PK BH 1987/18
PK BH 87/01/18
1987.01.01.
A túlélő házastárs öröklésből való kiesésének megállapításánál irányadó szempontok [Ptk. 601. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes – az 1984. október 2-án öngyilkosság következtében elhunyt örökhagyó házastársa – az öröklésből kiesett, ezért az örökhagyó törvényes örökösei a felperesek. Kötelezte az alperest 150 000 forint perköltség és 273 360 forint kereseti illeték megfizetésére.
A megállapított tényállás szerint a házastársak az életközösséget 1984. augusztus 14-én megszakították, az alperes az örökhagyó előzetes értesítése nélkül a közös lakást elhagyta és rokonaihoz költözött. Az örökhagyó békülési kísérletei nem vezettek eredményre, az alperes nem volt hajlandó az életközösség helyreállítására. Az alperes a házasság felbontása iránt általa indított perben – egyebek mellett – előadta, hogy házasságuk több mint 10 éve már formális, érzelmi kapcsolat nincs közöttük.
Az örökhagyó és az alperes házastársi közös vagyonuk nagyobb részét megosztották, még a mezőgazdasági terményeket is megfelezték, az ingatlanuk közös tulajdonának megszüntetési módjában is megállapodtak.
Az örökhagyó az átlagosnál jobban ragaszkodott feleségéhez, lelkileg nem tudott megbirkózni az alperes elköltözését követően kialakult helyzettel, és megmérgezte magát. Halála előtt saját kezűleg végrendeletet készített, amelyben minden ingó- és ingatlan vagyona örököséül a „T. lányokat”, testvérének gyermekeit jelölte meg. A végrendeletet azonban nem írta alá, ezért az érvénytelen.
Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az örökhagyó és az alperes között a halál bekövetkezésének időpontjában az életközösség nem állott fenn, nem volt kilátás az életközösség visszaállítására, ezért az alperes a Ptk. 600. §-ának b) pontja és a 601. §-ának (1) bekezdése alapján az öröklésből kiesett.
Nem fogadta el a bíróság az alperesnek azt a védekezését, amely szerint reális kilátás volt az életközösség helyreállítására, sőt ebben az örökhagyóval a bontóperi tárgyalást követően már meg is állapodtak. Az alperes állításait részben igazoló tanúk vallomásaival szemben a bíróság döntő súllyal értékelte az objektív körülményeket (az életközösség megszakadása, a bontóper megindítása, a közös vagyon tényleges megosztása, az öngyilkosság ténye), s ítéletének meghozatalakor ezeknek tulajdonított ügydöntő jelentőséget.
Az alperes fellebbezésében a kereset elutasítását és a felperesek perköltségben való marasztalását kérte.
Korábbi védekezésével szemben fellebbezésében már azt adta elő, hogy nemcsak kilátás volt az életközösség helyreállítására, hanem ez az örökhagyóval történt megegyezésük alapján meg is történt. Az örökhagyó ugyanis szeptember 27-én Vecsésen rokonai, szeptember 28-án pedig Újhartyánban az ő édesanyja lakásán vele töltötte az éjszakát. Több tanú meghallgatását kérte erre vonatkozóan, valamint annak a korábbi előadásának az igazolására is, hogy az örökhagyóval megállapodtak visszaköltözésének időpontjában.
A felperesek az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérték. A fellebbezés nem alapos.
Az elsőfokú bíróság a tényállást a bizonyítékoknak a Pp. 206. §-ában foglaltak szerint történt, okszerű mérlegelésével állapította meg, ítéletének indokolásában iratellenesség vagy helytelen ténybeli következtetés nem ismerhető fel, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást ítélkezése alapjául elfogadta.
Helyesen hivatkozott az elsőfokú bíróság a Ptk. 601. §-ának (1) bekezdésére, amely szerint törvény alapján nem örökölhet az örökhagyó házastársa, ha az öröklés megnyílásakor a házastársak között életközösség nem állott fenn, és az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösség visszaállítására nem volt kilátás.
A Családjogi Törvény értelmében a házasság valódi tartalmát a házastársak együttélése, a köztük levő érzelmi és gazdasági közösség adja. Ha ez nincs meg, és a házasság csupán, mint formális jogi kötelék áll fenn, sor kerülhet annak felbontására. Ugyanígy vagyonjogi vonatkozásban is a közösség a házastársak között csak az együttélés idejére áll fenn. Mindezek jogi következményét vonták le a Polgári Törvénykönyv öröklési szabályai, amelyek a házastársak közötti öröklést is a ténylegesen – nemcsak a jogi formaként – fennálló házassághoz, a házassági életközösséghez, az érzelmi és gazdasági közösség meglétéhez vagy ennek visszaállítása reális lehetőségéhez fűzték.
Az idézett törvényi rendelkezés értelmében a házastárs törvényes örököskénti kiesésének két együttes feltétele van: a) nincs életközösség és b) az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösség visszaállítására nem volt kilátás.
A házastársnak a Ptk. szerinti kiesése tehát tartalmaz objektív elemet (az életközösség hiánya), de szükséges annak a főként szubjektív elemnek a vizsgálata is, hogy a házastársak próbáltak-e közeledni egymáshoz az életközösség visszaállítása érdekében. Ennek a szubjektív elemnek az elbírálása azonban szintén lényegében objektív elbírálást kíván. Nem az a döntő, hogy valamelyik fél kívánta-e az életközösség visszaállítását, hanem hogy mindkettőjük szándéka erre irányult, és erre magatartásukból, nyilatkozatukból, az eset összes körülményeiből következtetni lehessen.
Az adott esetben a házastársak között az életközösség akként szakadt meg, hogy az alperes 1984. augusztus 14-én a közös lakást elhagyta. Az örökhagyó megkísérelte rábírni a visszatérésre, ez nem sikerült, ezért a házastársi közös vagyont egymás között megosztották, és az alperes 1984. szeptember 5-én a házasság felbontása iránt keresetet terjesztett elő. A bontóperi tárgyalást megelőzően az örökhagyó felkérte jogi képviselőjét, bírja rá feleségét az életközösség helyreállítására, az alperes azonban ez elől elzárkózott. Az örökhagyó ezt követően öngyilkos lett, öngyilkossága előtt végrendeletnek nevezett írásában minden vagyonát testvére gyermekeire hagyta.
Ilyen tényállás mellett a házastárs kiesésének minkét feltétele teljesült. A különélés egyértelműen megállapítható. A törvényben írt második feltétel pedig megvalósult azzal, hogy a per adatai szerint az örökhagyó ismételten lépéseket tett az életközösség helyreállítására, ez elől azonban az alperes elzárkózott. Alaposan feltételezhető, hogy az örökhagyó éppen az életközösség helyreállításának kilátástalansága miatt lett öngyilkos. Erre a kétségbeesett lépésre a feltűnően jó anyagi körülmények között élő örökhagyót más, a perben feltárt körülmény nem indíthatta. Erre lehet következtetni az örökhagyó által közvetlenül a halál előtt készített végrendelet tartalmából is.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. Az eredménytelenül fellebbező alperest a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte a Legfelsőbb Bíróság a rendelkező részben meghatározott összegű fellebbezési eljárási költség megfizetésére.
Az alperes által kért bizonyítás felvételét – mint szükségtelen és eredményt nem ígérőt – a Legfelsőbb Bíróság mellőzte. Ha meg is felelne a valóságnak az alperes eddigi állításaival és a már kihallgatott tanúk vallomásaival ellentétben álló az az alperesi előadás, amely szerint a bontóperi tárgyalást követően – bár idegen lakásokban – de két éjszakát együtt töltött az örökhagyóval, ebből még nem lehetne arra a fellebbezésbeni állítására következtetni, hogy az örökhagyó és az alperes az életközösséget visszaállították. Egyéb vonatkozásban pedig a kihallgatni kért tanúk vallomásai nem lennének alkalmasak az eddig megállapított tényállás megváltoztatására. (Legf. Bír. Pf. II. 20 307/1986. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás