MK BH 1991/218
MK BH 1991/218
1991.05.01.
Az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság Orvosszakértői Intézetének orvosi bizottságai által adott vélemény e perbeli bizonyítás szempontjából nem okiratnak, hanem szakvéleménynek minősül. Ha e szakvélemény és a bíróság által kirendelt orvosszakértő véleménye között ellentét van, a bíróságnak a szakértők meghallgatásával kell a szakvélemények közötti ellentétet feloldania. [Pp. 182. § (3) bek.; 3/1975. (VI. 14.) SZOT szab. 63. § (3) bek. a) pont, 133. § (3) bek.].
L BH 91/5/218
A felperes rokkantsági nyugdíj megállapítása iránti kérelmét a társadalombiztosítási szervek elutasították, mert az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság Orvosszakértői Intézetének orvosi bizottság a felperest nem találták rokkantnak. Az elsőfokú orvosi bizottság véleménye szerint a felperes munkaképesség-csökkenésének mértéke 40%, a másodfokú bizottság véleménye szerint 50%.
A másodfokú határozat ellen - annak felülvizsgálatát kérve - a felperes keresettel fordult a munkaügyi bírósághoz.
A munkaügyi bíróság az eljárása során az Igazságügyi Orvosszakértői Intézettől véleményt szerzett be.
Az orvosszakértői vélemény szerint a felperes a nyaki és ágyéki gerincoszlop elfajulásos megbetegedésben, feltehetően születése óta fennálló nyitott gerinc elváltozásban, gyomorfekély utáni állapotban, mérsékelt fokú hallás-csökkenésben és a máj kötőszövetes elfajulásos megbetegedésben szenved. Ezenkívül nála jelenleg már idültnek számító fixált depressziós állapot áll fenn, mely miatt azonnali orvosi gyógykezelésre szorul. A másodfokú orvosi bizottság a depressziós állapotot nem vette figyelembe, azt is tekintetbe véve azonban - egy éves időtartamra, tehát 1989. november 21-ig - rokkantnak tekinthető. A rokkantsága alatt pszichiátriai osztályon való kezelése szükséges.
A felperes a tárgyaláson előadta, hogy 1989. március 2-ig táppénzes állományban volt. Erre tekintettel a perben eljárt és a tárgyaláson is jelen levő igazságügyi orvosszakértő a véleményét úgy módosította, hogy a felperes a táppénzes állománya megszűntétől, 1989. március 2-től számított egy évi időtartamra tekinthető rokkantnak.
A munkaügyi bíróság az ítéletben az igazságügyi orvosszakértő véleményét elfogadva megállapította, hogy a felperes munkaképesség-csökkenése eléri a 67%-ot, és ez az állapot 1989. március 2-től „vélhetően” 1990. március 1-ig áll fenn. Az ítélet indokai szerint a felperes a rokkantsági nyugdíjra jogosultság feltételeinek megfelel, és ez szolgált az ítéleti döntés alapjául.
Az alperes a munkaügyi bíróság ítélete elleni fellebbezésében az ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását kérte.
A felperes az ellenkérelemben az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A megyei bíróság az ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. Az alperest - a másodfokú eljárásban ügyvéddel képviselt felperes javára - 500 forint fellebbezési eljárási költség megfizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet a Pp. 254. §-ának (3) bekezdésére utalva - tehát helyes indokai alapján hagyta helyben. Az ítéletének indokai szerint az elsőfokú eljárás során beszerzett szakvélemény aggályatlan, az alperes határozatának alapjául szolgáló szakvéleményt a bizonyítás anyagát képező okiratként kellett értékelni, nem kellett tehát a bíróságnak két ellentétes szakértői vélemény közötti különbséget feloldania.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Tévesen tulajdonította a munkaügyi bíróság jelentősége annak, hogy a felperes a nyugdíj igénylésekor és még a bírósági eljárás tartamának egy részben is táppénzes állományban volt.
A 3/1975. (VI. 14.) SZOT szabályzat 63. §-a (3) bekezdésének a/ pontjában és 133. §-ának (3) bekezdésében foglaltak egybevetéséből az következik, hogy a táppénzes állomány nem kizáró akadálya a rokkantsági nyugdíj iránti igény elbírálásának. Csupán a nyugdíj folyósításának feltétele a táppénz megszűnése.
Téves a másodfokú bíróságnak is az az álláspontja, hogy az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság Orvosszakértői Intézetének orvosi bizottságai által adott szakvéleményt a bírósági eljárás során mint okiratot és nem mint szakvéleményt kell kezelni, következésképpen a vélemények közötti eltérés esetében a bíróságot nem terheli az ellentét feloldásának kötelezettsége.
Az alperes orvosi bizottsága által adott vélemény a tartalma szerint szakvélemény, minthogy azt szakértők adták a hivatásuk gyakorlása során felmerült szakkérdésben, tehát szakértői kompetenciájuk körében. Ezért azt és az azzal ellentétes szakvéleményt: az igazságügyi szakértői véleményt tehát, ha a vélemény helyességét az ellenérdekű fél megalapozottan vitatja, az ellentétek tisztázása nélkül nem lehet elfogadni.
Az adott esetben a szakvélemények közötti eltérést az okozta, hogy az igazságügyi orvosszakértő a vizsgálatba ideg-elmeorvosi szakkonzultánst vont be, és annak megállapításait elfogadva jutott arra a következtetésre, hogy a felperesnél - a bizottság orvosszakértői által is észlelt megbetegedésen felül - idültnek számító depressziós állapot áll fenn, amelyet a bizottság nem vett figyelembe, és ennek a munkaképesség-csökkenés mértéknek körében való értékelésével megállapítható a felperes rokkantsága.
Az igazságügyi szakértő véleményének helyességét az alperes kétségbe vonva állította, hogy az ideg-elmeorvos szakértő megállapításai csupán általános jellegű, minden csökkent munkaképességűre vonatkoztató állításokat tartalmaz, s annak figyelembevételével sem állapítható meg az általa elismertnél magasabb mértékű munkaképesség-csökkenés.
Ilyen körülmények között a bíróságnak a Pp. 182. §-ának (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően kellett volna eljárnia, és mindkét szakértő meghallgatásával kellett volna a szakvélemények közötti ellentétet feloldania. Ennek hiányában a jogerős ítélet megalapozatlan és törvénysértő. (M. törv. I. 10 030/1990. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás