PK BH 1986/234
PK BH 1986/234
1986.06.01.
A végrendelet fogalmazása, szerkesztése, leírása a közreműködés fogalmát kimeríti függetlenül attól, hogy az így közreműködő személynek a végrendelet tartalmának kialakításában volt-e szerepe vagy sem. A végrendelet készítésében ilyen módon részt vevő személyek tehát mindig közreműködők. – Az az elv, hogy a végrendeletet mindig az örökhagyó valóságos akaratának az érvényre juttatásával kell értelmezni, csak alakilag hibátlan végrendelet esetében alkalmazható, de nem szolgálhat az alaki hiba orvoslására [Ptk. 625. §, 632. § (1) bek.].
A súlyos betegségben szenvedő örökhagyó 1980 őszén a téli hónapokban leányához, az alpereshez költözött. Tavasszal az állapota miatt már nem tudott a lakására visszaköltözni, így továbbra is az alperesnél maradt, és 1981. július 31-én bekövetkezett haláláig az alperes ápolta és gondozta őt.
Az örökhagyó 1981. május 26-án két végrendeleti tanú jelenlétében egy írásbeli magánvégrendeletet írt alá. A végrendeletet az örökhagyó kérésére unokája, az alperes leánya írta le. A végrendelet szövegét részben az örökhagyó diktálta, de az általa használt és nem teljesen pontos kifejezéseket az egyik tanú kijavította, illetőleg a tanúk is javasolták, hogy bizonyos kitételeket a végrendelet tartalmazzon. A végrendelet szövegének egyes részei pedig egy papírról kerültek a végrendeletbe, amit az örökhagyó vett elő a táskájából. Ez a papír utóbb nem volt fellelhető. A végrendeletben az örökhagyó az ápolásért és gondoskodásáért ingatlanát és a benne levő berendezéseket, bútorokat „teljes egészében az özvegyi jogon szerzett 1/2 részt” az alperesre hagyta azzal, hogy a felperesnek „a közjegyző által meghatározott építményérték 1/4 részét fizesse ki”, hogy a lakóház és a telek az alperes tulajdonába kerüljön. A leírt végrendeletet felolvasták, majd az örökhagyó, valamint a tanúk aláírták.
A felperes keresetében az írásbeli magánvégrendelet érvénytelenségének megállapítását több okból is kérte. Elsősorban arra hivatkozott, hogy a végrendeletben levő aláírás nem az örökhagyótól származik, továbbá, hogy az örökhagyó a végrendelet készítésekor már cselekvőképtelen állapotban volt. Végül hivatkozott arra, hogy az alperes leánya közreműködőnek tekintendő, így az alperes javára szóló juttatás érvénytelen. Utóbb keresetét kiterjesztette, és annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyó készpénzéből – a gondozás és ápolás ellenértékét havi 5000 forintban elszámolva – 70 000 forint maradt az alperes birtokában, ami a hagyatékhoz tartozik, így ebből örökrésze: 35 000 forint kiadására kérte az alperest kötelezni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. A végrendelet készítésével kapcsolatban állította, hogy az az örökhagyó írta alá, és annak aláírásakor nem volt cselekvőképtelen, továbbá, hogy leánya csak leírója volt az örökhagyó akaratának, de a végrendelet tartamának kialakításában nem volt szerepe. Ezért leánya közreműködőnek nem tekinthető. Végül arra az esetre, ha a bíróság az írásbeli magánvégrendelet érvénytelenségét bármilyen okból is megállapíthatónak látná, öröklési igényét az írásbeli végrendelet készítésekor elhangzott örökhagyói nyilatkozatra mint szóbeli végrendeletre alapította. Az örökrész kiadására irányuló kereseti kérelemmel kapcsolatban tagadta, hogy az örökhagyó készpénzéből bármilyen összeg a birtokába került volna.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az örökhagyó által 1981. május 26-án aláírt írásbeli magánvégrendelet a felek viszonyában érvénytelen. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A bíróság a beszerzett orvos szakértői vélemény alapján megállapította, hogy az örökhagyó a végrendelkezéskor nem volt cselekvőképtelen. A kirendelt írásszakértői szakvéleménye alapján pedig tényként állapította meg, hogy a végrendeletet az örökhagyó írta alá. A bíróság azonban nem fogadta el azt az alperesi állítást, hogy a végrendeletet az örökhagyó végig maga diktálta. A végrendelet ugyanis nem az örökhagyó „iskolai végzettségének megfelelő szóhasználattal készült”, illetőleg a tanúk is elismerték, hogy bizonyos kifejezéseket ők tartottak szükségesnek bevenni a végrendelet szövegébe. Egybehangzóan adták elő továbbá, hogy a „végrendelet készítésekor említés sem történt arról, miszerint az örökhagyónak az alperesen kívül van még egy fia is”, aki a végrendelet szerint részesül valamiben. A végrendelet pedig ezzel kapcsolatos rendelkezést tartalmaz. „Amennyiben ez a végrendelkezés diktálásra került volna írásbafoglalásra... a jelen levő tanúknak feltétlenül hallani kellett volna azt.” Mindezek alapján a bíróság azt állapította meg, hogy az unoka nemcsak leírója volt a végrendeletnek, hanem a végrendelet fogalmazásában, továbbá tartalmának kialakításában is részt vett. Ezért az alperes javára szóló juttatást tartalmazó végrendelet a Ptk. 632. §-ának (1) bekezdése alapján érvénytelen.
A bíróság az alperesi ellenkérelemre tekintettel vizsgálta azt is, hogy a végrendelet készítésekor elhangzott örökhagyói nyilatkozat érvényes szóbeli végrendeletnek tekinthető-e. A beszerzett orvos szakértői vélemény szerint azonban az nem volt megállapítható, hogy az örökhagyó 1981. május 26-án életét fenyegető rendkívüli helyzetben lett volna. Minthogy pedig ezáltal a szóbeli végrendelet tételének feltétele nem állt fenn, nem volt jogi lehetőség annak megállapítására, hogy az örökhagyó szóbeli nyilatkozata érvényes szóbeli végrendeletnek minősül. Ugyanakkor a bíró nem találta bizonyítottnak, hogy az örökhagyónak a hagyaték megnyíltakor 70 000 forint készpénze volt, amely az alperes birtokába került, így e vonatkozásban a keresetet elutasította.
A másodfokú bíróság ítéletével az első fokú ítélet nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintette, fellebbezett részében megváltoztatta, és a keresetet elutasította. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a Ptk. 632. §-a (1) bekezdésének alkalmazásában csak az tekinthető közreműködőnek, aki a végrendelet tartalmának kialakításában meghatározó szereppel részt vesz. Ez pedig az adott esetben az unoka részéről nem volt megállapítható. A végrendelet tartamának kialakításában ugyanis az alperes leánya nem vett részt, bizonyos szövegrészek beírását az egyik végrendeleti tanú javasolta. Az a körülmény pedig, hogy a végrendeleti tanúk nem emlékeztek arra, hogy a végrendeletben a felperes is megemlítésre került, az ügy elbírálása szempontjából nem döntő. A végrendeletnek ez a része ugyanis valójában nem tartalmaz halál esetére szóló juttatást. Végül a másodfokú ítélet indokolása kiemeli: általános alapelv az öröklési jogban, hogy a végrendelkező feltehető akaratát szem előtt kell tartani. A végrendeleti tanúk vallomásából pedig megállapítható volt, hogy az örökhagyó ápolása, gondozása fejében minden vagyonát az alperesre hagyta.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A Ptk. 632. §-a az írásbeli magánvégrendelet tanúja vagy más közreműködő személy, illetőleg ezek hozzátartozója javára szóló juttatást nyilvánítja érvénytelenné, egyben rendelkezik arról is, hogy ez az érvénytelenség milyen alakiságok betartásával orvosolható. A jogszabály azonban a tanú kifejezett megjelölése mellett a „más közreműködő személy” fogalmát nem határozza meg. A Ptk. indokolása e vonatkozásban csupán arra utal, hogy a törvény az írásbeli magánvégrendelet tanúja és a végrendelet tételében közreműködő más személy, valamint ezek hozzátartozói javára szóló juttatások érvénytelenségére ugyanazt a szabályt állítja fel, mint amelyet a Ptk. 625. §-a a közvégrendelet tételében közreműködő személlyel, illetőleg hozzátartozóival kapcsolatban állapít meg. Az eltérés csupán annyi, hogy az ilyen intézkedés érvényes lesz, ha a végrendeletnek ezt a részét az örökhagyó saját kezűleg írta és aláírta, a tanú esetében pedig akkor is, ha a végrendelkezésnél a részesített tanún kívül még két tanú közreműködött.
A Ptk. 625. §-ához fűzött indokolás pedig a közvégrendelet tételében közreműködő személyként jelöli meg – példálózva – a közjegyzőt, a bírót, a végrendelet fogalmazóját, szerkesztőjét, leíróját. Ebből következik, hogy a végrendelet fogalmazása, szerkesztése, leírása a közreműködés fogalmát kimeríti, függetlenül attól, hogy az így közreműködő személynek a végrendelet tartalmának kialakításában volt-e szerepe vagy sem. A végrendelet készítésében a fenti módon részt vevő személyek tehát mindig közreműködők. Ezekkel a rendelkezésekkel a törvény a közreműködő személyek érdektelenségét és az örökhagyói akarat szabad, minden befolyástól mentes kinyilvánítását kívánta biztosítani. Ellenkező esetben ugyanis az a konkrét helyzet, amelybe a végrendelkező kerül, alkalmas arra, hogy akaratelhatározását befolyásolja, és éppen ebből, az utóbb már nehezen tisztázható szubjektív tényezőkből adódó problémákat kívánta a jogszabály kizárni.
A törvény indokolásában azonban a felsorolás nem teljes. Ezért a bírói gyakorlat szerint mindig az eset összes körülményi alapján kell elbírálni azt, hogy a végrendelet tételével kapcsolatban – az indokolásban felsoroltakon túl – milyen magatartás minősül még közreműködésnek. Ezeknek a magatartásoknak az értékeléséhez adott a bírói gyakorlat általános szempontot akkor, amikor kimondta, hogy mindig közreműködőnek kell tekinteni azt, aki a végrendelet elkészítésében tevékenyen, olyan mértékben vesz részt, hogy a végrendelet tartalma tekintetében meghatározó szerepe van.
Téves tehát a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy csak az tekinthető közreműködőnek, aki a végrendelet tartalmának kialakításában meghatározó szereppel részt vesz.
Az adott esetben az alperes leánya a végrendelet leírója volt, így az édesanyja – az alperes – javára szóló juttatás érvénytelen. Az a tény, hogy az örökhagyó tett olyan nyilatkozatot, amely szerint mindenét az alperesre hagyja, és a leírt végrendeletet felolvasás után aláírta, a közreműködés fennállása szempontjából közömbös. A Ptk. 632. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanis a közreműködő személy vagy hozzátartozója javára szóló juttatás csak akkor lesz érvényes, ha a végrendeletnek ezt a részét az örökhagyó saját kezűleg írta és aláírta. Az ítélkezési gyakorlatnak az az általános elve ugyanis, hogy a végrendeletet mindig az örökhagyó valóságos akaratának az érvényre juttatásával kell értelmezni, csak alakilag hibátlan végrendelet esetében alkalmazandó, de nem szolgálhat az alaki hiba orvoslására.
A fenti okból helytálló tehát az első fokú ítéletnek az a megállapítása, hogy az örökhagyó 1981. május 26-án kelt írásbeli végrendelete a felek viszonyában érvénytelen.
Helyes az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja is, hogy az írásbeli végrendelet készítésekor tett örökhagyói nyilatkozat mint szóbeli végrendelet is érvénytelen – bár az ítéletben kifejtettől eltérő indokból.
Ha ugyanis a szóbeli nyilatkozattal egyidejűleg írásbeli végrendelet is készült, és az nem az örökhagyó aláírásra való képtelensége miatt érvénytelen, a szóbeli végrendeletnek a Ptk. 634. §-ában meghatározott törvényes feltétele már eleve hiányzik. Ilyen esetben ugyanis az írásbeli végrendelet tételének a lehetősége fennállott (KP 107. sz. állásfoglalás f) pontja).
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az első fokú ítéletet helybenhagyta. A Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján rendelkezett a Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési eljárási költség és a fellebbezési illeték viseléséről. (P. törv. II. 20 512/1985. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás