PK BH 1986/184
PK BH 1986/184
1986.05.01.
A találmánynak mint szellemi alkotásnak a műszaki-szellemi színvonalát – mint a találmányi díj mértékét befolyásoló tényezőt – a találmány megalkotásakor fennállott körülmények alapján kell értékelni. Az a tény, hogy a technikai-tudományos fejlődés ellenére valamely találmány hasznosítása iránt hosszabb idő után is kereslet mutatkozik, megvalósítása pedig jelentős hasznos eredménnyel jár, a szellemi alkotás magas színvonalára, időtálló értékére utal. Az a körülmény, hogy a találmány értékesítésénél a jogosult (a szabadalmas) jó üzletpolitikája is érvényre jutott, nem értékelhető a feltalálóra nézve hátrányosan a díjkulcs mértékénél. [Ptk. 86. §; 1969. évi II. tv. 17. §].
I. Az 1973. augusztus 1-jétől szabadalmi oltalom alatt álló 166 813 lajstromszámú „eljárás... penycillin előállítására” című szolgálati találmánynak (a továbbiakban 1. sz. találmány) az I. r. felperes 50%-ban, a II. r. felperes 30%-ban, a III. r. felperes 20%-ban feltalálója.
Az 1975. március 24. óta oltalom alatt álló 172 447 szám alatt lajstromozott „eljárás... kálium só előállítására” című szolgálati találmánynak (a továbbiakban: 2. sz. találmány) a II. r. felperes 20%-ban, a IV. r. felperes 20%-ban, az V. r. felperes 24%-ban, a V. r. felperes 18%-ban, a VII. r. felperes 18%-ban feltalálója. Mindkét szolgálati találmány szabadalmasa az alperes.
Az alperes az 1. sz. találmányt 1974-től hasznosította, és ötévi értékesítése után 1 804 023 Ft díjat, a 2. sz. találmányért pedig, hatévi értékesítése után, 1 344 181 Ft találmányi díjat fizetett ki – szerződés alapján – a feltalálóknak. Később a hasznosítást megszüntette.
1982 márciusában az alperes – külkereskedelmi és tervező vállalat közreműködésével – vállalkozási szerződést kötött egy külföldi céggel. A teljesítésben – egyebek között – a két oltalmazott találmányt is felhasználták, illetőleg ezek hasznosításra az alperes a szerződésben engedélyt adott. Az alperesnek járó szerződés ellenértékből a találmányok után járó licenciadíj elkülöníthető. A díjbevételből az alperesnek az 1. sz. találmány után 3 380 000 Ft, a 2. sz. találmány után 1 560 000 Ft hasznos eredménye keletkezett. A feltalálók újabb díjkövetelést támasztottak. Az alperes az általa elismert, az imént megjelölt hasznos eredmény alapulvételével, 10% számításával ajánlott fel díjfizetést. Az ajánlatot a felperesek – a díjkulcs mértéke miatt – nem fogadták el.
A felperesek a perben – 50%-os díjkulcs számításával – 2 470 000 Ft találmányi díjat követeltek.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a felpereseknek járó találmányi díjat – a két licenciaértékesítés hasznos eredményes után – 25% díjkulcs számításával összesen 1 235 000 Ft-ban határozta meg, és ennek a megfizetésére kötelezte az alperest a feltalálói arányokat figyelembe véve, az 1983. augusztus 15-től számított törvényes késedelmi kamattal együtt. Kötelezte továbbá az alperest – ugyancsak a felperesek követelési arányát figyelembe véve – összesen 24 000 Ft első fokú perköltség megfizetésére.
A felperesek ezt meghaladó keresetét elutasította.
Az ítélet ellen a felperesek fellebbeztek a keresetüknek teljes egészében helyt adó ítélet meghozatal végett. Az alperes ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyására irányult.
II. A felperesek fellebbezése nagyobbrészt helytálló.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, és azt a Legfelsőbb Bíróság is elfogadta ítélkezése alapjául. Helyesen hivatkozott az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása az irányadó jogszabályra is, a 45/1969. (XII. 29.) Korm. számú rendeletre. A másodfokú eljárásban sem volt kétséges az a hasznos eredmény, amely a felperesek díjkövetelésének az alapja. Csupán az volt vitás, hogy a hasznos eredménynek mekkora hányadában határozható meg a díj mértéke.
Az időközben hatályba lépett 11/1983. (V. 12.) MT számú rendelet szerint [4. § (1) bek. b) pont] a szolgálati találmánynak hasznosítási engedély útján való értékesítése esetében a találmányi díj számításánál az ebből származó hasznos eredmény 50%-ából kell kiindulni. A korábbi – e per elbírálásánál irányadó jogszabály alkalmazásánál kialakult – bírósági gyakorlat a találmányi díjat általában a licenciadíjból származó hasznos eredmény 40-60%-ának megfelelő mértékben állapította meg.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az elbírált esetben a díjkulcs meghatározására csökkentően ható tényezők vannak túlsúlyban.
Csökkentő tényezőnek vette azt, hogy a találmányok a megalkotásukkor ugyan magas színvonalúak voltak, azóta azonban műszaki-szellemi színvonaluk túlhaladott. Az igény a külföldi cég részéről a műszaki-szellemi színvonaltól függetlenül jelentkezett. Álláspontja szerint további csökkentő tényező az a körülmény, hogy a hasznosítás viszonylag nagy terjedelmű volt: a szokatlanul nagy díjalap a találmány színvonalával, jelentőségével, „objektív értékével” arányban nem álló díjazást eredményezhet. csökkentő hatást kell tulajdonítani annak is, hogy ha a találmány a szokásosnál huzamosabb időn át részesül díjazásban.
A Legfelsőbb Bíróság csak részben értett egyet az elsőfokú bíróság álláspontjával, amelyet mérlegelése indokául felhozott.
A találmánynak mint szellemi alkotásnak a műszaki-szellemi színvonalát – mint a találmányi díj mértékét befolyásoló tényezőt – a megalkotásakor fennállott körülmények alapján kell értékelni. Az a tény, hogy a technikai-tudományos fejlődés ellenére valamely találmány hasznosítása iránt hosszabb idő után is kereslet mutatkozik, megvalósítása pedig jelentős hasznos eredménnyel jár, inkább a szellemi alkotás magas színvonalára, időtálló értékére utal. Az a körülmény pedig, hogy a találmány értékesítésénél a jogosult (a szabadalmas) jó üzletpolitikája is érvényre jutott, nem értékelhető a feltalálóra nézve hátrányosan a díjkulcs mértékénél. Más kérdés az, ha a hasznos eredménynek egy része nem a találmány értékesítéséből származik, hanem más okokra vezethető vissza. Ezt azonban nem a díjkulcsnál, hanem a díjalapnál kell figyelembe venni. Az elbírált esetben a díjalap nem volt kétséges, és ennek számításánál már figyelembe vették azokat a költségeket és tényezőket, amelyek a licenciabevételt a díjalap szempontjából csökkentették.
Nem hagyható azonban figyelmen kívül az, hogy a felperesek a találmányuk viszonylag huzamosabb – öt évet meghaladó – értékesítési időtartama után, a vállalati hasznosítás alapján már megfelelő díjazásban részesültek, ehhez képest az akkor számításba nem vett későbbi újabb értékesítési forma után keletkezett a bővült díjigény. Az értékesítés növekedésével meghosszabbodott díjkifizetési időszak a hosszabb, az átlagot meghaladó díjazási időtartam a díjkulcs csökkentésére ad okot. Ez a tényező az elbírált esetben jelentős mértékben hat. A csökkentő hatását azonban mérsékli az a körülmény, hogy a felperesek – a per során tett nyilatkozatukban – a jövőre nézve korlátozták az igényüket, és lemondtak minden ezt követő további értékesítés után járó követelésük érvényesítésének jogáról. Ezeknek a tényezőknek az együttes hatása, a Legfelsőbb Bíróság mérlegelése szerint, a 40%-os díjkulcs meghatározását indokolja. Ennek megfelelően az elsőfokú bíróság ítéletét – a keresetet részben elutasító megfellebbezett részében – megváltoztatta, és 4 940 000 forint díjalap 40%-ának számításával, a felperesek javára a marasztalást arányosan felemelte.
Helytálló a felperesek fellebbezése a perköltség megítélt összegének felemelése iránt is.
A felpereseket a perben ügyvéd képviselte; a Pp. 75. §-ának (2) bekezdése értelmében a perköltséghez hozzá kell számítani a felet képviselő ügyvéd készkiadásait és munkadíját is.
Az ügy jelentőségét, várható bonyolultságát, a felek vagyoni és egyéb viszonyait figyelembe véve nem volt indokolt, hogy a képviselet létesítésekor kiköthető, az ügyértékhez igazodó munkadíj felső határánál lényegesen alacsonyabb összeget vegyenek figyelembe. Az így kiköthető munkadíjnak a perköltséghez való számítása, mint a célszerű és jóhiszemű pervitellel kapcsolatban felmerült költség, a perköltség bírói meghatározásánál is elfogadható [Pp. 75. § (1) bekezdés, 5/1962. (VI. 19.) IM sz. r.]. Mivel a felperesek követelése nem volt nyilvánvalóan túlzott, a per pedig olyan követelés iránt folyt, amelynek összegszerű megállapítása bírói mérlegeléstől függött, a Pp. 81. §-ának (2) bekezdése értelmében a marasztalás összegének megfelelő perköltség viselésére kötelezhető az alperes.
A Legfelsőbb Bíróság ezért a felpereseknek járó perköltség összegét felemelte, a másodfokú eljárásban nagyobbrészt pernyertes felperesek részére a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése értelmében részperköltséget ítélt meg. (Legf. Bír. Pf. IV. 20 311/1985. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás