MK BH 1987/101
MK BH 87/03/101
1987.03.01.
I. A vezető állású, valamint az olyan dolgozókat, akik a munkaidejük beosztását, illetőleg felhasználását maguk határozzák meg, az általuk teljesített túlmunkáért – kivéve, ha jogszabály eltérően nem rendelkezik – nem illeti meg ellenérték [17/1979. (XII. 1.) MüM sz. r. 28. §].
II. A helyettesítési díjra való jogosultságot az e szempontból jelentőséggel bíró körülmények alapos vizsgálata és megfelelő értékelése alapján kell elbírálni. A havidíjas dolgozót a helyettesítés első harminc napjára nem illeti meg helyettesítési díj [17/1979. (XII. 1.) MüM sz. r. 51. §; Pp. 3. § (1) bek.].
A felperes 1969. július 1-től dolgozott az alperes jogelődjének alkalmazásában, mint traktoros. 1974. szeptember 6-án üzemi balesetet szenvedett, ami miatt 1975. október 9-ig keresőképtelen volt.
A felperes a felgyógyulását követően az elszenvedett sérülése miatt eredeti munkakörét nem tudta ellátni. Az alperes különböző munkaterületeken foglalkoztatta, így 1976. június 1-től megbízta az erdő- és mezőőri feladatok ellátásával, havi illetményét a vezetőség 2800 forintban állapította meg. 1978. május 2-től – az erdőőri munkakörének fenntartása mellett – ládaüzemi csoportvezetői munkakör betöltésére kapott megbízást. E munkakör ellátásáért a törzsfizetésének 8 %-át csoportvezető pótlék címén kapta. E megbízólevél szerint feladata volt a ládaüzemi munkabeosztás irányítása, ellenőrzése, a nyersanyag-szükségletek kielégítéséhez a járművek megrendelése, a bejövő anyagok, kimenő termékek forgalmának rögzítése, a fűrészesek és szegezők napi munkájának beosztása és ellenőrzése.
A felperes túlóradíj megfizetése iránt munkaügyi vitát kezdeményezett. F. L. erdészeti és faüzemi ágazatvezető 1982. júniusában megbetegedett, mely időpontot követően a ládaüzem irányításával kapcsolatos valamennyi feladat ellátása a felperesre hárult, aki a megnövekedett munkaterhet rendszeresen többletmunkában tudta elvégezni. A ládaüzem 1983. februárjáig két műszakban üzemelt, és mindkét műszakot a felperes irányította. Ezt követően áttértek az egyműszakos munkarendre, de a felperesnek – előadása szerint – ezt követően is jelentős mértékű többletmunkát kellett végeznie. F. L. ágazatvezető 1983. márciusában felgyógyult és munkába állt, azonban más beosztásba került, ezért a ládaüzem irányításával kapcsolatos feladatokat ezt követően is kizárólag a felperes látta el.
A felperes túlóradíj igényét 1982. augusztusától 1984. februárig terjedő időre érvényesítette, összesen 45 446 forint összegben.
A szövetkezeti döntőbizottság a kérelmet elutasította.
A döntőbizottság határozata ellen a felperes keresettel fordult a munkaügyi bírósághoz. A ládaüzemben végzett többletmunka anyagi elismerésével kapcsolatos igényének jogcímét vagylagosan helyettesítési díjként is megjelölte, módosított keresetében 78 015 forint helyettesítési díj megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság az ítéletével a szövetkezeti döntőbizottság határozatát megváltoztatta. Kötelezte az alperest, hogy helyettesítési díj címén fizessen meg a felperesnek 15 nap alatt 76 494 forintot. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felperes 1982. június 1-től 1984. május 31-ig terjedő időben jelentős többletmunkát végzett, amelynek ellenértékeként a helyettesítési díjat jogszerűen igényelte. A helyettesítési díj egyhavi összegét a bíróság a perbeli időszakra nézve egységesen 3477 forintban határozta meg olymódon, hogy F. L-nek, valamint két faipari dolgozónak a perbeli időszakban elért összes jövedelmét vette alapul, kimunkálta ezek egy hónapra eső együttes átlagát, és az így kapott összeg 50 %-át állapította meg a felperes javára.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A munkaügyi bíróság a Pp. 3. §-ának (1) bekezdésében előírt tényállás-felderítési kötelezettségét elmulasztotta, mert nem derítette fel a felperes által támasztott követelés jogcímének alapjául szolgáló körülményeket, nem vizsgálta kellő körültekintéssel, hogy a felperes által végzett többletmunka díjazásának jogszabályban írt feltételei mennyiben valósultak meg.
A munkaviszonnyal összefüggő egyes kérdésekről szóló 17/1979. (XII. 1.) MüM számú rendelet 28. §-ának (1) bekezdése szerint a kollektív szerződésben kell heghatározni, hogy a dolgozót a végzett túlmunka ellenértékeként mely esetekben illeti meg díjazás, illetve szabadidő. A (2) bekezdés rendelkezése értelmében nem jár a végzett túlmunkáért ellenérték – kivéve, ha jogszabály eltérően nem rendelkezik – a vezető állású dolgozóknak, valamint azoknak, akik munkaidejük beosztását, illetőleg felhasználását maguk határozzák meg. Ez utóbbiak körét a kollektív szerződésben kell meghatározni. A munkaügyi bíróság nem vizsgálta, hogy a perbeli időszakban hatályos alperesi munkaügyi szabályzat miként vonta meg azon dolgozók körét, akik a túlmunkáért díjazásban nem részesülhetnek, és hogy a felperes ebbe a körbe a munkaköre szerint beletartozott-e.
E kérdés vizsgálata nem mellőzhető akkor sem, ha a felperes a követelését utóbb kizárólagosan helyettesítési díj címén érvényesítette. Az érvényesített követelésnek a fél által megjelölt jogcíme a bíróságot nem köti, ezért a felperes utóbbi nyilatkozata nem képezhette akadályát annak, hogy a bíróság a többletmunkájának ellenértékét az anyagi jogi feltételek megléte esetén, túlóradíj címén ítélje meg.
Nem tisztázta a munkaügyi bíróság a helyettesítési díj megállapíthatósága szempontjából releváns körülményeket sem.
A 17/1979. (XII. 1.) MüM számú rendelet 51. §-ának (2) bekezdésében írt rendelkezés szerint, ha a dolgozó munkakörének ellátása mellett távollevő dolgozót átmenetileg helyettesít, s ez idő alatt az eredeti munkaköre ellátásán felül jelentős többletmunkát végez – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában – helyettesítési díj is megilleti.
A peradatok alapján kellő alappal nem vonható következtetés arra, hogy a felperes által végzett többletmunka a helyettesítési díjra való jogosultságát megalapozza. E körben a munkaügyi bíróság a szükséges bizonyítást nem folytatta le arra vonatkozóan, hogy F. L. ágazatvezető megbetegedésekor a munkaköri feladatait miként osztotta fel az alperes a többi dolgozó között, ehhez képest az ágazatvezető által korábban ellátott munkának milyen hányada hárult a felperesre. A peradatokból nem állapítható meg, hogy F. L. ágazatvezető tevékenysége a megbetegedése előtt milyen munkaterületekre terjedt ki, a munkaügyi bíróság elmulasztotta az ágazatvezető munkaköri leírásának beszerzését. Nem vizsgálta továbbá, hogy a ládaüzemben a felperes működésének idején milyen munkafolyamatokat végeztek, azzal összefüggésben a felperes intézkedési, utasítási jogkörrel mennyiben rendelkezett F. L. ágazatvezető megbetegedése előtt, illetőleg azt követően a feladatköre mennyiben bővült. Figyelmen kívül hagyta a munkaügyi bíróság azt a lényeges körülményt is, hogy 1983. februárjától kezdődően a ládaüzem egyműszakos munkarendre tért át. E körben nem folytatott bizonyítást arra vonatkozóan sem, hogy a munkarend megváltozása a felperes munkaterhének milyen mértékű csökkenését eredményezte.
A peradatokból megállapíthatóan F. L. 1983. márciusában felgyógyult és munkába állt, de más beosztásba került. A ládaüzem vezetésével kapcsolatos feladatokat ezt követően M. L. látta el.
Ehhez képest a bíróságnak vizsgálnia kellett volna, hogy az alperes ilyen irányú intézkedései nem eredményeztek-e végleges jellegű személyi vagy szervezeti változást, nem jelentették-e egyúttal a munkafeladatok újraelosztását is. Ez utóbbi esetben ugyanis helyettesítésről nem lehet szó, a felperest helyettesítési díj ez időponttól kezdődően jogszerűen nem illetheti meg.
A munkaügyi bíróságnak állást kellett volna foglalnia abban a kérdésben is, hogy a perbeli időszakban a felperes kötelező munkaideje miként nyert meghatározást. E ténykérdésnek a helyettesítési díj címén támasztott igény megalapozottságának vizsgálati körében is jelentősége van. Abból a körülményből, hogy a felperes a törvényes munkaidején túl milyen gyakorisággal és időtartamban végzett munkát, következtetés vonható arra nézve is, hogy a felperesre F. L. távolléte alatt milyen mértékű többletmunka hárult.
Az ítélet megalapozottságán túlmenően a bíróság az anyagi jogi szabályok téves alkalmazásával állapította meg a helyettesítési díj összegét.
A 17/1979. (XII. 1.) MüM számú rendelet 51. §-ának (4) bekezdése értelmében a helyettesítési díj összege legfeljebb a távollevő dolgozónak megállapított időarányos alapbér fele, teljesítménybérezés esetén, a teljesítménybér alapján járó bér összege.
A munkaügyi bíróság akkor járt volna el helytállóan, ha kizárólag a felperes által helyettesített dolgozó, vagyis F. L. ágazatvezető személyi alapbérének 50 %-a alapulvétele mellett a felperes által végzett többletmunka arányában határozza meg a helyettesítési díj összegét. Más dolgozók alapbérének vagy jövedelmének figyelembevételét a jogszabály nem teszi lehetővé.
A rendelet 51. §-ának (3) bekezdésében írt rendelkezés szerint az időbéres (havidíjas) dolgozónak helyettesítési díj akkor jár, ha egyfolytában 30 napon túl helyettesít.
Az idézett rendelkezés helyes értelmezése szerint a havidíjas (időbéres) dolgozót a helyettesítés első harminc napjára nem illeti meg helyettesítési díj. Tévedett tehát a munkaügyi bíróság, amikor a felperes javára 1982. június hónapra is elszámolta a helyettesítési díjat. (M. törv. I. 10 180/1986. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás