BK BH 1990/250
BK BH 1990/250
1990.07.01.
A büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény esetén is helye lehet ,,mérsékelt illeték'' megfizetésére kötelezésnek, ha a terhelt a kártérítés jogalapja és összegszerűsége tekintetében elismerő vallomást tesz [Be. 55. §, 56. §; 1990. évi XCIII. tv. 58. §].
A kerületi bíróság az I. r. terheltet 5 rb. nagyobb értékre, üzletszerűen és dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás büntette és további 21 rb. büncselekmény miatt halmazati büntetésül 2 év 4 hónapi börtönbüntetésre és a közügyektől 3 évi eltiltásra;
a III. r. terheltet pedig nagyobb értékre, üzletszerűen és dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás büntette, bünsegédként elkövetett lopás büntette, bünsegédként elkövetett lopás büntette és orgazdaság büntette miatt halmazati büntetésül, mint többszörös visszaesőt, 1 év 10 hónapi börtönbüntetésre és a közügyektől 2 évi eltiltásra ítélte.
Kötelezte az I. r. terheltet, hogy U. magánfélnek 12 850 forintot, és a K. magánfélnek 109 702 forintot, ebből 54 390 forintot a III. r. terhelttel egyetemlegesen;
az I. r. terheltet és a III. r. terheltet, hogy a R. magánfélnek egyetemlegesen 3600 forintot;
az I. r. terheltet, hogy a C. magánfélnek 8300 forintot,
az I. magánfélnek pedig – a IV. r. terhelttel egyetemlegesen – 17 800 forintot, a törvényes kamatokkal együtt az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 15 napon belül fizessen meg.
Kötelezte az I. r. terheltet arra is, hogy az államnak külön felhívásra egyedül 2235 forint, és a III. r. terhelttel egyetemlegesen 378 forint, a IV. r. terhelttel egyetemlegesen pedig 534 forint illetéket fizessen meg.
A kerületi bíróság ítélete a II. r. és a IV. r. terheltre vonatkozó részében jogerőre emelkedett.
A kerületi bíróság, mint ítélete indokolásában kifejtette, a terhelteket az 1986. évi I. törvény1 44. §-a (1) bekezdésének b) pontját alkalmazva „mérsékelt peres eljárási illeték” megfizetésére kötelezte, mivel „ennek törvényi előfeltételei fennállnak”.
Az ítélet indokolásából és az ügy irataiból is megállapítható, hogy a terheltek feltáró jellegű beismerő vallomást tettek, és az ügyész által érvényesített polgári jogi igény összegszerűségét sem vitatták. A kerületi bíróság nyilvánvalóan ezért jutott arra a következtetésre, hogy az 1986. évi I. törvény 44. §-a (1) bekezdésének b) pontja alkalmazható.
A másodfokú bíróság ítéletével a kerületi bíróság ítéletének az I. r. és a II. r. terheltre vonatkozó több rendelkezését megváltoztatta: az I. r. terhelt által az U. magánfélnek fizetendő kártérítés összegét 19 850 forintban, az I. r. és a III. r. terhelt által a K. magánfélnek egyetemlegesen fizetendő kártérítés összegét pedig 88 842 forintban határozta meg;
az I. r. terhelt által fizetendő illeték összegét 8304 forintban, ebből a III. r. terhelttel egyetemlegesen fizetendőt 5344 forintban állapította meg.
Az ítélet indokolásában kifejtette, hogy az 1986. évi I. törvény 44. §-a (1) bekezdése b) pontjának alkalmazására, tehát „mérsékelt illeték” megállapítására a büntető eljárásban sem az ügyész, sem a természetes személyek által érvényesített polgári jogi igény esetén nem kerülhet sor.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a hivatkozott törvényhelyhez fűzött miniszteri indokolás egyértelművé teszi, hogy a mérsékelt illeték megfizetésére akkor van lehetőség, ha a felek – alperes vagy felperes – önkéntes magatartásukkal a bírósági eljárást szükségtelenné teszik. Erről pedig a büntetőeljárás során értelemszerűen nem lehet szó. A Be. 215. §-ában szabályozott ún. adhéziós eljárás során a polgári jogi igényre is részletes bizonyítást kell lefolytatni. Egymagában az, hogy a vádlott a kártérítési kötelezettségét elismeri, illetve a sértett kártalanítását önként vállalja, még nem teszi feleslegessé a bizonyítási eljárás lefolytatását, és ennek során a kár összegének megállapítását. A bírósági eljárás szükségtelensége tehát a vádlott mint „alperes” elismerő nyilatkozata alapján nem merülhet fel.
Mindezeken túl – álláspontja szerint – a mérsékelt illeték megállapítására azért nem kerülhet sor a büntetőeljárásban, mert ezzel a bíróság azt a vádlottat, aki nem tesz beismerő vallomást hátrányosabb helyzetbe hozná, és ezzel nyilvánvalóan eljárásjogi alapelvet sértene.
A másodfokú bíróság ítélete ellen az I. r. és a III. r. terheltek által fizetendő illeték összegét meghatározó rendelkezése miatt a terheltek javára emelt törvényességi óvás alapos.
Az 1986. évi I. törvény 44. §-a (1) bekezdésének b) pontja értelmében a főszabályként előírt illeték felét kell megfizetni (az adott esetben tehát a pertárgy értékének 3%-át), ha az alperes a követelést az első tárgyaláson azonnal elismeri.
A Be. 56. §-a értelmében, ha a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatos eljárási kérdésről a Be. nem rendelkezett, a polgári eljárás szabályait kell alkalmazni, feltéve, hogy e szabályok a büntetőeljárási törvénnyel, illetve a büntetőeljárás jellegével, feladatával nem ellentétesek.
A Be. és az illetékről szóló törvény kifejezett rendelkezéssel nem tiltja a „mérsékelt illeték” megfizetésére kötelezést, így nyilvánvalóan azt kell megvizsgálni, hogy a rendelkezés alkalmazása nincs-e ellentétben a büntető eljárás feladatával, jellegével és alapelveivel.
Az 1986. évi I. törvény 44. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint az e törvényhelyben megfogalmazott kedvezmények „az eljárás nevelő hatását, a felek jogkövető magatartását erősítik”, de a jogérvényesítés szempontjából is jelentősek.
Ezek a célok, elvek nem ellentétesek, sőt bizonyos mértékben azonosak is azokkal az alapvető feladatokkal, célokkal, melyek a büntetőeljárásban is érvényesülnek, és érvényesülniük kell az ún. adhéziós eljárással kapcsolatosan is. Az adhéziós eljárás éppen a „jogérvényesítés megkönnyítése céljából is jelentős” intézmény, hiszen a sértettek (magánfelek) – illetve az ügyész – éppen ezért érvényesíthetnek a büntetőeljárásban polgári jogi igényt, hogy ezáltal a jogos kártérítési igények könnyebben, gyorsabban érvényesülhessenek.
Az eljárás nevelő hatásának és a „felek” jogkövető magatartásának erősítése pedig minden hatósági eljárásnak, így a büntető eljárásnak is kiemelt célja.
A másodfokú bíróság tehát tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az 1986. évi I. törvény 44. §-ában foglalt kedvezmények alkalmazásának előfeltétele, hogy a felek (az adott esetben az „alperes”, tehát a terhelt) magatartása „a bírósági eljárást szükségtelenné” tegye.
Kétségtelen, hogy a beismerő vallomás és ezen belül a kártérítési kötelezettség kimerítő elismerése nem teszi szükségtelenné a büntetőeljárás lefolytatását, más bizonyítási eszközök beszerzését, de az sem vitatható, hogy a beismerő terhelt a maga részéről mindent megtesz az eljárás egyszerűbb, gyorsabb lefolyása végett és ezért is, hogy a büntető bíróság a polgári jogi igény felől érdemben dönthessen, és ennek következtében feleslegessé váljék az igény egyéb törvényes úton (tehát polgári peres eljárásban) történő érvényesítése.
A másodfokú bíróság tévesen hivatkozott arra is, hogy a „mérsékelt illeték” megfizetésére kötelezés kizárt azért is, mert ezáltal a tagadó terhelt, eljárásjogi alapelvet sértő módon, hátrányos helyzetbe kerül.
A bünösség elismerésére is kiterjedő tényfeltáró beismerés jelentős nyomatékú enyhítő körülmény a büntetés kiszabása során. Erre a bíróságnak a terheltet ki is kell oktatnia [Be. 4. § (3) bek.].
A beismerő terhelt tehát szükségképpen – és nem eljárásjogi alapelveket sértően – kerül előnyösebb helyzetbe a tagadóval szemben, így nem kifogásolható az sem, ha a beismerő és a kártérítési kötelezettségét elismerő terhelt az illetéktörvény által lehetővé tett kedvezményben részesül. Nem hozható fel tehát alappal az sem, hogy a terheltet erre is kioktató bíróság meg nem engedhető módon „befolyásolja” a terheltet.
A másodfokú bíróság ítéletében kifejtettekkel szemben tehát éppen azt kell leszögezni, hogy a „mérsékelt illeték” kiszabására kötelezés összhangban van a büntetőeljárás feladatával és elveivel is.
A szóban levő intézmény alkalmazása mellett szól további érv is.
Az adhéziós eljárásban a terheltet ugyanolyan helyzetbe kell hozni, mintha a kártérítési igényt polgári peres eljárásban érvényesítenék.
Éppen ezért a „mérsékelt illeték” kizárása a büntető eljárásból arra az eredményre vezetne, hogy a beismerő és a kártérítési kötelezettségét is elismerő terhelt rajta kívül álló okból hátrányosabb helyzetbe kerülne, ha a magánfél vagy az ügyész a polgári jogi igényt a büntetőeljárásban érvényesítené, így abban válhat érdekeltté, hogy az igényt egyéb törvényes úton (tehát külön polgári peres eljárásban) érvényesítsék. Ez pedig nem lehet cél.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság a Be. és az 1986. évi I. törvény vonatkozó rendelkezéseinek téves értelmezésével jutott arra a következtetésre, hogy a „mérsékelt illeték” fizetésére kötelezés a büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény esetében kizárt, s ezáltal I. r., mind a III. r. terhelt vonatkozásában.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a törvényességi óvással megtámadott rendelkezéseket hatályon kívül helyezte, és az I. r. terhelt esetében 138 392 forint kártérítési összeg után fizetendő illeték összegét 4002 forintban, a III. r. terhelt esetében 92 442 forint kártérítési összeg után a fizetendő illeték összegét 2775 forintban határozta meg.
[B. törv. III. 7/1990. sz.]
1
Az 1986: I. törvényt az 1990: XCIII. törvény hatályon kívül helyezte és a tárgykört újra szabályozta.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás