható, mert a fajok vadászatára a természetvédelmi rendelkezések az irányadók. A 30/1970. (XII. 24.) MÉM sz. rendelet 11. §-ának (4) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy az EVT alkalmazása szempontjából nem tekinthető kártékony vadnak az a vadfaj, amelyet az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnöke védetté nyilvánított. A halászatról szóló 1977. évi 30. sz. tvr. 2. §-ának (2) bekezdése szerint pedig a halászati jog a perbeli halastavakon a felperest illeti meg, a fenti törvényerejű rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 44/1977. (XII. 19.) MÉM sz. rendelet 22. §-ának (1) bekezdése szerint azonban a felperes a vidrákat a perbeli esetben csak az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal hozzájárulásával gyérítheti. Mindezekből következik, hogy a másodfokú bíróság jogszabálysértéssel állapította meg az EVT alkalmazhatóságát és ennek figyelembevételével az alperesnek a Ptk. 339. §-a szerinti felelősséget. Jogellenesség hiányában ugyanis az alperes kártérítésre nem kötelezhető.
A perbeli vitát ugyanis a károkozás idején hatályban volt, a természetvédelemről szóló 1961. évi 18. sz. tvr. és az ennek végrehajtása tárgyában kiadott rendelkezések figyelembevételével kellett eldönteni. Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a fenti tvr. végrehajtása tárgyában kiadott 12/1971. (IV. 1.) Korm. sz. rendelet 12. §-a értelmében védetté nyilvánított állatot elfogni, tartani, elejteni vagy kikészíteni csak az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal engedélyezésével szabad, sőt e jogszabály a védett állatok oltalmát a tulajdonos számára kötelezővé is teheti. Az alperes sem a jogszabály, sem az időközben hatályba lépett, a természetvédelemről szóló 1982. évi 4. sz. tvr., valamint az ennek végrehajtásáról rendelkező 8/1982. (III. 15.) MT sz. rendelet szerint nem kötelezhető a perbeli esetben kártérítésre vagy kártalanítás fizetésére. A tvr. 26. §-a szerint ugyanis kártalanításnak csak védett mezőgazdasági ingatlan esetében elrendelt korlátozás miatt van helye. Minthogy a védett vad által okozott károkokért a jogszabály sem kártérítést, sem pedig kártalanítást nem tesz lehetővé, a másodfokú bíróságnak az ezzel ellentétes döntése jogszabályba ütközik.
Az kétségtelen, hogy a természetvédelemről szóló jogszabályok értelmében a tulajdonos a kár megelőzése és a kár enyhítése érdekében az illetékes természetvédelmi hatóságtól intézkedést kezdeményezhet. A felperes ilyen intézkedés hozatalát kérte, az államigazgatási határozatok pedig fellebbezés hiányában jogerőre emelkedtek, ezért a felperes a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése alapján sem kérhette az alperes marasztalását azzal az indokkal, hogy az államigazgatási határozatok eleve hatástalan intézkedést tartalmaztak, és hogy az ennek eredményeként végrehajtott gyérítés nem hozta meg a várt eredményt.
A kifejtettek értelmében a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján a megyei bíróság végzését hatályon kívül helyezte, és a városi bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. G. törv. II. 30 670/1984. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás