PK BH 1986/276
PK BH 1986/276
1986.07.01.
A polgári jogban érvényesülő rendelkezési elv, vagyis hogy a felek a jognyilatkozataikat és szerződéseiket szabadon alakíthatják ki, természetszerűen érvényesül az öröklési jogban is. Ehhez képest a törvényes örökösnek jogában áll olyan nyilatkozatot tenni, hogy a hagyatékra vonatkozóan az ági öröklés érvényesülését elismeri és maga is kéri [Ptk. 200. § (1) bek., 199. §; PK 169. sz.].
B. I. és felesége – L. K. és O. A. vevőtársakkal együtt – a Budapesten 1942. február 23-án kelt adásvétel szerződéssel 7680 pengő vételárért megvásárolták a b.-i 192 n.-öl területű házhelyingatlant. A vevők tulajdonjoga egymás közt egyenlő, 1/4-1/4 arányban a telekkönyvbe bejegyzésre került.
Ugyancsak B. I. és felesége a Budapesten 1942. június 29-én kelt adásvételi szerződéssel 2100 pengő vételárért megvásárolták az r.-i 179 n.-öl területű házhelyingatlant. A házastársak tulajdonjoga 1/2-1/2 arányban került telekkönyvi bejegyzésre.
B. I. és felesége házasságából gyermek nem származott. B. I. 1945. január 3-án végrendelet hátrahagyása nélkül meghalt, halála után közvetlenül nem indult hagyatéki eljárás.
Özvegye, O. K. 1947-ben feleségül ment elhunyt férje testvérének fiához, G. Istvánhoz. Ebből a házasságból gyermek ugyancsak nem született.
O. K. 1959. március 14-én végintézkedés hátrahagyása nélkül meghalt. A hagyatéki eljárásban O. K. örökhagyó hagyatékának állaga az előzőek szerinti szerződésekkel megvásárolt és az örökhagyó nevére telekkönyvezett ingatlanilletőségekben került megállapításra, amely hagyatékot a közjegyző törvényes hitvestársi öröklés jogcímén a túlélő házastársnak, G. Istvánnak adott át. Ebben az eljárásban G. István úgy nyilatkozott, hogy a leltározott, majd átadásra került ingatlanrészeken kívül O. K. hagyatékába egyéb ingatlan vagyon nem tartozik.
G. István később újabb házasságot kötött a perben II. r. felperessel, ebből a házasságból 1961-ben született az I. r. felperes.
Az 1945-ben meghalt B. I. hagyatéka ügyében az eljárást 1973-ban folytatta le az állami közjegyző. Ekkor kerültek B. I. hagyatékaként leltározásra az 1942-ben megvásárolt és az örökhagyó tulajdonaként nyilvántartott ingatlanrészek.
A hagyatéki eljárásban – az elhalt O. K. jogán – szerzeményi örökösként G. István, valamint az ági örökösként érdekelt B. testvérek, illetve az elhalt testvérek gyermekei vettek részt.
A hagyatéki tárgyaláson G. István olyan nyilatkozatot tett, hogy: „öröklési vonatkozásban az ingatlanokat ági jellegűeknek tekinti, és tudomásul veszi, sőt kifejezetten akarja is, hogy az örökhagyó hagyatékát vérrokonai örököljék meg”.
Az ági örökösök a hagyatéki ingatlanok ági jellegét elismerő nyilatkozatot tudomásul vették.
A közjegyző – az érdekeltek nyilatkozataira tekintettel – az 1973. május 3-án kelt végzéssel a hagyatékot képező ingatlanilletőséget egymás közt egyenlő arányban az ági örökösöknek adta át.
A hagyaték ekkénti átadását követő években részben a B. örökösök részéről történt ajándékozás, részben az 1979-ben meghalt G. István utáni öröklés folytán az ingatlanok tulajdoni viszonyaiban változások következtek be.
Az 1979-ben meghalt G. István jogutódai, az I. és II. r. felperesek 1983. május 2-án peres eljárást indítottak az ingatlanok tulajdonosai, illetve azok jogelődjei (a B. I. utáni 1973. évi hagyatéki eljárásban részt vett ági örökösök) ellen, és a keresetükben annak megállapítását kérték, hogy a néhai B. I. tulajdonát képezett ingatlanilletőségek tulajdonjoga az I. r. felperest, az özvegyi haszonélvezeti jog pedig a II. r. felperest illeti.
Kereseti kérelmük indokául azt adták elő, hogy a B. I. hagyatékába felvett ingatlanrészek nem ági jellegűek, és G. Istvánnak az 1973. évi hagyatéki eljárásban tett, az ingatlanrészek ági vagyoni jellegét elismerő nyilatkozata részint ez okból, részint pedig azért semmis, mert ilyen nyilatkozat tételére csak jogelődje, O. K. lett volna jogosult.
Az I. r. alperes, akivel szemben a kereset csak az I–II. r. felperesek jogszerzésével kapcsolatos megállapítás tűrésére irányult, a kereseti kérelem teljesítését nem ellenezte, a II–VI. r. alperesek a kereset elutasítását kérték. Ez utóbbiak perbeli védekezése szerint B. I. a kérdéses ingatlanilletőségeket az apjától e célra kapott 3000 pengőből vásárolta, ezért az ági jelleg megállapítható, arra hivatkoztak továbbá, hogy az ági örökösök öröklési jogosultságát G. István elismerte.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetének helyt adott, és ítéletével megállapította, hogy a b.-i ingatlan B. I. tulajdonában volt 1/4, valamint az ugyancsak b.-i ingatlan B. I. tulajdonában volt 1/2 illetőségének a tulajdonjoga – törvényes öröklés jogcímén – az I. r. felperest, ugyanezen ingatlanhányadokra az özvegyi haszonélvezeti jog a II. r. felperest illeti. Megállapította továbbá, hogy néhai G. Istvánnak az 1973. május 31-i hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyvbe vett nyilatkozatán alapuló öröklés és jogügyletek érvénytelenek. Egyidejűleg kötelezte az alpereseket az I. r. felperes tulajdonjogának és a II. r. felperes haszonélvezeti jogának a bejegyzésének, valamint a II–V. r. alperesek tulajdonjoga törlésének a tűrésére.
A bíróság álláspontja szerint a kérdéses ingatlanrészek ági jellegét az alpereseknek kellett volna bizonyítaniuk, amely azonban sikerre nem vezetett. Az ennek hiányában szerzeményi vagyonnak tekintendő hagyatékot B. I. után házastársa: O. K., majd az ő halálát követően G. István ipso iure megörökölték. Önmagában G. István elismerő nyilatkozata az ági jelleg megállapítására nem elegendő, ezért az ingatlanrészek vonatkozásában a törvényes öröklés általános rendje az irányadó.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperesek keresetét elutasította.
A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, de téves jogi következtetések levonásával téves érdemi döntést hozott. A másodfokú bíróság szerint a helyes jogi álláspont kialakításánál abból kell kiindulni, hogy B. I. örökhagyó halálakor hatályos jog szerint a szülőtől kapott pénzen vásárolt ingatlan, így a perbeli ingatlanhányadok is ági vagyonnak minősülhettek. Ehhez képest pedig azt kellett a bíróságnak vizsgálnia, hogy a perbeli ingatlanhányadok ági jellege bizonyított-e. E vonatkozásban a másodfokú bíróság arra mutatott rá, hogy 40 év távlatában a bizonyítási nehézségeket nem lehet kizárólag az alperesek terhére róni, ezért a rendelkezésre álló közvetett bizonyítékok is elegendők az alperesi igazolására. Mint közvetett bizonyítéknak, G. István szerzeményi öröklésre jogosult által, az O. K., majd B. I. után lefolyatott hagyatéki eljárásokban tett nyilatkozatoknak meghatározó jelentőségük van, amelyek önmagukban elegendőek a perbeli ingatlanhányadok ági jellegének a bizonyítására.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás nem megalapozott.
Az óvás abból indult ki, hogy a perbeli ingatlanok ági jellegét az alpereseknek kellett volna bizonyítaniuk, az alperesek azonban ezt nem bizonyították, következésképpen azokat nem lehetett ági vagyonnak tekinteni. G. István ennélfogva nem tehetett olyan jognyilatkozatot, hogy a szóban forgó ingatlanilletőségek ági jellegét elismeri, ilyen jognyilatkozatot legfeljebb O. K. tehetett volna.
A Legfelsőbb Bíróság ezt az okfejtést nem tette magáévá.
A polgári jogban a rendelkezési elv érvényesül. Ezt juttatja kifejezésre a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdésében foglalt az a jogszabály, amely szerint a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. Ezt a rendelkezést a Ptk. 199. §-a értelmében az egyoldalú nyilatkozatokra is megfelelően alkalmazni kell, ha a törvény kivételt nem tesz.
A rendelkezési elv, vagyis hogy a felek a jognyilatkozataikat és a szerződéseiket szabadon alakíthatják ki, természetszerűen érvényesül az öröklési jogban is. Ezt juttatja kifejezésre az osztályos egyezséggel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság PK 169. számú állásfoglalása, amelynek értelmében az örököstársak megállapodásukban a törvény vagy a végrendelet alapján az örökhagyó halálakor reájuk szállott hagyaték megosztása tárgyában – a törvényen vagy a végrendeleten alapuló öröklés rendjétől eltérően is rendelkezhetnek.
A rendelkezési elvből folyó ez a szabály egyébként az örökléssel kapcsolatos egyéb jognyilatkozatokra, illetőleg olyan megállapodásokra is vonatkozik, amelyek a körülményekhez képest esetleg nem minősülnek osztályos egyezségnek.
O. K. általános örököse házastársi öröklés alapján a túlélő házastársa: G. István volt, akinek jogában állott a felesége hagyatékára vonatkozóan olyan nyilatkozatot tenni, hogy arra vonatkozóan az ági öröklés érvényesülését elismeri, és maga is kéri. G. Istvánnak ez a nyilatkozata akkor is érvényes, ha történetesen az ingatlanok ági jellege kétséges volt, vagy azok egyáltalán nem minősültek ági vagyonnak. G. István nyilatkozatával kapcsolatosan tévedésről nem lehet szó, mert a hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyvből kitűnően a közjegyző tájékoztatta őt a törvényes öröklés rendjéről, és hogy ez a tájékoztatás az ági öröklés intézményére is kiterjedt, a nyilatkozat tartalmából is kétségtelenül kitűnik. Ha ugyanis G. István nem tudta, hogy mi az ági öröklés, erre vonatkozó kifejezett nyilatkozatot sem tehetett volna.
G. Istvánnak ez a rendelkező nyilatkozata köti az ő jogutódait is és ezért a felperesek a jogelődjük jognyilatkozatától el nem térhetnek, annak érvényességét közel tíz év elteltével kétségbe nem vonhatják.
A másodfokú bíróság – erre a kiegészítésre is tekintettel – helyesen helyezkedett arra az álláspontra, hogy a felperesi kereset elutasításának van helye. A Legfelsőbb Bíróság ezért a másodfokú bíróság ítélete ellen benyújtott törvényességi óvást alaptalannak ismerte fel, és azt a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján elutasította. (P. törv. II. 21 000/1984. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás