PK BH 1986/498
BH 1986/498
1986.12.01.
Hivatásos előadóművész díjazási igénye a közreműködésével készült mű rögzítése és forgalomba hozatala után [1969. évi III. tv. 49. § (1) és (3) bek.].
A felperesek hivatásos előadóművészek, akik – mint a Magyar Állami Operaház zenekarának tagjai – résztvevői voltak Mozart: „Szöktetés a szerájból” című operája 1950. március 20-i előadásának.
Az előadásról a Magyar Rádió annak idején teljes hangfelvételt, az alperes pedig 1984-ben erről a felvételről hanglemezt készített, és azt forgalomba hozta. Az előadás szólistái, valamint a karmester részére díjazást fizetett, a zenekar tagjainak díjazását azonban megtagadta (annak ellenére, hogy a korábbi hasonló jellegű hanglemezek elkészítésekor részükre is fizetett díjat).
A felperesek kereseti kérelme az volt, hogy a bíróság kötelezze az alperest: fizessen meg nekik fejenként 5400 Ft díjat, mégpedig 100 Ft/perc műsoridő 60%-ának megfelelően, a 90 perces hanglemezért. Igényüket az 1969. évi III. törvény (Szjt.) 49. §-ának (3) bekezdésére alapították.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azzal védekezett: nincs az Szjt.-nek olyan rendelkezése, „hogy ugyanazon hangfelvételért többször is jár díjazás”. Hivatkozott arra is, hogy a felperesek a nekik járó díjat annak idején a Magyar Rádiótól megkapták, s legfeljebb az jöhetne szóba, hogy az 1975. évi 19. számú tvr.-ben foglaltakra tekintettel részesülhetnek a felperesek díjazásban. Ez azonban az adott esetben kizárt, mert a perbeli hangfelvétel már több mint 20 éve készült.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felpereseknek fejenként 5400 Ft-ot, ennek 1984. június 1-jétől 1984. december 31-ig évi 5%-os, ezt követően évi 8%-os kamatát, valamint fejenként 324 Ft perköltséget.
Az ítélet indokolása szerint az archív felvétel forgalomba hozatala nem minősül szabad felhasználásnak, s „az sem vitás, hogy a felperesek mint hivatásos előadóművészek a Szerzői Jogi Törvény értelmében díjazandók”. Nincs olyan rendelkezés, hogy ez a díjazás a művészeket csak a felvétel elkészültétől számított 20 éven belül illetné meg. A felpereseknek az Szjt. 49. §-ának (3) bekezdése alapján jár – az összegében a felek között nem vitás – díjazás.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, annak megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. Fellebbezését – a korábban előterjesztett védekezésével egybehangzóan – azzal indokolta, hogy nincs olyan jogszabály, amely az előadókat díjazni rendelné minden alkalommal, amikor a hangfelvétel felhasználásra került. Az Szjt.-nek az első fokú ítéletben felhívott rendelkezéséből „még csak nem is következik a többszöri díjazási kötelezettség”.
A fellebbezés – a következő indokokra tekintettel – alaptalan.
Az Szjt. 49. §-ának (1) bekezdése szerint az előadóművész – együttes esetében a vezető és a főbb közreműködők (szólisták) – hozzájárulása szükséges ahhoz, hogy az előadást – többek között – forgalomba hozatal céljára rögzítsék. Ha a közreműködők hivatásos előadóművészek, úgy – e § (3) bekezdése értelmében – más megállapodás hiányában a forgalomba hozatal céljára történt rögzítés fejében a szabad felhasználás eseteit kivéve díjazás jár.
Az előadóművész (értsd: hivatásos előadóművész) díjazásának a jog címe a közreműködésével létrejött előadás olyan felhasználása, amelyet a jogszabály hozzájárulásához köt. [A hozzájárulás szükségessége alóli kivételekre az Szjt. 49. §-ának (2) bekezdése utal, ezek közül a szabad felhasználás eseteiben az előadóművész díjazásra sem tarthat igényt, míg az ún. törvényi engedély alapján történt felhasználás (rádió és televízió) nem érinti a díjigényt.]
A tényállásból nyilvánvaló, hogy az opera-előadás 1950. március 20-i rögzítése nem forgalomba hozatal céljából történt. Amikor az alperes az előadás rádiófelvételéről 1984-ben hanglemezt készített, az előadást forgalomba hozatal céljából rögzítette. Nem hangfelvétel ismételt felhasználásáról van tehát szó, hanem arról, hogy az opera-előadás e hanglemezrögzítésénék célja a forgalomba hozatal volt, ezt pedig a jogszabály az előadóművész – együttes esetében a vezető és a főbb közreműködők (szólisták) – hozzájárulásához köti, s hozzá díjfizetési kötelezettséget fűz.
Az alperes ezzel ellentétes álláspontja nemcsak megalapozatlan, de önellentmondó is. Tény ugyanis, hogy az alperes a perbe vitt díjigény alapját képező hanglemezfelvételért „honoráriumot” fizetett azoknak, akik „a hangfelvétel felhasználását megtilthatják” (3. sorszámú védekezés), s ezt éppen az Szjt. 49. §-ának (1) bekezdésére utalással tette. Magától értetődő, hogy bár a törvény – gyakorlati okokból – a hozzájárulást csak az együttest reprezentáló személyektől igényli, a díjazás az együttes valamennyi hivatásos előadóművészére kiterjed. A karmester (jogutódja), illetőleg a szólisták díjazása tehát nem elegendő. Erre mutat egyébként az is, hogy az alperes korábban hasonló jellegű hangfelvételeknek hanglemezeken történt forgalomba hozatala kapcsán a zenekari előadóművészek (közöttük a felperesek) részére is fizetett díjat.
A kifejtettekre tekintettel az elsőfokú bíróság ítélete érdemben helyes, azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Pf. III. 20 401/1985. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás