PK BH 1985/471
PK BH 1985/471
1985.12.01.
CASCO-biztosítás alapján történt kárrendezés esetén annak megállapítását, hogy a sérült gépjármű kijavítása műszakilag nem lehetséges, nem alapozza meg az a körülmény, amely szerint a kijavításhoz szükséges alkatrész beszerzése átmenetileg akadályba ütközik (Ptk. 536. §).
A felperes a tulajdonosa az első ízben 1968-ban üzembe helyezett Wartburg de Lux típusú személygépkocsinak, amelyre vonatkozóan a gyártási év 1981-re történő megváltoztatását (az alvázcserére tekintettel és a sikeres műszaki vizsgát feltételezve) az illetékes hatóság 1981. április 23-án engedélyezett.
A személygépkocsival 1982. október 14-én harmadik személy karambolozott, amelynek során a gépjármű jelentős sérüléseket szenvedett. Minthogy a felperes az alperessel 1981. június 13-án teljes körű CASCO-biztosítási szerződést kötött, ennek alapján kérte a kárrendezést, a biztosítási összeg kifizetését. Az alperes gépjármű kárrendezési fiókja előbb – az 1968-a gyártási időpontra tekintettel – a gépkocsit ún. totálkárosnak minősítette, utóbb azonban figyelemmel az igen jelentős felújításra és alkatrészcserékre, megállapította, hogy a gépkocsi gazdaságosan megjavítható. Ennek megfelelően az általa meghatározott javítási költség megtérítéseként – az önrészesedés levonása után – 23 211 Ft-ot a felperes részére bírói letétbe helyezett, mivel a felperes ezt a kárrendezést nem fogadta el.
A felperes módosított kereseti kérelme az volt, hogy a bíróság kötelezze az alperest 86 000 Ft megfizetésére. Keresetét azzal indokolta, hogy az elméletileg javítható gépkocsihoz nincs a javítóműhelyekben alváz, így az valójában javíthatatlan, tehát totálkáros. A gépkocsi káreseménykori értékét 89 000 Ft-ban, a maradvány (roncs) értékét pedig 3000 Ft-ban jelölte meg.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azzal védekezett, hogy a gépkocsi gazdaságosan kijavítható, ezen nem változtat egyes alkatrészek beszerzési nehézsége. Vitatta a gépkocsi ún. roncsértékére vonatkozó szakértői megállapítás helyességét.
Az elsőfokú bíróság ítéletével arra kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek kártérítés címén 86 000 Ft-ot, valamint 5800 Ft perköltséget.
A városi bíróság az általa kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleményét elfogadva azt állapította meg, hogy a gépkocsi káreseménykori értéke – “az 1981. évi évjáratra való minősítésre is figyelemmel” – 89 000 Ft volt, a maradvány értéke pedig 3000 Ft. Az adott esetben a gépkocsi gazdaságos javításának lehetősége “csak elvben igaz, mivel a javításhoz szükséges alkatrészek, elsősorban a cserére szoruló alváz az elmúlt évben, de jelenleg is hiánycikk”.
Az elsőfokú bíróság – megállapítva, hogy az “alperes a kereset jogalapját nem vitatta” – kifejtette azt az álláspontját, hogy “a jelen jogvita alapvető kérdése az, hogy a sérült gépkocsi javítási költségének kiszámításával, illetve elméleti számítással létrejött költség felperesi károsultnak való kifizetésével megvalósul-e a polgári jogi kártérítési felelősség alapvető célja, vagyis az, hogy a károsultat olyan helyzetbe kell hozni, amelyben volna, ha a kár nem következett volna be”. Utalt még a Ptk. 355. §-ának az (1) és (4) bekezdésében foglalt rendelkezéseire is azzal, hogy egyértelmű: “a perbeli jogvita elbírálásánál ezen jogszabályai rendelkezésből kell kiindulni, hiszen a felek között levő CASCO-szerződés tartalma ezen jogszabályi rendelkezésnek megfelelő”.
Az első fokú ítélet ellen az alperes fellebbezett, fellebbezését azonban a másodfokú bíróság végzésével – elkésettség miatt – elutasította.
A városi bíróság jogerős ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A Ptk. 536. §-a értelmében a biztosítási szerződés alapján a biztosító meghatározott jövőbeni esemény (biztosítási esemény) bekövetkeztétől függően bizonyos összegnek megfizetésére vagy más szolgáltatás teljesítésére, a biztosított, illetőleg a másik szerződő fél pedig díj fizetésére kötelezi magát.
A felek között biztosítási jogviszony állt fenn, a felperes az érvényes CASCO-biztosítás alapján igényelte az alperes marasztalását.
Az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a jogvita elbírálásánál a szerződésen kívül okozott kárért való felelősség szabályait vette alapul. Az alperes kötelezettsége ugyanis a felek közötti szerződéses jogviszonyon nyugszik, s a biztosítási összegre a felperes e szerződés alapján s az abban foglalt feltételek szerint tarthat igényt.
A felek között fennálló ún. teljes körű CASCO-biztosítási szerződésben az alperes arra vállalkozott, hogy a szerződésben meghatározott módon és esetekben forintban megtéríti a gépjárműben, alkatrészeiben, tartozékaiban és a lezárt gépjárműben keletkezett kárt. Az ezen szerződésfajtára vonatkozó biztosítási feltételek 6/a és 6/c pontja értelmében a biztosító a gépjárművet, alkatrészét vagy tartozékát ért töréskárral összefüggő sérülés esetén a helyreállítás költségét téríti meg; ha az alkatrész vagy tartozék nem javítható, a kártérítés alapja az újjal való pótlás igazolt költsége. A 6/e pont szerint: ha a javíthatatlan alkatrész vagy tartozék a hivatalos belföldi forgalomban nem szerezhető be, a kártérítés alapja a hatósági vagy a kereskedelmi szervek által igazolt érték; ilyennek nemlétében pedig a hasonló típusú gépjármű alkatrészeinek vagy tartozékaiknak belföldi beszerzési ára. A 7. pont kimondja: ha a káresemény következtében megrongálódott gépjármű helyreállítása műszakilag vagy gazdaságilag nem indokolt (totálkár), a biztosító a maradvány (roncs) értékkel csökkentett káridőponti értéket téríti meg. A gépjármű káridőponti értékét a káresemény bekövetkeztekor érvényben levő újkori beszerzési árból kiindulva az első forgalomba állítás óta bekövetkezett értékmódosító tényezők figyelembevételével kell megállapítani.
Az igazságügyi autóközlekedési szakértő szakvéleményében a gépkocsi tényleges károsodásának összegét – az alvázavulás és az önrészesedés levonása utáni javítási költséget – 24 595 Ft-ban határozta meg, s ennek alapján állapította meg, hogy a javítás gazdaságos, a gépkocsi tehát nem lehet totálkáros. Megjegyezte ugyanakkor, hogy 1983-ban az állami autójavító műhelyek az alvázcserés javítást nem vállalták; csak az év végén érkeztek alvázak, 1984-ben már vállalják az ilyen javítást.
Mivel a felperes gépkocsijának helyreállítása műszakilag és gazdaságilag is lehetséges, illetőleg indokolt, a biztosítási szerződés alapján a felperes nem igényelheti jogszerűen a totálkárnak megfelelő biztosítási összeget.
A peradatokból kétségtelen, hogy az alvázcsere lehetőségei adott időszakban beszűkültek vagy átmenetileg esetleg hiányoztak is, de annak megállapítására, hogy a felperes gépkocsijának javítása műszakilag nem lehetséges, nincs alap.
A biztosítási feltételek 19. pontja értelmében töréskár esetén a biztosított a kártérítési összegből önrészesedés címén 10%-ot, de legalább a szerződésben vállalt összeget maga viseli, kivéve, ha önrészesedés nélküli szerződést kötött. A felperes által csatolt biztosítási kötvényből megállapítható: a felek úgy szerződtek, hogy a felperes 2000 Ft “önrészt” vállalt. Saját álláspontjához képest is tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor a biztosítási szerződés önrészesedésre vonatkozó kikötését figyelmen kívül hagyta.
Mindezekből következően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte. Minthogy a döntéshez szükséges tények az iratok alapján megállapíthatók voltak, a helyébe lépően a jogszabályoknak megfelelő határozatot hozott.
A Legfelsőbb Bíróság érdemi döntését a következőkre alapította.
Tényként fogadta el az igazságügyi szakértőnek azt az aggálytalan és kellően megindokolt véleményét, amely szerint a gépkocsiban keletkezett sérülések javítási költsége 27 630 Ft, mely összegből le kell vonni az alváz 456 Ft-os avulási értékét. A felperes tényleges kára tehát 27 174 Ft, amelyből – a már említett szerződési kikötés értelmében (10%-os önrészesedés címén) – 2717 Ft-ot maga köteles viselni. Így jogszerű igénye 24 457 Ft. Tekintettel arra, hogy a felperes részére az alperes már a pert megelőzően is felajánlott 23 211 Ft-ot – majd miután ennek az összegnek a per alatti letétbe helyezésével teljesített [Ptk. 285. § és 287. § (1) bek.] – a felperes kereseti követelése mindössze 1246 Ft megfizetése tekintetében alapos, így az ezt meghaladó keresetét el kellett utasítani.
Mivel a felperes csak jelentéktelen részben lett pernyertes, a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése szerint, az eddigi költségei viselése mellett köteles megtéríteni az alperesnek a képviselete ellátásával felmerült méltányos összegű költségét is. (P. törv. III. 20 100/1985. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás