PK BH 1991/478
PK BH 1991/478
1991.12.01.
A lakáskiürítésre kötelező jogerős ítélet végrehajtásával való ismételt és szándékos szembehelyezkedés esetén karhatalom igénybevételének van helye [1/1971. (II. 8.) Korm. r. 123. § (3) bek. b) pont; Vht1. 95. § c) pont; 14/1979. (IX. 17.) IM r. (Vhr.) 65. § (2) bek.].
A végrehajtást kérő és a kötelezett 1965-ben kötött házasságot. Életközösségüket, amelyből két gyermekük született, a felperes tulajdonában álló házas ingatlanban folytatták, ahonnan a végrehajtást kérő a kötelezett durva, tettleges magatartása miatt a házasság 1986-ban történt felbontása után albérletbe kényszerült költözni.
A bíróság a felek között ezt követően a lakás kiürítése iránt indult perben elrendelte, hogy a kötelezett az ingatlanból 30 napon belül költözzék ki, és azt bocsássa a végrehajtást kérő birtokába, a saját elhelyezéséről pedig maga gondoskodjék. Az ítélet indokolása szerint a kötelezett a végrehajtást kérőt a házassági életközösség fennállása alatt és azóta is, a házasság felbontását követően több esetben durván szidalmazta, őt tettlegesen bántalmazta (megtámadta az autóbusz–megállóban, és a haját tépte a perbeli ingatlan udvarán is rátámadt, ütlegelte, egy ízben kábeldarabbal megverte stb.), és megakadályozta, hogy az általa használt lakrészébe bejusson. Magatartása a végrehajtást kérőből félelmet és rettegést váltott ki, aki emiatt kényszerült 1987. januárja óta albérletben lakni.
A kötelezett a jogerős ítéletének önként nem tett eleget, ezért az elsőfokú bíróság 1988. augusztus 25-én elrendelte az ítélet végrehajtását. Az eljárás annak ellenére, hogy a bíróság a kötelezettel szemben a végrehajtó eredménytelen felhívását követően előbb 2000, majd 4000 forint pénzbírságot szabott ki, sikertelen maradt.
Ilyen előzmények után terjesztett elő a végrehajtást kérő a kiköltöztetésnek karhatalom igénybevételével való végrehajtása iránti kérelmét, mert – előadása szerint – a kötelezett változatlanul durva magatartása miatt továbbra sem tud az ingatlanába visszaköltözni. Arra is hivatkozott, hogy a kötelezett édesanyjának a községben háromlakásos ingatlana van, amelyben egyedül él, de sem ő, sem más nem hajlandó a kötelezettet befogadni, mert a kis településen az emberek többsége éppen agresszív magatartása miatt tart tőle, más elhelyezési lehetőség pedig a kiköltöztetés érdekében nem áll rendelkezésre.
A kötelezett a kérelem elutasítását kérte. Védekezése szerint ő az ingatlan „jogos használója”, a végrehajtást kérő az ingatlanból önként költözött el, lakrésze beköltözhetően azóta is a rendelkezésére áll, a kiszabott pénzbírságot pedig nem képes de nem is hajlandó megfizetni, rokkant nyugdíja ugyanis csupán havi 3770 Ft.
Az elsőfokú bíróság végzésével elrendelte a kötelezettnek a perbeli ingatlanból karhatalommal történő kiköltöztetését. Indokolása szerint a kötelezett a jogerős ítéletnek kétszeri bírságolása ellenére nem tett eleget, botrányos és tűrhetetlen magatartása miatt a végrehajtást kérő az ingatlan elhagyására kényszerült, a kötelezett sürgős kiköltöztetése ezért az 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet 123. §-a (3) bekezdésének b) pontja alapján, a Vht. 95. §-ának c) pontja szerinti karhatalmi igénybevétellel, más elhelyezés biztosítása nélkül is foganatosítható.
A másodfokú bíróság végzésével a városi bíróság végzését hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új határozat hozatalára utasította. Indokolásában kifejtette, hogy karhatalmi végrehajtás elrendelésére a Vht. 95. §-ának e) [helyesen c)] pontja, valamint a 14/1979. (IX. 17.) IM rendelet (Vhr.) 65. §-a (2) bekezdésének a) pontja értelmében csak akkor kerülhetett volna sor, ha az a lakás, ahová a kötelezettnek át kell költöznie, rendelkezésre állna. Erre vonatkozó adat azonban nincs, ezért az elsőfokú bíróságnak befogadó nyilatkozat csatolásával és indokolt esetben a befogadó személy meghallgatásával kell határoznia arról, hogy ez a kényszerintézkedés a kötelezettel szemben alkalmazható-e.
A jogerős végzés ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A nem vitás tényállás szerint a bíróság már a házasságot felbontó ítéletének indokolásában megállapította, hogy a kötelezett a végrehajtást kérővel szemben évek óta rendkívül durva, brutális magatartást tanúsít, amely miatt a vele való együttélés csaknem lehetetlen. Elítélendő magatartásával a kötelezett a házasság felbontása után sem hagyott fel. Ez kényszerítette a végrehajtást kérőt a különvagyoni ingatlana elhagyására, s ez az oka annak, hogy oda azóta sem mer visszatérni. A bíróság tehát a lakás kiürítése iránt indult perben a kötelezett által továbbra is tanúsított tettleges magatartása miatt rendelkezett úgy, hogy a lakást elhelyezési igény nélkül hagyja el. Figyelemmel arra, hogy a kötelezett ennek a döntésnek sem a végrehajtó felhívása, sem a bíróság kétszeri bírságolása ellenére nem tett eleget, újabb bírságolása pedig alacsony jövedelme miatt nem látszik célravezetőnek, nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a karhatalom igénybe vételére a Vhr 65. §-a (2) bekezdése a) pontjának mellőzésével annak a feltételnek a hiányában is jogi lehetőséget látott, hogy a kötelezett részére az átköltöztetését biztosító másik lakás rendelkezésre állna. A kötelezett tehát – a másodfokú bíróság óvással támadott végzésének indokolásával ellentétben – a korábbi magatartására és a jogerős ítélet végrehajtásával való ismételt és szándékos szembehelyezkedésére tekintettel a perbeli ingatlanból az 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelete 123. §-a (3) bekezdésének b) pontja alapján más elhelyezés biztosítása nélkül is kiköltöztethető.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az óvással támadott jogerős végzést a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú végzést a Pp. 239. §-a szerint alkalmazandó 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(P. törv. II. 20 346/1991. sz.).
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás