PK BH 1987/401
PK BH 1987/401
1987.11.01.
I. Ha a visszajáró szolgáltatásnak az állam javára való megítélésére kerülhet sor, ezt a körülményt az ügyésznek küldött értesítésben kifejezetten jelezni kell. Nem tekinthető tehát szabályszerűnek az olyan felhívás, amely az első tárgyalásról szóló jegyzőkönyv megküldésére szorítkozik, és csupán utal az esetleges fellépés lehetőségére [Ptké 32. § (1) bek., 7. sz. Irányelv 5. pontja.]
II. A bíróság feladata az igazság kiderítésében az uzsorás szerződés fennállásának megállapítására irányuló bizonyítási eljárásban [Pp 3. §; Ptk. 202. §].
Az alperesek 1982-ben a házuk átalakításával egy vendéglátó-ipari üzlet kialakításába fogtak. Mivel az építkezés alatt a pénzük elfogyott, kölcsönre volt szükségük, így jutottak el a felperesekhez, akiktől az előzetes megbeszélés alapján kölcsönt vettek fel.
A kölcsönügyletről a közreműködő ügyvéd okiratot szerkesztett. Ennek 1. pontja szerint a felperesek 150 000 forintot adtak az alpereseknek. A szerződés 1/a. pontjában a felperesek kötelezettséget vállaltak arra, hogy két héten belül további 300 000 forint kölcsönt nyújtanak. Ennek megfelelően a felek abban állapodtak meg, hogy az alperesek 450 000 forintot fizetnek vissza a következők szerint: az 1983-86. években 60 000-60 000 forintot, majd 1987-ben 210 000 forintot, évi 5 %-os kamat kikötése mellett.
Az ügyvédi irodában a szerződést a felek aláírták, és ugyancsak aláírta tanúként az okiratszerkesztő ügyvéd is. A szerződés példányait a peres felek magukkal vitték. A kölcsön második részletének átadására 1983. február 28-án került sor s az alperesek ekkor a szerződés 1/a. pontját is aláírták.
Az alperesek az 1983. év végén nem teljesítettek, ezért a felperesek 1984. február 13-án felszólították őket az első 60 000 forintos részlet megfizetésére, majd ennek eredménytelensége után 1984. március 1-jén újabb felszólító levélben a szerződést a részletfizetés elmulasztása miatt felmondták, és a kölcsön teljes összegének megfizetését kérték.
Mivel az alperesek a felszólításnak nem tettek eleget, a felperesek a R-i Bíróságtól 450 000 forint és jutalékai megfizetésére fizetési meghagyás kibocsátását kérték. Az ellentmondás folytán perré alakult eljárásban az alperesek arra hivatkoztak, hogy a felperesektől csak 150 000 forintot kaptak két részletben, s a szerződésben szereplő további összeg, a 300 000 forint lényegében uzsorakamat volt.
Az elsőfokú bíróság az ügyben bizonyítási eljárást folytatott le. Ennek keretében tájékozódni próbált a felperesek vagyoni viszonyairól, és mind a szerződéskötés, mind a pénzátadás körülményeire tanúkat hallgatott meg. A bíróság a bizonyítási eljárás befejezése után hozott ítéletével kötelezte az alpereseket 450 000 forint és törvényes kamatai, továbbá 37 000 forint perköltség megfizetésére.
Az ítélet indokolása szerint az 1983. február 10-én kelt szerződésről készült okirat nem tekinthető teljes bizonyító erejű magánokiratnak. A tanú ugyanis a szerződést nem megkötésekor és nem a felek előtt írta alá; a február 28-i aláíráskor pedig tanúkat nem is tüntettek fel. Az azonban nem volt vitás, hogy az alperesek aláírásai valódiak, ezt az alperesek nem vonták kétségbe. Ezért az alpereseknek kellett volna bizonyítaniuk, hogy az okirat „tartalma hamis és az általuk átvett pénzösszeg valójában nem 450 000 forint, hanem csak 150 000 forint”. Mivel a pénz átadásánál tanú nem volt jelen, az 1983. február 28-án átadott összegről két tanú is csak az alperesek előadása alapján s a pénznek csak utólagos megszámlálásáról nyilatkozott, ezért az alperesekkel közeli rokonságban levő tanúk vallomását nem találta elegendő bizonyítéknak az okirati bizonyítékkal szemben. Az alperesek a perben közvetett módon bizonyítani kívánták azt is, hogy a felperesek nem rendelkeztek a kölcsönhöz megfelelő összeggel. A bíróság megállapítása szerint azonban a felperesek ennek ellenkezőjét valószínűsítették. Utalt továbbá az elsőfokú bíróság arra is, hogy a nagy összegű kölcsön törvényes kamatok melletti átadása életszerűtlen és gazdaságilag sem ésszerű, de ebből nem vont le következtetéseket. Mindezt összegezve az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy nincs szó uzsorás szerződésről, és az alperesek szerződésszegést követtek el: késedelembe estek, majd a felszólításra sem teljesítettek, így a lejárttá tett szerződés folytán a teljes kölcsönösszeget vissza kell fizetniük [Ptk. 298. § a) pont, 300. § (1) bekezdése].
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperesek fellebbeztek. Ebben hivatkoztak a szerződéskötésnek az elsőfokú bíróság által is észlelt aggályos körülményeire, eltérő okirati formájára, továbbá arra, hogy a tanúvallomások ellentmondásossá teszik a felperesek előadását mind az összegszerűségre, mind pedig arra vonatkozóan, hogy rendelkeztek-e a kölcsönadott pénzösszeggel. Kérték, hogy a bíróság ismételten keresse meg az adóhatóságot a felperesek jövedelmi viszonyainak felderítésére, mert az elsőfokú eljárásban a megkeresésre nem jött válasz. Hivatkoztak arra, hogy a felperesek 1981-ben részletre vásároltak lakóházat és az illetéket is részletekben fizették. Az ingatlan vásárlásához még így is szükség volt a II. r. felperes apja által adott 100 000 forintos (más adatok szerint 150 000 forintos) kölcsönre. Szakértői bizonyítást ajánlottak fel arra, hogy az üzlet kialakítása nem is igényelte 450 000 forint kölcsönkérését.
A másodfokú bíróság az alperesek által becsatolt okiratok birtokában és az ügyleti tanú meghallgatása után az elsőfokú bíróság ítéletét – helyesnek elfogadott indokai alapján – helybenhagyta. Kötelezte az alpereseket 12 200 forint másodfokú eljárási költség fizetésére, és rendelkezett az előlegezett illeték megtérítéséről.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás az alábbiak szerint alapos.
A felek között a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdésében meghatározott kölcsönszerződés jött létre. A szerződésről okirat készült, az alperesek azonban vitássá tették az ott megjelölt összeget: állították, hogy csak 150 000 forintot kértek és kaptak, az azt meghaladó 300 000 forintot a felperesek uzsorakamatként kötötték ki.
Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a kölcsönszerződésről készült okirat nem felel meg a Pp 196. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írt követelményeknek, így az nem minősül teljes bizonyító erejű magánokiratnak. Az okiratot ugyanis nem valamennyi kiállítója írta alá a tanú előtt, illetőleg nem mindegyik kiállító ismerte el előtte, hogy az okiratot saját kezűleg írta alá. Mivel azonban az alperesek elismerték, hogy az aláírás tőlük származik, ebből az elismerésből helyesen vonta le az elsőfokú bíróság azt a következtetést, hogy az alpereseket terheli az okirat tartalmával ellentétes állításaik valódiságának bizonyítása.
Azt is helyesen ismerte fel az elsőfokú bíróság, hogy amennyiben az alperesek állítása valónak bizonyul, annyiban a szerződés semmisségének a megállapítására és a visszajáró szolgáltatásnak az állam javára való megítélésére kerülhet sor. Erre figyelemmel az első tárgyalási jegyzőkönyv megküldésével értesítette is az ügyészséget „az ügyben esetleges fellépés végett”. Az ügyész értesítése azonban nem felel meg a Legfelsőbb Bíróság által kialakított állandó gyakorlatnak. Csak az olyan értesítés töltheti be a célját, amely kifejezetten jelzi, hogy az adott perben visszajáró szolgáltatásnak az állam javára való megítélésére kerülhet sor. [A Legfelsőbb Bíróság 7. számú Irányelvének 5. pontja, Ptké 32. § (1) bekezdése]. Ez a kötelezettség a másodfokon eljáró bíróságot is így terheli. A bíróságoknak ezt a szabálysértését az sem ellensúlyozza, hogy az ügyész az értesítés átvétele után és a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmának ismeretében a perben való fellépését bejelentette, de a tárgyalásokon ismételt idézés ellenére sem jelent meg, indítványt nem tett, és az elsőfokú bíróság szabályszerűen kézbesített ítélete ellen nem nyújtott be fellebbezést.
A bíróságoknak ez a mulasztása önmagában olyan törvénysértés, amely az eljárás megismétlését indokolttá és szükségessé teszi.
A jogerős ítélet érdemben is törvénysértő és megalapozatlan.
A Pp 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróságnak az a feladata, hogy a törvény céljának (1. §) megfelelően az igazság kiderítésére törekedjék. A bíróságok akkor jártak volna el helyesen, ha körültekintően vizsgálják és mérlegelik az általuk is aggályosnak talált körülményeket.
Ellentmondásosak a peradatok arra, hogy hol történtek a pénzátadások (ügyvédi iroda, felperesek, illetve alperesek lakása), valamint arra is, hogy az egyes alkalmakkor milyen nagyságú összegek átadására került sor. E tekintetben is indokolniuk kell a bíróságoknak, hogy az ellentétes adatok közül melyiket (melyeket) fogadják el ítélkezésük alapjául.
Az elsőfokú bíróság aggályosnak tartotta a felperesek vagyoni helyzetét abból a szempontból, hogy volt-e egyáltalán lehetőségük az okiratban feltüntetett pénzösszeg átadására. Ezért megkereste az adóhatóságot az I. r. felperes jövedelmi viszonyainak tisztázása céljából. A megkeresésre nem érkezett válasz. Az elsőfokú bíróság saját álláspontjához képest következetlen volt, amikor ismételt megkeresés helyett a bizonyítási eljárást befejezte. Mivel pedig az alperesek az adóhatóság megkeresésére vonatkozó bizonyítási indítványukat a fellebbezésükben előterjesztették, a másodfokú bíróságnak pótolnia kellett volna az elsőfokú bíróság mulasztását, vagy indokát kellett volna adnia, hogy miért mellőzte a felajánlott bizonyítást [Pp 221. § (1) bekezdés].
A perben ellentétes adatok merültek fel a felperesek által felvett – a kölcsönadáshoz felhasznált – családi kölcsön összegére is. A bíróságok az ítéleteik indokolásában mellőzték ezeknek az ellentétes adatoknak az értékelését, nem oldották fel az I. r. felperes és apja előadásai között mutatkozó lényeges összegszerű ellentétet, s annak sem adták indokát, hogy az ellentmondást miért tartották a per eldöntése szempontjából közömbösnek.
Ezeknek a körülményeknek a tisztázása nélkül megalapozatlan annak valószínűsítése, hogy a felperesek valóban rendelkeztek a kölcsön nyújtásához szükséges készpénzzel. Az ellentétes peradatok tisztázása, a tényállás körültekintő és hiánytalan megállapítása után lehet mérlegelni a feleknek azt az egyező előadását, hogy szó volt közöttük az üzleti társulásról, továbbá azt, hogy a nagy összegű kölcsön adása biztosíték nélkül történt.
A fentírtak értelmében a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet és az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp 274. §-ának (3) bekezdése alapján, hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra, és új határozat hozatalára utasította. (P. törv. III. 20 001/1987. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás