PK BH 1985/424
PK BH 1985/424
1985.11.01.
I. A lakásszövetkezeti tagsági viszony megszűnése esetén a volt tag és a szövetkezet között elszámolásnak van helye: a volt tag javára kell figyelembe venni a lakásépítésre teljesített befizetéseit, végzett munkájának és szolgáltatásainak ellenértékét, ezzel szemben terheli a volt tagot a szövetkezet veszteségeinek és a felmerült költségeknek a tagsági viszony idején felmerült arányos része [1977. évi 12. sz. tvr. 21. §, 23. § (3) bek., 41. § (1) bek., 1971. évi III. tv. 40. § (2) bek., 69. § (1) és (2) bek.].
II. Az építmény lebontását elrendelő államigazgatási határozat nem vizsgálható felül a bíróság által; a bíróságnak arra sincs lehetősége, hogy az ilyen határozatot közvetett módon, más per kapcsán felülvizsgálja [1981. évi I. tv. 72. § (1) bek.].
Az alperesek jogelődjeként működő lakásfenntartó és építő szövetkezet 1970 októberében alakult. 1977-ben 94 tag bejelentette, hogy a szövetkezetből kiválik, és új szövetkezetet alakít. Ezt a közgyűlés tudomásul vette, így két önálló szövetkezet alakult: az I. r. alperes és a II. r. alperes. A szétválással kapcsolatban az 1977. március 4-i közgyűlésen vagyonmérleget készítettek, amely meghatározta a lakásfenntartó és építő szövetkezet veszteségét. A közgyűlési határozat megállapította, hogy a veszteség a szövetkezet és az alakuló új szövetkezet között a lakások arányában oszlik meg, tehát az I. r. alperest 94 lakásra eső, a II. r. alperest 40 lakásra eső veszteség terheli.
A felperesek 1976 februárjában léptek be tagként a lakásfenntartó és építő szövetkezetbe. A szétválás után tagsági viszonyuk az I. r. alperesnél folytatódott. A felperesek lakása egy hatlakásos házban épült volna fel. Az építkezést házilagos kivitelezésben kellett volna elvégezni.
A megkezdett építkezés azonban 1975-ben megszűnt, azt az eltelt idő alatt nem folytatták, és a felépítmény romossá vált. A kerületi tanács műszaki osztálya 1979-ben megfelelő határidő tűzésével engedélyt adott a továbbépítésre, de mert erre nem került sor, 1982. március 23-án a megkezdett építmény lebontását rendelte el, amelynek kötelezettjeiként a terv szerinti építőket, közöttük a felpereseket jelölte meg. A bontást elrendelő határozat jogerős.
A felperesek 1978. április 6-án és május 15-én bejelentették kilépési szándékukat, ennek ellenére a későbbi közgyűléseken részt vettek, a módosított terveket aláírták.
A felperesek 347 110 forintot fizettek be a lakásszövetkezetnek.
A felperesek módosított keresetükben az I. r. alperest 243 495 forint, a II. r. alperest 103 615 forint, ennek kamatai és perköltség megfizetésére kérték kötelezni. Kérték még az alpereseknek arra való kötelezését, hogy az elrendelt bontási kötelezettséget teljesítsék. Másodlagosan azt kérték, hogy az I. r. alperes írjon alá olyan jognyilatkozatot, amelynek alapján az államigazgatási határozatot úgy lehessen megváltoztatni, hogy abban kötelezettként az I. r. alperes szerepeljen. Amennyiben ezt nem írja alá, kérték a jognyilatkozat ítélettel pótlását.
Az I. r. alperes a kereset teljesítését az elszámolásra vonatkozó részében nem ellenezte. Elismerte a befizetést, kérte azonban figyelembe venni az álláspontja szerint a felpereseket terhelő 99 500 forint veszteséget. Később ezt a nyilatkozatát úgy módosította, hogy a felperesek befizetéseiket gyakorlatilag visszakapták, a házi pénztári befizetésre pedig nem tarthatnak igényt. A bontási kötelezettség tekintetében a kereset elutasítását kérte.
A II. r. alperes a kereset elutasítását kérte, mert a felperesek az I. r. alperesi szövetkezet tagjai, a két szövetkezet között az elszámolás megtörtént, tehát álláspontja szerint a felperesekkel nincs jogviszonyban.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az I. r. alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felpereseknek 173 696 forintot, ennek 1983. február 3-tól a kifizetésig járó évi 5%-os kamatát, valamint 7569 forint részperköltséget. A II. r. alperest arra kötelezte, hogy ugyancsak 15 nap alatt fizessen meg a felpereseknek 73 914 forintot, ennek 11983. február 3-tól a kifizetésig évi 5%-os kamatát és 3566 forint részperköltséget. Megállapította a bíróság, hogy az elrendelt bontási kötelezettség a felperesek helyett az I. r. alperest terheli. Az ezt meghaladó keresetet elutasította, és kötelezte a felpereseket, hogy fizessenek meg az államnak felhívásra 5970 forint illetéket. Kimondta, hogy az ezt meghaladó illetéket az állam viseli.
Az ítélet indokolásában a bíróság megállapította, hogy a felperesek 1978-ban bejelentették ugyan kilépési szándékukat, de azt követően olyan magatartást tanúsítottak, amelyből arra lehetett következtetni, hogy kilépési szándékuktól elálltak. Ezért a bíróság a kilépés időpontját 1983. február 3. napjában határozza meg, amikor az I. r. alperes a perben a kilépést elfogadta. Az elszámolás tekintetében a bíróság megállapította, hogy a felperesek 347 110 forintot fizettek be, s hogy a szövetkezeti veszteségből 89 000 forint esik a felperesekre, akik ezenkívül 10 500 forint pótbefizetéssel is tartoznak. A szövetkezetnek a felperesekkel szemben fennálló igényét tehát 99 500 forint, amelyet a felperesek által visszakövetelt befizetésből levont. Az elsőfokú bíróság rámutatott arra, hogy a lakásszövetkezetekről szóló 1977. évi 12. számú tvr. (a továbbiakban: Ltvr.) és az annak végrehajtása tárgyában kiadott 20/1977. (V. 12.) ÉVM–PM számú rendelet (a továbbiakban: Vhr.) nem rendelkezik a veszteség elszámolásáról. Tekintettel azonban arra, hogy a Ltvr. 41. §-ának (1) bekezdése szerint az e tvr.-ben nem szabályozott kérdésekben a szövetkezetekről szóló 1971. évi III. törvényt kell alkalmazni: a bíróság az 1971. évi III. tv. (a továbbiakban: SzTV) 40. §-ának (2) bekezdése szerint állapította meg a felperesek felelősségét a szövetkezet tartozásaiért úgy, hogy a lakásépítésre történt befizetést a fenti jogszabályban említett részjeggyel azonos elbírálás alá vonta.
Az elsőfokú bíróság kifejtette még, hogy az SzTV 46. §-ának (3) bekezdése szerint az új szövetkezetek a korábbi kötelezettségekért a vagyonmegosztás arányában felelnek, tehát az alperesek felelőssége az 1977. március 4-i vagyonfelosztó mérlegre figyelemmel a 94/134, illetőleg 40/134 arányban oszlik meg. Ennek megfelelően a bíróság az I. r. alperest a felpereseket megillető 247 610 forint 94/134 részének, a II. r. alperest ugyanezen összeg 40/134 részének megfizetésére kötelezte.
A bontási kötelezettség tekintetében a bíróság kifejtette, hogy a jognyilatkozat ítélettel való pótlására nincs lehetőség, a felperesek jogainak megóvása érdekében azonban a Pp. 123. §-ának (1) bekezdése szerint mód van arra, hogy a bíróság megállapítsa: a bontási kötelezettség az I. r. alperest terheli.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta és az I. r. alperes marasztalásának összegét 342 332 forintra és kamataira, az általa fizetendő elsőfokú perköltséget 14 000 forintra emelte fel. Az illetékfizetésre való kötelezést mellőzte. A II. r. alperessel szemben a keresetet elutasította, és az ítélet egyéb rendelkezéseit helybenhagyta. Kötelezte a felpereseket, hogy 15 nap alatt fizessenek meg az II. r. alperesnek 2500 forint elsőfokú és 1000 forint fellebbezési eljárási költséget. Kötelezte az I. r. alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1600 forint fellebbezési eljárási részköltséget. A másodfokú bíróság az ítélet indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a kilépés időpontját, és helyesen döntött, amikor megállapította, hogy a bontási kötelezettség az I. r. alperest terheli.
Tévedett azonban az elsőfokú bíróság, amikor a II. r. alperest marasztalta, mert a közgyűlési határozattal jóváhagyott szétválást követően a szövetkezeti tagok befizetéseiket az Ltvr. 23. §-ának (3) bekezdése alapján attól a szövetkezettől kérhetik vissza, amelynél tagsági viszonyuk folytatódott, tehát a perbeli esetben a felperesek az I. r. alperestől. A felpereseknek a II. r. alperessel szemben támasztott keresete ezért alaptalan, így azt a másodfokú bíróság elutasította.
Az I. r. alperessel szembeni elszámolás körében a bíróság utalt az Ltvr. 28. §-ának (3) bekezdésében foglaltakra és arra, hogy a tvr.-ben nem szabályozott kérdésekre az SzTV-t kell alkalmazni. Kifejtette még, hogy sem az 20/1976. (VIII. 12.) PM–ÉVM számú rendelet 6. §-ának (3) bekezdése, sem az ezt hatályon kívül helyező 48/1983. (XI. 20.) PM–ÉVM számú rendelet 16. §-ának (3) bekezdése (amely a kilépéskori elszámolásról rendelkezik) nem tartalmaz rendelkezést a veszteség elszámolásáról.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás az alábbiak szerint alapos.
A lakásszövetkezetekről szóló 1977. évi 12. számú tvr. szerint a tagsági viszony megszűnhet abban az esetben, ha a tag a lakásépítő szövetkezetből az alapszabályban meghatározott feltételek szerint kilép; ha az igazgatóság a tagsági viszony megszünteti [Ltvr. 28. § (1) és (2) bekezdése], illetőleg, ha a tag lakástulajdona megszűnik (Ltvr. 21. §).
A tagsági viszony megszűnésekor a volt taggal el kell számolni. A szövetkezetet terhelő elszámolási kötelezettség legkésőbbi időpontja az Ltvr. 28. §-ának (1) és (2) bekezdésében szabályozott esetekben a volt tag helyett belépő új tag felvételét követő 30 nap (Vhr. 29. §). Nem alkalmazható azonban ez a határidő akkor, ha a tagsági viszony a lakástulajdon megszűnése miatt szűnt meg, mert ilyenkor új tag felvételére nem kerül(het) sor.
A perbeli esetben a felperesek olyan körülmények között léptek ki, amikor nyilvánvaló volt, hogy a részükre kijelölt lakástulajdon nem épül fel, nem is épülhet fel, mert az építési hatóság a már megkezdett építmény lebontását rendelte el, és újabb építési engedélyt nem adott ki.
Így a felperesek lakástulajdona nemhogy megszűnt, hanem létre sem jött; kizárt tehát, hogy a felperesek helyébe új tag felvételére kerüljön sor.
Ilyen körülmények között az I. r. alperes elszámolási kötelezettsége nyomban beállott. A Vhr. 29. §-ában meghatározott határidő ugyanis nem egyéb, mint az elszámolás megejtésére szolgáló legkésőbbi időpont, amely a korábbi elszámolás lehetőségét annál kevésbé zárja ki, mert az elszámolásnál a tagsági viszony megszűnésének időpontja az irányadó.
Helyesen jártak el tehát a bíróságok, amikor a felperesek visszafizetésére irányuló igényét érdemben bírálták el, és a felek közötti elszámolást elvégezték. Helyesen foglaltak állást továbbá a felperesek tagsági viszonya megszűnésének időpontja tekintetében is.
Nem tévedett a másodfokú bíróság akkor sem, amikor azt állapította meg, hogy a közgyűlési határozattal jóváhagyott szétválást követően a szövetkezeti tagok befizetéseiket attól a szövetkezettől kérhetik vissza, amelynél tagsági viszonyuk folytatódott, a perbeli esetben tehát a felperesek az I. r. alperestől. Mindebből az következik, hogy az elszámolást a felperesek és az I. r. alperes között kell elvégezni, tehát a II. r. alperessel szemben támasztott keresetet elutasító rendelkezés helyes.
Azt azonban, hogy a másodfokú bíróság az elszámolás elvégzése körében milyen tételeket vett figyelembe, nem lehet nyomon követni, mert a másodfokú ítélettől az elszámolás módja nem állapítható meg. A másodfokú bíróság tehát e körben a Pp. 221. §-ának (1) bekezdésében foglalt indokolási kötelezettségének nem tett eleget.
A perben nem volt vitás, hogy a felperesek 347 110 forintot fizettek be a szövetkezethez, az elszámolásnál tehát ezt az összeget kell alapul venni. Figyelemmel kell lenni azonban arra is, hogy az Ltvr. 28. §-ának (3) bekezdése szerint a tagsági viszony megszűnése esetén a tag a lakásépítő szövetkezettől csak a lakóházépítésre teljesített befizetések, továbbá a végzett munka és szolgáltatások ellenértékének visszatérítését követelheti. Miután az Ltvr. 41. §-ának (1) bekezdése szerint a tvr.-ben nem szabályozott kérdésekben az SzTV-t kell alkalmazni, figyelemmel kell lenni az SzTV 69. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltakra, amely a volt tag és a szövetkezet kölcsönös követelései elszámolását rendeli el a tagsági viszony megszűnésének időpontjában meghatározott esedékességgel. A volt tag és a szövetkezet kölcsönös követelései körében tehát el kell számolni a szövetkezet esetleges veszteségének a volt tagra eső részét is.
E tekintetben helytálló az elsőfokú bíróságnak az az okfejtése, amely abból indul ki, hogy az SzTV 40. §-ának (2) bekezdése szerint a tag a részjegy összegével felel a szövetkezet tartozásaiért. Miután pedig a lakásszövetkezet esetében részjegy nincs, a lakásépítésre történt befizetést kell a részjeggyel azonos elbírálás alá vonni, amiből az következik, hogy a szövetkezeti tagok a tagsági viszonyuk fennállása alatt keletkezett szövetkezeti tartozásokért e befizetésük arányában és erejéig felelnek.
Az elszámolásnál figyelemmel kell lenni továbbá az alapszabály V/3. pontjában foglaltakra, mely szerint a kilépett tagnak viselnie kell a belépéskor befizetett adminisztratív költségeket, valamint a tagsági viszony idején felmerült költségek reá eső részét.
A felperesek által igényelt befizetés visszatérítésekor tehát el kell számolni a szövetkezet kölcsönös követeléseként a tagsági viszony idejére eső veszteség arányos részét, valamint a belépéskor befizetett adminisztratív költségeket, továbbá a felperesek tagsága idején felmerült költségek arányos részét. A másodfokú bíróság az elszámolásnál mindezekre nem volt figyelemmel, tehát döntése megalapozatlan és törvénysértő.
Tévedett továbbá a másodfokú bíróság, amikor helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletének azt a rendelkezését, amellyel megállapította, hogy a bontási kötelezettség teljesítése a felperesek helyett az I. r alperest terheli. Annak elbírálása ugyanis, hogy az építményt le kell-e bontani, és a bontást ki köteles elvégezni, az építési hatóság hatáskörébe tartozik. A bíróság ezt az államigazgatási határozatot közvetett módon, megállapítási perben sem bírálhatja felül, és nem tehet olyan megállapítást, hogy “a bontási kötelezettség teljesítése” a felperesek helyett az I. r. alperest terheli. Az államigazgatási határozatban foglaltakat az köteles teljesíteni, akit az államigazgatási hatóság arra kötelezett, tehát a perbeli esetben a felperesek [1981. évi I. tv. 72. § (1) bek.]. A másodfokú bíróság ezért akkor járt volna el helyesen, ha a bontással kapcsolatos részében az első fokú ítéletet megváltoztatja, és a felperesek keresetét elutasítja.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokon eljáró bíróság ítéletét a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és ugyanezt a bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasított. (P. törv. III. 21 094/1984. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás