PK BH 1991/20
PK BH 1991/20
1991.01.01.
Örökség reményében nyújtott szolgáltatások megítélésének szempontjai [Ptk. 677. §, 679. §; Pp. 216. §, PK. 89. sz.]
Az 1985. szeptember 13-án végintézkedés hátrahagyása nélkül elhunyt örökhagyó a felperesnek édesanyja, az alperesnek pedig a nagyanyja (az alperes 1973-ban elhunyt édesapjának anyja) volt.
A felperes a keresetében hagyatéki hitelezői igényt érvényesített azon az alapon, hogy az örökhagyó részére 1973. nyarától a haláláig tartási jellegű szolgáltatásokat (ellátást, gondozást, ápolást) nyújtott. Ezeknek az összegeknek a felét igényelte az alperestől akként, hogy az alperes az általa megörökölt ingóságokat bocsássa a felperes tulajdonába.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy az örökhagyó a kérdéses időszakban nem állt huzamosabb ideig munkaviszonyban, és egyéb rendszeres jövedelemmel sem rendelkezett, emiatt anyagi támogatásra, valamint – életének utolsó éveiben – gondozásra és ápolásra szorult, amelyet részére a felperes nyújtott, akinek a lakásában az örökhagyó lakott. A felperes által teljesített szolgáltatásokat azonban az alperes szerint az örökhagyó egyrészt a felperes háztartásában végzett munkájával, másrészt azzal ellentételezte, hogy a lakás leválasztásakor bérlőtársi jogáról a felperes javára lemondott.
A kerületi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy a felperes hitelezői igényének a kielégítése fejében fizessen meg 107 208 Ft-ot. A hitelezői igénnyel kapcsolatos álláspontját a bíróság azzal indokolta, hogy a bizonyítás adatai szerint az örökhagyó a felperes háztartásában élt, a létfenntartásához szükséges fedezetet, ellátását, gondozását és később ápolását is a felperes nyújtotta. 1979-ig az örökhagyó vezette a háztartást, vigyázott a felperes gyermekeire, majd attól kezdve a munkák nagy részét a nyugállományba vonult felperes vette át, az idős örökhagyó csak kisebb munkákat végzett, illetve élete utolsó három évében már ezekre is képtelen volt. Mindezek alapján a kerületi bíróság a felperes tartási jellegű szolgáltatásainak értékét 1973. július 1-jétől 1980. december 31-ig havi 1000 Ft-tal, 1981. január 1-jétől az örökhagyó haláláig havi 2000 Ft-tal számolva 204 000 Ft-ban állapította meg. A bíróság a tanúvallomások alapján azt is megállapította, hogy ezeknek a szolgáltatásoknak a fejében az örökhagyó a felperest a hagyatékból részesíteni kívánta, ezért a szolgáltatások értékét a felperes a Ptk. 677. §-a és a PK 89. számú állásfoglalás b) pontja alapján hagyatéki hitelezőként felszámíthatja. A temetési költséggel együtt a jogos hitelezői igény tehát 214 415 Ft, amelynek a felét köteles a részére az alperes – a hagyatékából való részesedésének arányában – megfizetni.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta, és az alperes marasztalását 5208 Ft-ra leszállította. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a PK 89. számú állásfoglalás b) pontja csak a tartásra egy sorban kötelezettek viszonyában ad lehetőséget a tartási jellegű szolgáltatások elszámolására, az adott esetben viszont a felperes tartási kötelezettsége a Csjt. 61. §-ának (3) bekezdése értelmében az alperes tartási kötelezettségét megelőzte. A felperes tehát – testvérének, az alperes édesapjának halála után – az örökhagyó tartására egyedül volt köteles, és azt még részben sem végezte a sorrendjében utána következő alperes helyett. Hitelezői igényének így – a temetési költség kivételével – nincs jogalapja. A másodfokú bíróság a hagyaték összértéket – a felperes csatlakozó fellebbezése alapján – 436 645 Ft-ra módosította.
A jogerős ítéletnek a hagyatéki hitelezői igény leszállítására vonatkozó rendelkezése ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A Ptk. 677. §-a (1) bekezdésének c) pontja értelmében hagyatéki tartozásnak minősülnek az örökhagyó tartozásai is. A (2) bekezdése pedig kimondja, hogy a hagyatéki tartozásnak ezen a minőségén nem változtat, hogy az – akár az öröklés megnyílta előtt, akár utóbb – az örökös mint hitelező javára keletkezett. Az adott esetben a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a felperes az örökhagyó részére a tartási jellegű szolgáltatásokat nem ingyenesen, hanem a hagyatékból való részesedés reményében nyújtotta, és őt az örökhagyó a szolgáltatások fejében a hagyatékából részesíteni kívánta. Nem olyan, ingyenesen nyújtott tartásról van tehát szó, amelyre a Csjt. szabályait kell alkalmazni, és amelyet az egyik kötelezett a másik egysorban kötelezettel szemben számolhat el, hanem a felperest visszterhes szerződés alapján megillető követelésről, amelyet a felperes mint hitelező az örökhagyó hagyatékával szemben érvényesíthet. Ennek az igénynek az érvényesítését pedig a PK 89. sz. állásfoglalás nem zárja ki, hiszen ilyenkor az eltartó igényének a jogalapja ugyanaz, mint amikor végrendeleti juttatásban részesül, és így magával a hagyatékkal szemben támad követelése, amelyért – örökrészének arányában – maga is felelősséggel tartozik. Az ellenkező álláspont elfogadása esetén éppen az a rokon nem léphetne fel a hagyatékkal szemben az örökhagyó részére nyújtott szolgáltatásai értékének a megtérítése iránt, akinek az örökhagyó a tartás fejében a hagyatékból részesedést ígért.
Mindezekre tekintettel tévedett a másodfokú bíróság, amikor a felperesnek az örökhagyó részére nyújtott tartási jellegű szolgáltatásokra alapított igényét nem ismerte el. A felperes követelésének a jogosságát nem zárja ki, hogy az örökhagyó is tevékenykedett a felperes háztartásában, mert azt az elsőfokú bíróság a tartás mértékének a megállapításánál figyelembe vette, és az sem, hogy az örökhagyó a bérlőtársi jogáról a felperes javára lemondott, hiszen a lakásbérleti jog nem tartozna az örökhagyó hagyatékához, nem szólva arról, hogy - a tanúvallomások szerint - az örökhagyó a tartás fejében kimondottan a halálakor meglevő vagyonából kívánta részesíteni a felperest.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság ítéletének az alperest terhelő marasztalási összeg leszállítására vonatkozó rendelkezését – a perköltségre és a le nem rótt illeték viselésére is kiterjedően – hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság ítéletét – tekintve, hogy abban a felperes szolgáltatásainak értéke is helyesen van megállapítva – ezekben a részében is helybenhagyta.
Az eljárt bíróságok a Pp. 216. §-ában foglaltak ellenére nem határozták meg az ítéleteikben az alperes felelősségének a terjedelmét. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet kiegészítette, kimondva, hogy az alperes a tartozásért a Ptk. 679. §-ának (1) bekezdése alapján a hagyatéki vagyontárgyak 1/2 részével felel.
(P. törv. II. 20 015/1990. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás