PK BH 1987/17
PK BH 87/01/17
1987.01.01.
I. Ha a közös lakás az egyik házastárs különvagyona, úgy a házasság felbontása önmagában nem szünteti meg a nem tulajdonos házastárs lakáshasználati jogát. Ilyenkor a további lakáshasználat tekintetében elsősorban a felek megállapodása az irányadó. Ennek hiányában dönt a bíróság [PK 95. sz.].
II. A bontó feltételtől függővé tett egyezség realizálása érdekében a feleket együttműködési kötelezettség terheli [Ptk. 229. § (1) és (2) bek., 277. § (2) bek.].
A peres felek házastársak voltak, életközösségükből gyermek nem származott. Kezdetben a felperes különvagyoni lakásában laktak. Házasságukat a bíróság 1977. május 4-én felbontotta, ezzel egyidejűleg a volt házastársi lakás használatát a felek egyezségi úton rendezték. Eszerint az alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy „amennyiben lakásproblémáját megoldja, a lakásból kiköltözik; kijelentkezik és a felperes kizárólagos rendelkezésére bocsátja. A peres felek ezzel kapcsolatban határidő megállapítását nem kérték”. Az egyezségben foglaltaknak megfelelően a felek megállapodása foganatba ment, s a volt közös lakás egyik szobáját a felperes, a másik szobáját pedig az alperes használta a mellékhelyiségek közös használata mellett.
A felperes 1975-ben – húgával együtt – örökölt egy házat. Tulajdoni illetőségét a felperes 1980-ban értékesítette, továbbá eladta a különvagyoni lakását is, és megvásárolta a B. u. 49. szám alatt levő, 71 m2 alapterületű két és fél szobás komfortos öröklakást. A felek 1981-ben ide költöztek.
A felperes 1984. február 1-én terjesztette elő a jelen per alapját képező keresetlevelét, s a módosított keresete szerint a szívességi lakáshasználat megszüntetése mellett kérte az alperesnek a lakás kiürítésére kötelezését. Kérte az alperes lakáshasználatának a megszüntetését azért is, mert 1984. március 19-e óta életvitelszerűen nem lakik a perbeli lakásban, miután S. R-nével élettársi viszonyra lépett, s a nevezett lakásában lakik. Végül kérte az alperesnek 1984. február 1-től – a lakás kiürítéséig – havi 216 forint lakáshasználati díj megfizetésére kötelezését.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, egyben kijelentette, hogy a házastársi közös vagyon megszüntetése iránt viszontkeresettel kíván élni. A bíróság 15 napos határidőt engedélyezett az alperes részére a viszontkereset előterjesztésére, az alperes részéről azonban a per során ilyen igény előterjesztésére nem került sor.
A perbeli lakásba 1984. márciusában beköltözött R. L., akivel a felperes élettársi viszonyra lépett.
Ezután az alperes azzal is védekezett, hogy a felperes és élettársa állandó zaklatásaikkal lehetetlenné teszik az együttlakást, s bejelentette, hogy másik másfél szobás öröklakásra tart igényt vagy 600 000 forint térítésre.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperesnek a lakáshasználati jogát megszüntette, és kötelezte az alperest, hogy a perbeli lakást 15 napon belül ingóságaitól kiürítve hagyja el, és onnan jelentkezzék ki. Úgy rendelkezett, hogy az alperes saját elhelyezéséről maga köteles gondoskodni.
Az elsőfokú bíróság nem találta megalapozottnak az alperes azon védekezését, hogy a felperes és élettársa a perbeli lakásból őt kiüldözték. Megállapította a bíróság, hogy az alperes már 1977-ben – a bontóper befejezése előtt – vállalta, hogy amint lakásproblémáját megoldja, kiköltözik a lakásból, s e vállalásának teljesítését a végtelenségig nem halaszthatja. Végül is azt állapította meg, hogy az alperes a perbeli lakást visszatérési szándék nélkül hagyta el, és csupán pénzkövetelésének eredményes érvényesíthetősége végett ragaszkodik a perbeli lakáshoz.
A másodfokú bíróság ítéletével fellebbezett részében megváltoztatta az elsőfokú ítéletet, és a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint: a felperes öröklakásába történt átköltözés után az alperes nem volt szívességi lakáshasználó, hanem az alperest a „bérlőtársi” jogállás illette meg. Nem találta meggyőző módon igazoltnak, hogy a perbeli lakást az alperes visszatérési szándék nélkül elhagyta.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Ha a közös lakás valamelyik házastárs különvagyona, a nem tulajdonos házastárs azt a házassági kötelék fennállása alatt családjogi jogcímen használja. A házasság felbontása ilyen esetben, önmagában nem szünteti meg a nem tulajdonos házastárs lakáshasználati jogát, – a lakáshasználat további jogcíme és terjedelme tekintetében elsősorban az érdekelt felek megállapodása az irányadó. Ennek hiányában pedig a tulajdonos volt házastárs jogérvényesítése esetén a bíróságnak a családvédelmi érdekek megfelelő figyelembevétele mellett kell a felek közötti jogvitát elbírálnia (PK. 95., volt 391. számú állásfoglalás).
Jelen esetben az 1977. május 4-én kelt bontóperi ítélet meghozatala előtt az alperes vállalta, hogy – amennyiben lakásproblémáját megoldja – a felperes tulajdonában levő lakásból minden térítés nélkül kiköltözik, és onnan kijelentkezik.
A bontóperi ítélet meghozatala előtt tehát a felek kölcsönös megegyezésen alapuló szerződéssel rendezték az alperes jövőbeni lakáshasználatának feltételeit, s a szerződés hatályának a megszűnését az alperes lakásproblémájának jövőbeni megoldásától – mint bontó feltételtől – tették függővé.
A Ptk. 229. §-ának (1)-(2) bekezdése szerint: amíg a feltétel bekövetkezése függőben van, egyik fél sem tehet semmit, ami a feltétel bekövetkezése, illetőleg meghiúsulása esetére a másik fél jogát csorbítja, vagy meghiúsítja. A felvétel bekövetkezésére vagy meghiúsítására nem alapíthat jogot az, aki azt felróhatóan maga idézte elő.
A szerződő feleket együttműködési kötelezettség is terheli [Ptk. 277. §-ának (2) bekezdése].
Az adott esetben tehát a felek közötti jogvitát a bíróság által is jóváhagyott egyezség figyelembevételével kellett volna elbírálni. Mindkét fokú bíróság törvénysértéssel hagyta figyelmen kívül a felek által megkötött egyezség tartalmát, s kellő alap nélkül mellőzte annak vizsgálatát, hogy az alperes megtett-e mindent az időközben eltelt több mint nyolc esztendő alatt annak érdekében, hogy vállalt kötelezettségének eleget tegyen.
Ezen utóbbi körülmény vizsgálata azért sem lett volna mellőzhető, mert a peradatok szerint az alperes Budapesten, a XVI. kerületben örökölt egy házrészt, a felperes pedig úgy nyilatkozott, hogy az ingatlan lakhatóvá tétele érdekében maga is hajlandó anyagi áldozatot vállalni.
Egyébként a per során a felperes azt is előadta, hogy az alperes a bentlakásért térítést nem fizet, így szívességi lakáshasználó. Kereseti kérelme arra is irányult, hogy a bíróság e szívességi lakáshasználat megvonása folytán is kötelezze az alperest a lakás kiürítésére. Arra vonatkozóan azonban megbízható tényadatok nem állnak rendelkezésre, hogy a lakás használatáért az alperes egyáltalán fizetett-e a felperesnek, s ha igen, úgy milyen összegű használati díjat.
Végül törvénysértő az elsőfokú ítélet azért is, mert a felperes módosított keresetében egyebek mellett arra is kérte kötelezni az alperest, hogy mindaddig, amíg lakrészét ténylegesen használja, fizessen meg az ő részére havi 216 forint lakáshasználati díjat.
E kereseti kérelem felől azonban az elsőfokú bíróság érdemi döntést nem hozott.
A Pp. 213. §-ának (1) bekezdésében írt rendelkezések szerint az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre. Ennek mellőzése olyan lényeges eljárási szabálysértés, amelyet a másodfokú bíróságnak a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül észlelnie kellett volna [Pp. 252. §ának (2) bekezdése]. Az elsőfokú ítéletet csupán részítéletnek lehetett volna tekinteni, s a másodfokú bíróság akkor járt volna el helyesen, ha az el nem bírált kereseti kérelem tárgyában az elsőfokú bíróságot újabb tárgyalásra és újabb határozat hozatalára utasítja.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján, hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (P. törv. II. 20 202/1986. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás