PK BH 1986/144
PK BH 1986/144
1986.04.01.
Az iparjogosítvány hiánya miatt érvénytelen vállalkozási szerződés (kontárszerződés) esetén az elvégzett munka elszámolásának szabályai [Ptk. 200. § (2) bek., 237. § (2) bek.].
Az alperesek – egy lakásépítő és karbantartó gazdasági munkaközösség tagjaiként – 1982-ben elvállalták egy új üzemcsarnok felépítését. A kőműves szakképzettségű, de iparjogosítvánnyal nem rendelkező felperes 1982. augusztus 31-én megállapodott az alperesekkel, hogy az új üzem külső homlokzati vakolását, kőporos fröcskölését, lábazati cementvakolását és a válaszfal befejezési munkáit – az alperesek által adott anyag felhasználásával – elvégzi, 20 000 Ft díj fizetése ellenében. A felperes a munkát elvégezte, az alperesek azonban a kikötött munkadíjjal szemben csupán 12 000 Ft-ot fizettek meg. A felperes ezért 8000 Ft megfizetése iránt fizetési meghagyás kibocsátását kérte. Az alperesek ellentmondása miatt perré alakult ügyben a felperes keresetét utóbb felemelte 9278 Ft-ra. Módosított keresetét arra alapította, hogy az általa elvégzett munkának az adóval csökkentett ellenértéke 21 278 Ft.
Az alperesek az ellentmondásukban arra hivatkoztak, hogy a felperes hibásan teljesített, ezért nem tarthat igényt a szerződésben kikötött munkadíjra.
Az elsőfokú bíróság ítéletével arra kötelezte az alpereseket, hogy fizessenek meg a felperesnek egyetemlegesen 15 nap alatt – 5000 Ft-ot és 750 Ft perköltséget. Az ezt meghaladó keresetet elutasította.
Az ítélet indokolásában tényként állapította meg: a peres felek között nem volt vitás, hogy az 1982. augusztus 31-én létrejött megállapodásukban megjelölt munkálatokat a felperes elvégezte. Tényként fogadta el azt is – az igazságügyi szakértő véleménye alapján –, hogy bizonyos minőségi kifogásokra tekintettel a kőművesmunkának az értéke: 25 033 Ft. Tekintettel viszont arra, hogy a vállalkozási szerződésben a felek a „vállalkozási összeget” 20 000 Ft-ban jelölték meg, ennél magasabb összeget a felperes nem követelhet. Figyelemmel ugyanakkor arra, hogy a felperes nem volt kisiparos, így adófizetési kötelezettség nem terheli, és azt helyette az alperesek kötelesek megfizetni, a 20 000 Ft-os „vállalkozási összeget” 15%-kal csökkentette, s ennek eredményeként állapította meg, hogy a felperest a „munkavégzéssel kapcsolatban összesen 17 000 Ft illeti meg”. Ezért az alperesek – a korábbi teljesítésük beszámításával – még 5000 Ft-ot kötelesek megfizetni.
A felek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alpereseket terhelő marasztalás összegét felemelte 9278 Ft-ra, az első fokú perköltséget pedig 1500 Ft-ra. Rendelkezett az alpereseket terhelő másodfokú perköltség megfizetéséről is.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes iparjogosítvánnyal nem rendelkezett, ezért a peres felek közötti vállalkozási szerződés a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése értelmében semmis. Ehhez képest a felek jogviszonyának a rendezésénél a Ptk. 237. §-ában foglaltak az irányadók. A másodfokú bíróság a Ptk. 237. §-ának (2) bekezdése szerint a szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánította, és rendelkezett az ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről. Ennek kapcsán a felperes szolgáltatásának ellenértékét a szakértői vélemény alapulvételével akként határozta meg, hogy mivel a felperes iparjogosítvánnyal nem rendelkezett, a ténylegesen elvégzett munkája után felszámítható 25 033 Ft-ot annak 15%-ával csökkentette, s így a felperest megillető „díj összegét” 21 278 Ft-ra tette. Majd a már megfizetett 12 000 Ft beszámításával 9278 Ft megfizetésére kötelezte az alpereseket.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Azt helyesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes iparengedéllyel nem rendelkezett, így a felek közötti – iparengedélyhez kötött munkára vonatkozó – vállalkozási szerződés a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése értelmében semmis, tehát érvénytelen.
Helytállóan utalt a másodfokú bíróság arra is, hogy az adott esetben a szerződéskötés előtt fennállott helyzet visszaállítására nincs lehetőség, ezért a felek jogvitáját a Ptk. 237. §-ának (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően kell rendezni. Tévedett azonban a másodfokú bíróság, amikor a felek kölcsönös szolgáltatásainak az elszámolásánál a szakértő véleményét vette alapul. A szakértő ugyanis a felperes által teljesített kőművesmunkálatokat a kisipari egységár-gyűjteményben feltüntetett munkadíjak alapján mérte fel. Az így kiszámított költséget 15%-kal csökkentette azzal az indokolással, hogy ez a kisiparost terhelő költségtényező; értékelte továbbá a felperes munkájának meg nem felelő minőségét.
Az elszámolás során a kisipari egységár-gyűjtemény alapján történő számítás nem hozhat helyes eredményt. A felperes ugyanis a ténylegesen felmerült és bizonyított költségeire, valamint a teljesítés idejében a hasonló jellegű szakmunkáért szokásosan fizetett munkadíjra s a munka végzésével kapcsolatban őt terhelő jövedelemadó összegére tarthat igényt.
A bíróságok eltérő jogi álláspontjuk folytán nem vizsgálták, hogy az érvénytelen szerződés teljesítésével kapcsolatban a felperesnek ténylegesen milyen összegű kiadásai voltak, de azt sem, valójában hány munkaórát dolgozott, s ezek alapján mennyire tehető az általa elvégzett munka ellenértéke.
Miután a felek közötti vállalkozási szerződés érvénytelen, a felperest az elvégzett munkával kapcsolatosan szavatosi felelősség nem terheli. Az alperesek ezért nem tarthatnak igényt az elvégzett munkák hibáinak a kijavítására, de hibás teljesítésre alapítottan – hacsak többlettényállás nem állapítható meg – kártérítési követelést sem érvényesíthetnek (PK 32 sz. állásfoglalás).
Mindezekből következően az első- és másodfokú bíróság is akkor járt volna el helyesen, ha vizsgálja a felperes munkavégzésével kapcsolatban felmerült tényleges költségeket és kiadásokat, a munka elvégzéséhez szükséges munkaidőt. E tények felderítése után kerülhetett volna sor a felperes által szolgáltatott kőművesmunkák ellenértékének megállapítására, s arra alapítottan az őt megillető ellenszolgáltatás mértékének meghatározására. Ebben a körben döntő súllyal kell értékelni a teljesítés idején az azonos szakképzettséget igénylő munkáért a helyi viszonyoknak megfelelően rend. szerint fizetett munkadíj összegét, de jelentősége lehet a hasonló jellegű alkalmi munkavégzések szokásos díjazásának is. Nem hagyható figyelmen kívül ugyanakkor az sem, hogy maguk a felek – az egyébként érvénytelen ügyelet megkötésekor – a szolgáltatásaik értékét mennyire tették. Általában nem – így a perbeli esetben sem – indokolt, hogy a bíróság az elszámolás során a felek szolgáltatásainak értékét az általuk megjelölt összegnél magasabb összegben határozza meg.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján, egyben az elsőfokú bíróságot utasította a fentiekben kifejtetteknek megfelelő új eljárásra és új határozat hozatalára. (P. törv. III. 20 074/1985. szám.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás