PK BH 1988/272
PK BH 1988/272
1988.08.01.
I. A szerződéses üzemeltetés körében az üzleti kockázatviselés körébe tartozónak általában olyan tényezőket kell tekinteni, amelyek a szerződés megkötése után a tényleges üzemeltetés körében merülnek fel, illetve alakulnak ki. Nem tartozik tehát ebbe a körbe a szerződés megkötése során az üzemeltetésbe adó által közölt téves adatokon nyugvó kalkulációkban való tévedés [Ptk. 210. § (1) bek., 236. § (1) bek., (2) bek. a) pont].
II. Az elévült megtámadási jog kifogás útján a szerződésből eredő követeléssel szemben – legfeljebb annak összege erejéig – érvényesíthető [Ptk. 236. § (3) bek.].
A felek között 1981. november 17-én létrejött szerződés szerint az alperes 1981. november 20-tól kezdődően négy éves időtartamra szerződéses üzemeltetésbe vette a felperes vendéglőjét. A felek a szerződésben az alperes által fizetendő átalánydíjat az ottani részletezés szerint a szerződés teljes időtartamára összesen 5 380 000 forintban állapították meg. Az átalánydíj összegének megállapítása a felperes által készített és az alperes részére is rendelkezésre bocsátott „Tájékoztató” adatai alapján történt. A szerződés megkötésének alapjául versenytárgyalás szolgált, amelyen az alperes volt az egyetlen pályázó.
Az alperesnek a felperes által elfogadott felmondása folytán a szerződés 1982. augusztus 29-én megszűnt. A felek a szerződés megszűnése folytán szükségessé vált pénzügyi elszámolásról 1982. október 26-án jegyzőkönyvet vettek fel, mely jegyzőkönyv a tartozások és követelések egyenlegeként az alperes terhén 245 910 forint tartozást mutatott ki. A jegyzőkönyv szerint ez összegű tartozását a vállalattal szemben az alperes elismerte, és annak megfizetését vállalta.
Az alperes 1982. december 10-én 200 000 forintot megfizetett, a további 45 910 forint megfizetésére nem volt hajlandó.
A felperes 45 910 forint erejéig fizetési meghagyás kibocsátását kérte az elsőfokú bíróságtól. Az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárásban ezt a követelését kereseti kérelemként tartotta fenn, majd a későbbiekben keresetét 34 080 forintra szállította le.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, majd viszontkeresetet emelt 213 053 forint erejéig azzal, hogy abból 45 910 forint beszámítását kéri a felperesi követelésbe, 167 143 forint megfizetésére pedig a felperest kéri kötelezni. Az alperes viszontkeresetében különböző kisebb összegű igényeket érvényesített, nagyobb rész tekintetében pedig arra hivatkozott, hogy az üzemeltelési szerződést tévedés jogcímén megtámadja, mert az átalánydíjas megállapítás helytelen számítási mód eredményeként tévesen történt.
A felperes a viszontkereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság arra kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 26 802 forintot és ennek kamatát. Az ezt meghaladó keresetet és az alperes viszontkeresetét elutasította.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság könyvszakértői bizonyítást rendelt el. A könyvszakértő megállapítása szerint a felperes által készített tájékoztatóban közölt minimális átalánydíj számítása helytelen, mert annak összegébe beszámították a tervezett nyereség teljes összegét, a nyereség kiszámításánál azonban a tervezett nettó árrés összegéből nem vonták is a szerződéses üzlet vezetője által fizetendő valamennyi költséget és kiadást. Így nem került levonásra az 5 %-os állóeszköz használati díj, az üzletvezető által térítendő 10 %-os forgóeszköz használati díj, és helytelenül került megosztásra a hálózati általános költség. E helytelen számítási mód eredménye az, hogy a kiszámított átalánydíj irreális. Helyes számítás mellett az átalánydíj időarányos része a szerződés megszűnéséig eltelt időre 134 980, illetve 82 258 forinttal kevesebb lett volna, mint a szerződés szerint kiszámított összeg.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének a per főtárgyára vonatkozó rendelkezését helybenhagyta, és csupán az alperest terhelő illetékre vonatkozó rendelkezést változtatta meg, egyben döntött a fellebbezési eljárási költség és illeték viseléséről.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az alperes viszontkeresetében az üzemeltetési szerződést megtámadta. Tekintettel azonban arra, hogy az alperes 1982. október 26-án a pénzügyi elszámolás során 245 910 forint erejéig tartozáselismerő nyilatkozatot írt alá, ezzel a szerződést a megtámadásra nyitva álló határidőben megerősítette, így a megtámadás joga a Ptk. 236. §-ának (4) bekezdése értelmében megszűnt.
Törvényességi óvás folytán hozott határozatával a Legfelsőbb Bíróság mindkét fokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra, és új határozat hozatalára utasította.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint tévedett a másodfokú bíróság, amikor az alperes tartozáselismerő nyilatkozatát úgy értelmezte, hogy ezzel az alperes a szerződést megerősítette, és ezáltal a megtámadási joga megszűnt.
A Legfelsőbb Bíróság az elszámolásról készült jegyzőkönyv adataiból arra a következtetésre jutott, hogy a szerződés megerősítésére nem került sor, az alperesnek a szerződés megtámadására vonatkozó joga nem szűnt meg. Ezért az új eljárásban azt kell vizsgálni, hogy az alperes a szerződés megkötésekor lényeges körülmény tekintetében tévedésben volt-e, továbbá hogy az alperes a szerződés megtámadásának okáról mikor szerzett tudomást, s igényét – beleértve a kifogás útján való igény-érvényesítést is – érvényesítheti-e, ha igen milyen összeg erejéig.
A megismételt eljárásban meghozott ítéletével az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest 26 802 forint és annak kamata megfizetésére. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította, és elutasította az alperes viszontkeresetét is. Kötelezte az alperest 5000 forint perköltség, és az állam javára 10 029 forint le nem rótt viszontkereseti illeték megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság az ítélet indokolásában azt állapította meg, hogy az alperes az átalánydíj téves számítási módját a szerződés megkötése utáni időszakban ismerhette fel, és ha ez a felismerés a Ptk. 210. §-ának (1) bekezdésén alapuló tévedés lenne, jogszerűen hivatkozhatna az alperes a szerződés érvénytelenségére. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint azonban a jogügylet érvénytelenségét eredményező tévedés nem áll fenn, ezért kötelezte a bíróság az alperest – a korábbi ítéletekben is elszámolt – alapos beszámítási igény után fennmaradó 26 802 forintnak és kamatának megfizetésére. Az ezt meghaladó keresetet és viszontkeresetet elutasította.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezéssel támadott rendelkezését részben megváltoztatta, és az alperest terhelő marasztalás összegét 23 929 forintra szállította le, a kamat mértékét pedig 1985. január 1-jétől kezdődően évi 8 %-ban határozta meg. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az államnak felhívásra 14 049 forint illetéket, a felperest pedig arra, hogy ugyancsak felhívásra az államnak 90 forint illetéket fizessen meg. Kötelezte az alperest 1000 forint fellebbezési eljárási költség fizetésére, az ítélet egyéb rendelkezéseit pedig helybenhagyta.
A másodfokú bíróság kifejtette, hogy a tervezett nyereségre és a fizetendő átalánydíjra vonatkozó kikötések az üzemeltetési szerződés lényeges elemei voltak. Tényként állapította meg, hogy ezeket a felperes helytelen közgazdasági számítási mód eredményeként határozta meg. Álláspontja szerint azonban a szerződéskötés előtt a felperes által készített „Tájékoztató”-ban közölt adatok, illetve számítási tévedések nem adnak alapot a jogi értelemben vett tévedés megállapítására. A másodfokú bíróság álláspontja szerint ezeket a kalkulációs tévedéseket a peres feleknek – közöttük az alperesnek – fel kellett volna ismerniük. A másodsokú bíróság álláspontja szerint mindezek az üzleti kockázatviselés körébe tartozó tényezők, amelyek nem eredményezhetik a szerződésnek tévedés jogcímén való megtámadását. A másodfokú bíróság ezért a felek közötti elszámolást az általa érvényesnek minősített szerződés alapján végezte el, az elsőfokú bíróság által beszámított összegeket helyesnek fogadta el, és a marasztalási összeget csupán azért szállította le, mert a szakértői véleményből megállapíthatóan az 1982. október 26-i jegyzőkönyvben foglalt elszámolás számítási hibát tartalmaz, amelyet a másodfokú bíróság így javított ki.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás az alábbiak szerint alapos.
A Ptk. 210. §-ának (1) bekezdése szerint, aki a szerződés megkötésekor valamely lényeges körülmény tekintetében tévedésben volt, szerződési nyilatkozatát megtámadhatja, ha tévedését a másik fél okozta, vagy felismerhette.
A peradatokból és a szakértői véleményből kitűnik: az átalánydíj meghatározásánál az üzleti nyereség megállapítása körében téves számítási módot alkalmazott a felperes, aminek az lett az eredménye, hogy a versenytárgyaláson meghirdetett átalánydíjas összege irreálisan magas volt.
Miután a versenytárgyaláson az alperes egyedüli jelentkezőként vett részt, az üzemeltetési szerződés megkötésére is ezen az irreális áron került sor.
Az aggálytalan szakértői véleményből az is megállapítható, hogy az így kalkulált átalánydíj megfizetése az üzemeltetési szerződés teljesítését kétségessé tette, amiből az is következik, hogy az alperesnek az üzleti nyereség összegére, illetve a fizetendő átalánydíjra vonatkozó tévedése lényeges volt. Ezt a lényeges kérdésre vonatkozó tévedést a felperes okozta azzal, hogy helytelen számításon alapuló adatokat a szerződés megkötése előtt az alperes rendelkezésére bocsátotta az ún. „Tájékoztató” átadásával. Ebből az is következik, hogy – az egyéb törvényi feltételek fennállása esetén – az alperes jogosult volt az üzemeltetési szerződés megtámadására. Téves ugyanis a másodfokú bíróságnak az az okfejtése, hogy a kalkulációban történt tévedés az üzleti kockázatviselés körébe tartozik, és ezért a szerződés érvényességét nem érinti, illetőleg megtámadás alapjául nem szolgálhat. Helyes szemlélet szerint az üzleti kockázatviselés körébe tartozónak általában olyan tényezőket kell tekinteni, amelyek az üzemeltetési szerződés megkötése után a tényleges üzemeltetés körében merülnek fel, illetve alakulnak ki. Nem tartozhat viszont az üzleti kockázat körébe a szerződés eredményes megtámadását lehetővé tevő lényeges tévedés.
A mondottakra tekintettel tehát az üzemeltetési szerződést az alperes alapos okból támadhatta meg. Ennek körében azt kellett volna vizsgálniuk az eljárt bíróságoknak, hogy az alperes a szerződés megtámadására vonatkozó jogát kellő időben érvényesíthette-e.
A Ptk. 236. §-ának (1) bekezdése szerint egy éves megtámadási határidő a (2) bekezdés a) pontja szerint a tévedés felismerésekor kezdődik. Az alperesnek az 1986. október 22-én megtartott fellebbezési tárgyaláson tett – az eljárás egyéb adataival is egybehangzó – nyilatkozata szerint ő már 1982. október 26. előtt (tehát az elszámolás tárgyában készített vitatott jegyzőkönyv létrejötte előtt) tudott arról, hogy az átalánydíj megállapítása tévesen történt, és azt is tudta, hogy ezt a tévedést milyen helytelen számítási mód okozta. Ezt az előadást támasztja alá a szakértőnek az a nyilatkozata is, amely szerint kellő szakértelemmel az adott hiba felismerhető volt, s hogy a szerződéskötést megelőzően az alperes rendelkezésére bocsátott „Tájékoztató” a hiba felismeréséhez szükséges összes adatot tartalmazta. (E tájékoztató átadása a felperesnek az alpereshez 1982. szeptember 23-án intézett levele szerint 1981. október 7. napján történt meg.) Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az alperes felsőfokú szakmai képzettséggel és hosszú – részben éppen a felperesi vállalatnál szerzett – gyakorlattal rendelkezett.
Ebből tehát az következik, hogy az alperes tévedését – a reá nézve kedvezőbb, legkésőbbi időpont figyelembevételével is – legkésőbb 1982. októberében felismerte. Ehhez képest egy év állt rendelkezésére a szerződés megtámadására. Viszontkeresetét ezzel szemben csak 1983. november 10. napján terjesztette elő. A megtámadási igény érvényesítésével tehát elkésett, figyelemmel arra is, hogy a megtámadáshoz való jog elévülésének megszakadását vagy nyugvását előidéző körülmény nem merült fel.
Mindez azonban nem akadályozza meg az alperest abban, hogy a Ptk. 236. §-ának (3) bekezdésében foglaltakra figyelemmel a szerződésből eredő követeléssel szemben megtámadási jogát kifogás útján, a megtámadási határidő eltelte után is érvényesítse. Az ilyen igényérvényesítés azonban nem vezethet a felperes marasztalására, csak az alperessel szemben támasztott követelés elenyésztésére.
A peradatokból egyértelműen megállapítható, hogy az alperes kifogás útján érvényesíthető igénye lényegesen meghaladná a felperes által vele szemben érvényesített követelést, ami már a mondottak szerint azt eredményezi, hogy a felperes keresetét, de az alperes viszontkeresetét is el kellett utasítani.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a Pp 274. §-ának (3) bekezdése alapján, hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. Az ítéletnek a per főtárgyára vonatkozó egyéb – az alperes viszontkeresetét elutasító – rendelkezését pedig helybenhagyta. (P. törv. III. 20 691/1987. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás