PK BH 1988/275
PK BH 1988/275
1988.08.01.
I. A lakásból távozó házastárs a lakáshasználati jog ellenértékének reá eső részére akkor is igényt tarthat, ha a házastársak lakáshasználata nem tulajdonjogon, illetőleg bérleti jogosultságon, hanem egyéb vagyonértékű jogosultságon, így haszonélvezeti jogon alapszik [Csjt. 31/C § (1) bek.].
II. Amennyiben a házastárs a lakáshasználati jog ellenértékének meg fizetésére nem képes, illetőleg erre felhasználható különvagyona nincs, akkor a házastársaknak a bontóperben a vagyonközösség megosztását is kérni kell, mert csak így van lehetőség arra, hogy a bíróság a lakáshasználati jog ellenértéke összegével a házastársi közös vagyonnak a fizetésre kötelezett házastársra eső részét csökkentse [Csjt. 31/C § (4) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletével a peres felek házasságát felbontotta, a felperest kötelezte, hogy 1987. január hó 1. napjától kezdődően fizessen meg az alperesnek 1500 Ft havi házastársi tartásdíjat, a tartásdíjhátralék összegét 15 000 Ft-ban állapította meg, amelynek megfizetésére a felperes javára havi 500 Ft részletfizetést engedélyezett, ezt meghaladóan pedig a keresetet elutasította.
Az ítélet ellen mind a felperes, mind pedig az alperes fellebbezést jelentettek be.
A felperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatásával a házastársi tartásdíj összegének havi 700 Ft-ra történő leszállítását, továbbá azt kérte, hogy kötelezze a másodfokú bíróság az alperest 50 000 Ft megfizetésére a lakáshasználati jog ellenértéke jogcímén, míg az alperes fellebbezési támadása ugyancsak az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatására és a felperes terhére megállapított elsőfokú perköltség összegének felemelésére irányult.
A másodfokú bíróság a felperes fellebbezési támadását a házastársi, tartásdíj összegszerűségével kapcsolatosan részben alaposnak találta, a lakáshasználati jog ellenértéke tekintetében ugyanakkor megállapította, hogy az elsőfokú bíróság határozatát az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak a megsértésével hozta meg, így ebben a körben az elsőfokú bíróság ítéleti döntése törvénysértő, ugyanakkor megalapozatlan is, ezért e vonatkozásban az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp 252. §-ának (2) és (3) bekezdése alapján, hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására, és újabb határozat hozatalára utasította.
Ugyanakkor az alperes fellebbezési támadását megalapozatlannak találta.
A másodfokú bíróság a hátralékos tartásdíj tekintetében alaposnak találta a felperes fellebbezési támadását, és a fellebbezési kérelemnek megfelelően havi 700 Ft-ra szállította le a felperest terhelő kiegészítő házastársi tartásdíj összegét.
1987. szeptemberétől kezdve azonban a nyugdíjas felperes egyéb kereső foglalkozást is folytat, így a havi jövedelme az elsőfokú ítéletben írt 9000 Ft körül alakul, ebből az összegből már magasabb összegű tartásdíj fizetésére képes, ezért ettől az időponttól kezdve 1000 Ft az a reális kiegészítő tartásdíj, amely az alperest – figyelembe véve saját nyugdíját, továbbá a konyhakertből származó jövedelmét is – jogszerűen megilleti.
A fent kifejtett indokokra figyelemmel a másodfokú bíróság a házastársi tartásdíjjal kapcsolatos elsőfokú ítéleti rendelkezést a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján – fellebbezett részében – részben megváltoztatta.
Tévesnek ítélte viszont a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a lakáshasználati jog ellenértékével kapcsolatosan.
A felperes fellebbezési támadása folytán e körben a másodfokú bíróságnak mindenekelőtt abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperest a lakáshasználati jog ellenértéke megilleti-e akkor, ha a perbeli ingatlanban csak haszonélvező, illetőleg akkor, ha haszonélvezeti joga – az arról történt lemondás folytán – megszűnt.
Kétségtelen, hogy a Csjt. 31/C §-ának (2) bekezdése a lakáshasználati jog ellenértékének mértéke körében két esetcsoportról rendelkezik, az egyik, ha a lakás a házastársak, vagy valamelyik házastárs tulajdona, a másik esetkör pedig, ha a lakás bérlakás.
Ebből a rendelkezésből pedig nem következik az, hogy a távozó házastárs a lakáshasználati jog ellenértéke reá eső részére ne tarthatna igényt akkor, ha a házastársi lakáshasználat nem tulajdonjog, illetőleg bérleti jogosultságon, hanem egyéb vagyonértékű jogon alapszik.
Gyakran fordul elő, hogy a házastársak az általuk használt lakásnak nem tulajdonosai és nem is bérlői, mégis saját jogú lakáshasználók. Ez a lakáshasználati jogosultság alapulhat ún. idegen dologbeli jogosultságon, pl. haszonélvezeten vagy a használat jogán (lakáshasználati jog), de alapulhat kötelmi jogcímen is, pl. haszonbérleti szerződésen, amikor a mezőgazdasági földterülethez tartozó épület (pl. tanyaépület) egyben a házastársak lakása.
A saját jogú lakáshasználat ilyen eseteiben is a bíróságnak rendeznie kell a házastársak lakáshasználatát, és ezekben az esetekben is megilleti a távozó házastársat a lakáshasználati jog ellenértékének reá eső része. Ez következik a Csjt. 31/C §-ának (1) bekezdésében írt rendelkezésből, amely szerint a lakásból távozó házastárs a lakáshasználati jog ellenértékének reá eső részére jogosult.
A fentebb kifejtett álláspontból következik, hogy a haszonélvezeti jog olyan vagyoni értékű jogosultság, amelynek alapján fennálló házastársi lakáshasználati jog megszűnése a lakáshasználati jog ellenértéke fizetési kötelezettségét vonja maga után, éspedig függetlenül attól, hogy a távozó házastársat is megillette-e a lakásra haszonélvezeti jog, vagy pedig nem. Ez utóbbi eset ugyanis analóg azzal az esettel, amikor a házastársak lakáshasználata az egyik házastárs különvagyonába tartozó lakáson áll, illetőleg állt fenn.
Tévedett tehát az elsőfokú bíróság akkor, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felperest a lakáshasználati jog ellenértéke azért nem illeti meg, mert a perbeli lakásnak nem tulajdonosa sem pedig bérlője. Ezért a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak rendelkeznie kell a felperes javára megítélhető lakáshasználati jog mértékéről.
E kérdést illetően nem közömbös, hogy a felperes haszonélvezeti joga fennáll-e a perbeli ingatlanra nézve, azaz a haszonélvezeti jogról való lemondása érvénytelen volt, vagy pedig a perbeli ingatlan tekintetében haszonélvezeti jog kizárólag az alperest illeti meg. Az eltérő jogi helyzetben azonban legfeljebb csak az összegszerűségre lehet kihatása, a jogalapra azonban nem, a felperest ugyanis a jogszabály kötelező érvényű rendelkezése folytán megilleti a lakáshasználati jog ellenértékének reá eső része.
A megismételt eljárásban tehát az elsőfokú bíróságnak a Csjt. 31/C §-ának (3) bekezdésében írt szempontok szerint ki kell munkálnia a perbeli lakásra vonatkozó lakáshasználati jog ellenértékét, erre egyébként a korábbi eljárásban beszerzett szakértői vélemény megfelelő támpontul szolgált, majd pedig vizsgálni kell, hogy nem állnak-e fenn különös méltánylást érdemlő körülmények az alperes javára, aki a másodfokú bíróság döntése szerint házastársi tartásdíjra jogosult, tehát megfelelő vagyonnal vagy egyéb jövedelemmel nem rendelkezik.
Ezért az elsőfokú bíróságnak a Csjt. 31/C §-ának (4) bekezdésében írt rendelkezés figyelembevételével kell eljárnia a másodfokú eljárásban tett alperesi nyilatkozat szerint, ugyanis az alperes a lakáshasználati jog ellenértéke megfizetésére nem képes. Az itt írt rendelkezés szerint ebben az esetben a házastársi közös vagyonnak az alperesre eső részét az ellenérték összegével csökkenteni kell.
Ebből a rendelkezésből, tehát a Csjt. 31/C §-ának (4) bekezdésében írt szabályból pedig az következik, hogy amennyiben a házastárs a lakáshasználati jog ellenértéke megfizetésére nem képes, illetőleg erre a célra felhasználható vagyona nincs, akkor a házastársaknak a házassági bontóperben a házastársi vagyonközösség megosztását is kérniük kell, mert csak így van lehetőség arra, hogy a bíróság a lakáshasználati jog ellenértéke összegével a házastársi közös vagyonnak a fizetésre kötelezett házastársra eső részét csökkentse. E speciális szabályozásra tekintettel a bíróságot tehát a Pp 146. §-ának (3) bekezdése alapján kitanítási kötelezettség terheli, mégpedig a jogi képviselővel eljáró fél tekintetében is, mert a keresetváltoztatásra vonatkozó felhívás nem a Pp 3. §-ának (1) bekezdésében, hanem a Pp 146. §-ának (3) bekezdésében írt szabályon alapszik.
A másodfokú bíróság megítélése szerint ezt mulasztotta el az elsőfokú bíróság, az elsőfokú eljárás során, márpedig ez olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely a másodfokú eljárásban nem pótolható, mert az ilyen jellegű keresetváltoztatásra a Pp 247. §-a alapján a másodfokú eljárásban törvényes lehetőség nincs.
Ezért a másodfokú bíróság a Pp 252. §-ának (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét ebben a körben hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot újabb eljárás lefolytatására, és újabb határozat hozatalára utasította. (Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 21 052/1987. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás