PK BH 1988/75
PK BH 1988/75
1988.03.01.
I. A hagyatéki eljárás során a törvényes örökös által tett „lemondó” nyilatkozat kétség esetén akként értelmezendő, hogy az a végrendelet érvényességének elismerését és nem a kötelesrész iránti igényről való lemondást jelenti [Ptk. 207. § (1) bek.].
II. A kötelesrész kiszámításának szempontjai [Ptk. 665. §, 666. §, 668. §, 677. §].
Az örökhagyó 1983. november 12-én írásbeli végrendeletet készített. A végrendeletben rögzítette, hogy a kizárólag a nevén álló másfél szobás szövetkezeti lakásingatlan házastársával, az alperessel közös tulajdonukban áll, majd úgy rendelkezett, hogy a lakásingatlannak a „reá eső” 1/2 részét, továbbá a szintén a házastársi vagyonközösséghez tartozó Wartburg személygépkocsi őt megillető 1/2 részét, valamint az „Anita” jeligéjű bemutatóra szóló takarékbetétkönyvben elhelyezett és házastársával közös tulajdonban levő betéti összeg 1/2 részét házastársa, az alperes örökölje.
Egyben az „Anci” jeligéjű bemutatóra szóló takarékbetétkönyvben elhelyezett betéti összeget, továbbá a házastársával közös tulajdonukban álló törökbálinti ingatlannak a reá eső 1/2 tulajdoni illetőségét leányára, a felperesre hagyta, ez utóbbi ingatlanilletőségen azonban házastársának (az alperesnek) haszonélvezeti jogot biztosított. Végül úgy rendelkezett, hogy a személyes használatra szolgáló és tulajdonában álló ingóságok (ékszerek, ruhaneműk) közül leánya, a felperes, „tetszése szerint választhat”, míg a „többi része” a házastársát, az alperest illeti meg.
Az örökhagyó 1983. november 16-án meghalt.
A felperes 1984. február 4-én saját kezűleg egy „lemondó nyilatkozatot” készített, amelyben a szövetkezeti lakásingatlannak az örökhagyó utáni öröklés folytán őt megillető 1/2 részéről az alperes javára „lemond”. Egyben kijelenti, hogy a további 1/2 tulajdoni hányad ténylegesen az alperest illeti meg, mert a lakásingatlant a szülei házasságkötésük után közösen vásárolták, így az „házastársi közös vagyont képez”.
Ugyanezen a napon a felperes egy saját kezűleg írt „elismervényben” rögzíti, hogy az örökhagyó utáni hagyatékból a végrendelet szerinti választás jogával élve mely ingóságokat vette át. Az ingóságok 1-9 pont alatt történt felsorolását követően az elismervény a következőket tartalmazza. „Ezzel a hagyatékból nekem járó ingóságokkal kielégítést nyertem. Ezeken felül az ingóságok tekintetében további örökösödési igényem nincs.”
Majd az elismervényben a felperes a szövetkezeti lakásingatlan 1/2 tulajdoni hányadáról, továbbá a Wartburg személygépkocsi 1/2 tulajdoni hányadáról „lemondott” az alperes javára, és kijelentette, hogy nem tart idényt az „Anita” jeligéjű bemutatóra szóló takarékbetétkönyvben elhelyezett összegre sem.
A hagyaték megnyílásának időpontjában a szövetkezeti lakásingatlan egészét OTP kölcsön terhelte; az „Anita” jeligéjű takarékbetétkönyv betéti összege 71 000 forint, az „Anci” jeligéjű takarékbetétkönyv betéti összege pedig 50 000 forint.'
A hagyatéki eljárásban a felek a végrendeletet érvényesnek ismerték el, és a végrendeletben megjelölt takarékbetétkönyvekre és ingóságokra a hagyatéki eljárás lefolytatását nem kérték. A felperes azonban kérte a hagyatéki vagyonba felvenni a Wartburg személygépkocsi 1/2 részét. Az alperes viszont arra hivatkozott, hogy a személygépkocsi 1/2 része sem tartozik az örökhagyó hagyatékába. A felperes ugyanakkor a szövetkezeti lakásingatlannak a hagyatékhoz tartozó 1/2 részét illetően kötelesrész iránti igényt érvényesített, amelyet az alperes nem ismert el.
A közjegyző végül a törökbálinti ingatlan 1/2 részét teljes hatállyal végrendeleti öröklés jogcímén a felperesnek adta át, az alperes haszonélvezeti jogával terhelten, a szövetkezeti lakásingatlan 1/2 részét pedig ideiglenes hatállyal végrendeleti öröklés jogcímén az alperesnek adta át. A szövetkezeti lakásingatlan hagyatékához tartozó 1/2 részét terhelő OTP-tartozást, mint hagyatéki terhet a közjegyző 15 000 forintban tüntette fel. A Wartburg személygépkocsi 1/2 részét az örökösök közötti vitára tekintettel a közjegyző a hagyatékból kihagyta.
A felperes ezt követően kötelesrésze kiadása iránt indított pert az alperes ellen. Keresetében kötelesrész címén a szövetkezeti lakásingatlan 1/4 tulajdoni illetőségére és a Wartburg személygépkocsi 1/4 tulajdoni illetőségére tartott igényt.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Állította, hogy a felperes az örökhagyó vagyonából a végrendelet alapján a kötelesrészét elérő kielégítést kapott. Hivatkozott arra is, hogy a felperessel a hagyatéki eljárás előtt írásban megállapodtak a hagyatékból való részesedésükben, a felperesnek tehát előbb ezt a jognyilatkozatát kellene megtámadnia.
A per során az alperes a Wartburg személygépkocsi közös vagyoni jellegét elismerte, és egyező volt a felek álláspontja abban is, hogy a két takarékbetétkönyv ugyancsak a házastársi vagyonközösséghez tartozott.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy a szövetkezeti lakásingatlan 1/4 tulajdoni hányada, továbbá a Wartburg személygépkocsi 1/4 tulajdoni hányada kötelesrész jogcímén a felperest illeti, egyben rendelkezett az ingatlanilletőség tulajdonjogának bejegyzéséről. Az ítélet indokolása szerint a végrendeleti juttatások (a törökbálinti ingatlan haszonélvezettel terhelt 1/2 része, és az „Anci” jeligéjű betétkönyv) a felperes kötelesrész igényét nem merítették ki, a felperest ezért a másik végrendeleti örökösnek juttatott hagyatéki részből is megilleti a kötelesrész. A kötelesrész mértéke pedig a törvényes örökösnek járó juttatás fele: a perbeli esetben, az örökhagyó tulajdonában volt 1/2 lakás és személygépkocsi illetőség fele (az egészhez viszonyított 1/4-e). Végül az ítélet indokolása rögzíti: „a ruhaneműkből, ékszerekből a végrendelet alapján választhatott a felperes; így a bíróság nem számolta ezt a juttatást a kötelesrész alapjához. Az alperesnek erre irányuló ellenkérelmére sem kötelezte ezért a felperest a részletes leltár kimunkálására: milyen ingóságokat választott a hagyatékhoz tartozó tárgyakból”.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és a keresetet elutasította.
Az ítélet indokolása szerint a felperesnek a szövetkezeti lakással és a gépkocsival kapcsolatban tett lemondó nyilatkozatát nem lehet kiterjesztően értelmezni, mert a jogban járatlan felperes akkor tette meg, amikor nem ismerte a lemondás tárgyát képező ingatlanilletőség és személygépkocsi reális értékét és azt sem, hogy a látszólagos ellenszolgáltatás nélküli lemondás mennyiben sérti az érdekeit. A másodfokú bíróság – részbizonyítás körében ingatlanforgalmi szakértői vélemény beszerzésével vizsgálta, hogy a lemondás a felperes kötelesrészét sérti-e vagy sem. A részbizonyítás eredményéhez képest a hagyaték tiszta értékét – a lakást terhelő OTP tartozás teljes összegének levonása után és a végrendelet alapján kiválasztott ingóságok értékének figyelmen kívül hagyásával – 366 500 forintban állapította meg, amiből a másodfokú bíróság álláspontja szerint 91 625 forint illeti meg a felperest kötelesrész címén. Mivel a felperes a törökbálinti ingatlan tulajdoni illetőségével és az „Anci” jeligéjű takarékbetétkönyv betéti állományával együtt 121 000 forint értéket kapott, a keresete alaptalan.
A jogerős ítélettel szemben emelt törvényességi óvás alapos.
1. Helyes a másodfokú bíróság álláspontja abban, hogy a felperesnek az 1984. február 4-én készített két okiratban tett „lemondó” nyilatkozatai a kötelesrész iránti igénye érvényesítését nem zárja ki – azonban nem a másodfokú bíróság által kifejtett indokok miatt.
A Ptk. 207. §-ának (1) bekezdése szerint a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogy azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint érintenie kellett. A (2) bekezdés pedig kimondja, hogy ha valaki jogáról lemond, vagy abból enged, nyilatkozatát nem lehet kiterjesztően értelmezni.
Az örökhagyó az 1983. november 12-én kelt írásbeli magánvégrendeletben olyan vagyontárgyakról is rendelkezett, amelyek a házastársi közös vagyonhoz tartoztak, de a hivatalos nyilvántartásokban (ingatlan-nyilvántartás, a személygépkocsik közlekedésrendészeti nyilvántartása) kizárólag az egyik házastárs tulajdonaként szerepeltek. Ugyanakkor az örökhagyó a végrendeletben, a tulajdonában álló ingóságok (ékszerek, ruhaneműk) közül választási jogot biztosított a felperesnek.
Az 1987. február 4-én készült két okiratban – azok tartalma szerint – a felperes valójában a szövetkezeti lakásingatlan és a Wartburg személygépkocsi közös vagyoni jellegét elismerve, a „lemondással” ahhoz járult hozzá, hogy e vagyontárgyaknak a hagyatékhoz tartozó 1/2 részén az alperes a tulajdonjogot a végrendelet alapján megszerezhesse, illetőleg rögzítette, hogy az ingóságokat illetően a végrendeletben biztosított választási jogát gyakorolta, így ezt meghaladóan további ingóságokra nem tarthat igényt. A felperesi nyilatkozatok tehát közvetve a végrendelet érvényességének elismerését, és az örökhagyó hagyatékában a végrendelet rendelkezéseinek az érvényesülését rögzítették, illetőleg biztosították.
Ezeket a felperesi nyilatkozatokat nem lehet olyan kiterjesztő módon értelmezni, hogy a felperes egyben a kötelesrész iránti igényéről lemondott volna. Így tehát a felperes a jognyilatkozatok megtámadása nélkül jogosult volt kötelesrész iránti igényét érvényesíteni.
2. Téves viszont az eljárt bíróságok jogi álláspontja a kötelesrész alapjának számítását, illetőleg a kötelesrész mértékét illetően.
A Ptk. 665. §-ának (1) bekezdése szerint kötelesrész címén a leszármazót és a szülőt annak fele illeti, aminek – a kötelesrész alapja szerint számítva – mint törvényes örökösnek jutna.
A Ptk. 666. §-ának (1) bekezdése értelmében a kötelesrész alapja a hagyaték tiszta értéke, valamint az örökhagyó által élők között bárkinek juttatott adományok juttatása-kori tiszta értéke.
Végül a Ptk. 668. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a kötelesrész kielégítésére szolgál mindaz, amit a jogosult a hagyatékból bármely címen kap, továbbá amit az örökhagyótól ingyenesen kapott, feltéve, hogy azt a kötelesrész alapjához hozzá kell számítani (betudás).
A fenti rendelkezésekből következik, hogy kötelesrész a kötelesrészre jogosult törvényes örökrészéhez igazodik. A törvényes örökrész megállapításához pedig az egész hagyaték értékéből kell kiindulni. Alapvetően téves az az álláspont, amely a hagyaték értékének megállapítása, illetőleg a hagyatékból való részesedés mértékének vizsgálata nélkül csak egyes hagyatéki vagyontárgyak tekintetében állapítja meg a kötelesrészre jogosult kötelesrészének mértékét. Az adott esetben a két ingatlanilletőségen, a két takarékbetéti összeg 1/2 részén és a személygépkocsi 1/2 részén felül az örökhagyó hagyatékához különböző ingóságok: ékszerek, ruhaneműk, továbbá a felek előadásából következtetve bútorok és egyéb berendezési, felszerelési tárgyak is tartoztak. Ezeket az ingóságokat a hagyaték értékének a megállapításánál nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Az eljárt bíróságok azonban – eltérő jogi álláspontjuk folytán – e vonatkozásban a tényállást nem tisztázták, és a hagyatéki vagyontárgyak teljes körét nem tárták fel. Ezért a jogerős ítélet törvénysértő és egyben megalapozatlan.
Az ingó és ingatlan hagyaték teljes értékének megállapítása után számba kell venni a Ptk. 677. §-ának (1) bekezdése szerinti hagyatéki tartozásokat: vagyis – egyebek mellett – az örökhagyó illő eltemetésének költségét is. Erre vonatkozóan a bíróságok a feleket nem nyilatkoztatták meg. Ugyanakkor a másodfokú bíróság tévesen tekintette hagyatéki tartozásnak a szövetkezeti lakásingatlant terhelő OTP kölcsöntartozás teljes összegét. A szövetkezeti lakásingatlannak csak 1/2 része tartozik a hagyatékhoz, így a még ki nem fizetett OTP kölcsönnek is csak a fele összege számolható el. A hátralék összegszerűsége azonban nincs teljesen tisztázva: a hagyatéki eljárás során az egész szövetkezeti lakásingatlant terhelő OTP kölcsöntartozást 30 000 forintban rögzítették, a perben viszont az alperes előkészíti iratában azt 32 000 forintban jelölte meg.
A hagyatéki tartozások levonása után a hagyaték tiszta értékének alapulvételével kell megállapítani a felperes kötelesrészének mértékét, ami – minthogy a felperes az örökhagyó egyetlen gyermeke – a tiszta hagyatéki érték fele lesz. A másodfokú ítéletnek a kötelesrész mértékét megállapító rendelkezése tehát téves.
Végül a kötelesrész mértékének ismeretében meg kell állapítani, hogy a felperes a hagyatékból összesen milyen értéket kapott. A Ptk. fent hivatkozott rendelkezéseiből egyértelműen következik, hogy nemcsak a végrendelet alapján megörökölt ingatlanilletőséget és takarékbetéti összeget kell számításba venni, hanem mindazt, amit a felperes a hagyatékból – bármely címen – kapott. A felperes a végrendelet alapján ékszereket és ruhaneműt (bundát) is örökölt az örökhagyó után, ezeknek az értékét tehát az ingatlanilletőség értékéhez és a takarékbetéti összeghez hozzá kell számítani. Ezt követően lehet csak állást foglalni abban a kérdésben, hogy a felperesnek a végrendelet alapján az örökhagyó hagyatékából való részesedése a kötelesrésze mértékét eléri-e vagy sem.
Az újabb eljárásban tehát tisztázni kell az örökhagyó hagyatékához tartozó vagyontárgyak (értékek) teljes körét, és a hagyatéki tartozások levonása után meg kell állapítani a hagyaték tiszta értékét. A felperes kötelesrésze mértékének kiszámítása után meg kell állapítani, hogy a felperes milyen mértéket kapott a hagyatékból, és erre tekintettel a kötelesrész kiegészítésére irányuló kereseti kérelme megalapozott-e vagy sem.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét az elsőfokú ítéletre is kiterjedően a Pp 274. §-ának (3) bekezdése alapján, hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (P. törv. II. 20 104/1987. szám.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás